Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Ignotus: A politika mögül

Ignotus: A politika mögül
† Várady Zsigmond.

Várady Zsigmondot jól ismerem. Talán jobban, mint azok, akik jobban ismerték. Kiváló tehetségű, szép műveltségű, még szebb törekvésű férfiú volt, ki abba halt bele, hogy az élettel találkozott. Testi betegség, miegymás nyilván hozzájárult - de a testi betegség is tulajdonképp mi egyéb, mint helyük meg nem állása, mikor találkoznak az élettel? Várady Zsigmond a politikában, a közéletben, legbelsőbb meggyőződéseiben, legbecsületesebb hevüléseiben, meg magánélete vonatkozásaiban is az volt, ami szinte hagyományosan a magyar közéleti férfi: szónok volt. Az élet pedig a legkajánabb szavukon fogó. Várady Zsigmond a lelke mélyén konzervatív volt, mint a legtöbb magyar és magyarrá lett ember. Konzervativizmusból volt radikális is: a szép magyar szónoki hagyományokon való csüggésből, a Kölcseyek nemességén, a Kossuthok lángolásán, az Eötvösök elmélázásán való elandalodásból. Mily gyönyörű dolog: jobbágyokat szabadítani! Mily nagyszerű: jogokat adni! Mily hatalmas: lelkiismereteket függetleníteni! Mily szépen lehet mindezekről írni, beszélni, mindezekért küzdeni, mindezeknek élni - amíg az élet számára mindegy, hogy mit írnak és mit beszélnek, amíg a küzdelemben ütésért nem jár visszaütés, mert nem volt, kit érjen - amíg valóban az élet dolgává nem lett, amiért élnek! Várady Zsigmondnak azonban, vesztére, találkoznia kellett az életben azzal, aminek élt. A szép hevületek tárgya kénkövesen égő pokol lett, a szép elmélázás felelősségekkel és következésekkel járt, s a küzdelemből több lett a küzdelemnél: verekedés lett belőle. Erre Várady Zsigmond nem volt való. Ő arra való volt, hogy szeressék, kényeztessék, megtapsolják, meghajoljanak előtte, biztassák, magasztalják, s vállukra emeljék. Amely percben nem vállakat érzett maga alatt, hanem öklöket látott magával szemben: kiszaladt alóla a föld. Amely percben következései is lettek volna annak, amiről álmodott, riadtan vette szemügyre, talán először, ezeket az álmokat. Másokat talán nem volt nehéz meggyőznie, de mikor az élet során arra került volna sor, hogy magamagát meggyőzze: nem bizonyos, hogy sikerült neki. Nem bizonyos, hogy úgy nem járt, mint Teleki László, ki nem bírta el, mikor rideg valóság, mikor nemzetének életkockázata gyanánt találkozott a maga életének álmával: a magyar függetlenséggel. S nem bizonyos, hogy mikor Várady Zsigmond revolverhez nyúlt, nem megint csak a megszentelt magyar hagyomány hajtotta-e: a Kölcseyek utódja Teleki Lászlónak is utódja lett... Kár ezért a kiváló, ezért a nagytehetségű, ezért a sugalló erejű férfiúért, de jó neki, hogy már nem szenved. Mert irtózatos szenvedések lehettek, amik elől ő, ki úgy szerette, ha hallják, inkább az örök visszhangtalanságba menekült.