Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Figyelő

Bárdos Artur: Moissi

A Moissi művészeti szándékait nagyobbára félreértő napi kritikának abban az egy pontban igaza volt, hogy magát kifejtő eszközeinek legértékesebbjeiről kellett lemondania ennek az igazi aktornak a hangversenyterem pódiumán. Moissi minden ízében színész, nyugtalan, gazdag mozdulatú, táncos természet. A felolvasóasztal szigorú illendőségi parancsai megkötik kezét-lábát. Eszközeinek minden harmonikus gazdagságából itt csak eggyel rendelkezhetik: a hangjával.

Moissi hangja: a szónak régebbi értelmében bizonyára nem is ideális "hősi" hang. Talán nem eléggé mély, nem eléggé férfias ily sablonos hősi hangnak. De a mai színpadnak tudatos zenei szempontjai szerint a legszínesebb, leggazdagabb árnyalású színpadi hang. Hangszer, melyen a színpad orkesztrumában csak vezető szólamot lehet játszani.

A hang ismét fontossá, a naturalizmus idejében oly sokat gúnyolt "szép hang" ismét fogalommá lett az új színpadon. Csakugyan, ma már nem is halálos bűn a szép hang, sőt érték, plusz, akárcsak a piktúrában a - természetességen túl is - önmagáért való szín, akárcsak a festőnél a színlátás tehetsége. Csakhogy ma mást értünk szép hang alatt, mint a naturalizmus megelőző időben. Akkor a szép hangnak is sablonja volt, csak egy bizonyos fajta erős és zengő hang volt az, amely szépnek nevezteték. Hangosságában, erejében mérlegelték a hangszépséget. Ha a legkülönbözőbb színű és erejű hangokat tudjuk szépnek, csak színük és minél egyénibb színük legyen. Akkoriban - fellépésekor - a Duse csodás zenéjű hangját sem tartották szépnek. Ma az Eysoldt gyenge, vékony, különös színű hangját is egy nagyszerű, ritkaságos hangszer megszólalásaként élvezzük, amely Wilde és Beardsley vonalainak zenéjét tudja számunkra felidézni.

És itt mindjárt megállapíthatjuk, hogy a naturalizmustól szabadulni nem tudó gondolkozásmódjuk akadályozta Moissi szándékainak megértésében azokat, akik a régi deklamáció mélység és jellemzetesség nélkül való külsőségét, önmagáért való hang-akrobataságát hallották ki a Moissi hangjának mindenkor a tolmácsolt mű tartalmáért, belső ritmusáért való zenéjéből. A naturalizmus előtti színpad deklamációja ugyanis a költői illúziót ostromolta, a mai színpad szándékait inkább egy festői és zenei illúzió közlésében kell keresnünk. A régi deklamáció a szó költői jelentőségét hangsúlyozta, az alliterációkat, a rímeket, a jambusokat, a poétikának összes sallangjait érvényesíteni akarta. Ennek a deklamációnak a szó volt a fontos, mint ahogy a naturalisztikus színpad a maga értelmi szempontjaihoz képest - a mindennapi beszédben való jelentőségében és színében - a mondatot hangsúlyozta. A deklamáció azóta még nagyobb egységek felé fejlődött: a mű egészének ritmikáját akarja megéreztetni a maga zeneivé finomodott eszközeivel. Ahogyan Schumann Első Szimfóniája sem "zenésíti meg" sehol ezt a két szótagot, hogy: ta-vasz és mégis a tavaszt zengi, a tavaszt árasztja a legzeneibb eszközök egész tisztaságával, azonképpen adhatja vissza a színész deklamációja a költői formaértékeket is, de nem a szavak hangsúlyozásában, nem a versmérték kipengetésében, hanem a deklamáció egészének zenei hatásában, a költői forma és tartalom ritmikus megéreztetésében.

Ezt az egyébként nem mai keletű meghatározásomat, mellyel másutt, egy könyv indoklóbb szerkezetében próbáltam a minden elmélet híján, magán az eleven színpadon bontakozó új ritmusokat lekottázni, kitűnő példákkal támogatja Moissinak ez a mostani budapesti szereplése.

Feltűnő, vitákat keltő pont volt a Verhaeren-vers előadása. Pasztózus őszi hangulat, melynek gazdag szürkeségében, mint rikító színfolt, élesen, követelődzően bukkan fel minduntalan egy szó: der Wind (a francia eredetiben nyilván ugyanígy: le vent). Moissi ezt a hangulatfestésre nagyon alkalmas szót mindig élesebben, mindig elnyújtottabban, mindig süvöltőbben, végül szinte tisztára zeneivé határozódott hangon "hozta", mint ahogy például a szél-motívumot egy nagyon széphangú cselló elzengené. Ez a szó át- meg átszőtte a verset, végül fölébe kerekedett, és az egész hangulat ebben az egy szóban hangzott ki: der W-i-i-i-nd... A példa annál jobb, mert itt véletlenül szintén a szó kerekedett felül, mégis mennyire más az értelme itt a szó hangsúlyozásának, mint a régi deklamációban, melyben a "vihar" szó okvetlenül zúgott, a "szellő" susogott, a "villám" magas fejhangon cikázott, melyben a "mennydörgés" számos r-rel és a "végtelen" é-je több perces ritardandóval hangzott, mindenkor, mindenütt, ahol a színésznek úgy tetszett, tekintet nélkül az egésznek alaptónusára. Moissinál ez az egy szó csakugyan az egészre nézve jellemző, ezért emelte ki a szavak szürkeségéből, mint ahogy másutt esetleg egészen el kellett volna ejtenie.

A Faust nagy monológja is, mellyel Moissi a berlini Faust-versenyben oly nyilvánvalóan társai fölé került, külsőségesnek, mélység nélkül valónak tetszett némelyek előtt. Csakugyan, itt volt egy feltűnő, ragyogó külsőség: egy tömör, hatalmas, az egész monológon keresztül tudatosan fejlesztett crescendo, melyben a bölcselem lírává öblösült.

És itt ismét a naturalisztikus gondolat kritizált: vajon valószínű-e ez a crescendo, az itt gomolygó mély gondolatoknak, az értelmi lényegnek nem kell-e elvesznie ebben a külsőségben? Csakugyan, a való élet Faustja nemigen alkalmazhatta adott esetben ezt a színészileg tökéletes crescendót. De hát nem valószínűtlen-e egyáltalában ez a monológ? Képzelhető-e az ilyen gondolatoknak szavakba foglalása egy életbeli tudós laboratóriumában? A színésznek egy a valóságon túli többletet is kell adnia, egy különlegesen színészi értéket, a valóságnak a színpad nyelvébe való átfogalmazását. A Moissi Faust-monológja ezeken a hangsúlyozottan színészi értékeken innen csupa bölcs melankólia és csupa élmény volt.

Nem kell intellektuális értékekre figyelmeztetni ezt a színészt, aki annyira szellemes, graciózus, egy tavaszi dalban minden hangulatosdit oly fölényesen eldobó tud lenni, mint Moissi a Goethe Mailiedjének előadásában. Egy mosoly volt, vagy egy könnyű, kecsesen szökő staccato-futam. Tud ez, kérem, poentet is, sorokmögöttiséget is és még sok effélét.

Egy altatódal idézetszerű dalsorát a szó szoros értelmében énekelte. Egy csomószor egészen magas fejhangot, az énekben úgynevezett falsette-et alkalmazott. Bizonyos, hogy vakmerő forradalom a deklamációban, a zenei szándékok olyan szélsősége, mellyel a szavalat átlendül az ének határvonalán.