Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Kabos Ede: Rózsika gyermekei

Kabos Ede: Rózsika gyermekei
4.

A tengerparton hamar kipiroslott a sápadt magnóliavirág. Nem volt már fáradt, és boldogan becézgette Rózsikát, aki jobban vigyázott rá, mintha az anyja volna. Társaság is hamar akadt, hiszen teli volt a világ a hegedűsleány hírével és szép is volt, bájos is volt a megérett csodagyermek. Ez a társaság megszokta csakhamar, hogy Rózsikában csak azt a kísérőt lássa, aki mindig ott van a húga árnyékában, vigyáz reá, öltözteti, szépítgeti, jó társaságnak átengedi, kellemetlenektől megmenti, s egyáltalán semmi egyéb, mint a húga nénje, a becézett gyermek személytelen oltalmazója. Nem is igen törődött vele a társaság. Csak egy odatévedt német poéta, valami Hans Krause nevű, nem egészen fiatal, de egészen kopasz íróember feledkezett meg annyira magáról, hogy a csodagyermek mellől mindig küldött néhány meleg szót Rózsikának is. De az goromba ember volt. Egyszer az egész társaság előtt azt mondta a csodagyermeknek:

- Maga nem közönséges étvágyú a hírességével. A nővérét már félig megette.

A Rózsika húga ijedt csodálkozással szólalt meg:

- Én megettem a nővéremet?

- Igen, maga. Azzal a mogyorónyi szájával s azzal a virágszemével. Nézze meg egyszer jobban Rózsikát. Hol van? Ez a maga nővére? Ez az öreg asszony, aki fél a világos ruhától, s megijed egy virágos, leányos kalaptól? Az a fiatal, édes Rózsika, aki csak három esztendővel idősebb magánál, s akinek most itt kellene ülnie, mosolyognia és férfit ennie maga mellett, nincs sehol. Azt maga félig megette, s meg fogja enni egészen is, mert elállja előle a napot.

A társaság nevetett, de a Rózsika húga egy napig megint sápadt volt, mint a magnólia bársonyharangja. Este, mikor egyedül maradtak a hotelszobában, odabújt Rózsikához, és azt mondta neki:

- Rózsika, azt akarom, hogy öltözködjél szép, világos ruhába, és végy magadnak nagy, virágos kalapot.

- Mi jutott eszedbe? - ijedezett Rózsika.

- Azt akarom, hogy légy az én fiatal, édes, huszonháromesztendős nővérem, és mosolyogj és szeress.

- Hát nem mosolygok és nem szeretlek?

Fátyolos szemmel nézett Rózsikára a húga. A szavak olyan nedves fénnyel peregtek le az ajkáról, mint elszakadt füzérről a gyöngyök.

- Azt mondta ma Hans Krause, hogy én megettem a te fiatalságodat.

- Hans Krause bolond - tiltakozott ijedten Rózsika, és leült az ágy szélére, az ölébe vette könnyező húga fejét, és addig simogatta, míg a csodagyermek elaludt. A kis hotelszoba félhomályában halkan suttogtak a selymek, szenvedélyes mámorral hervadtak a virágok, és a Rózsika szemérmes szépségei úgy elbújtak, mint a csillagok a felhők mögött.