Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A kisfiú nagy barátai

Tersánszky Józsi Jenő: A kisfiú nagy barátai
1.

Hárman maradtak fenn a szőlőhegy tetején: Kati a cseléd, egy Toncsi nevű napszámoslegény és a kisfiú. A leszedett gyümölcs utóját kellett levinniök a sajtóházba, de miután megterhelkeztek, mégis maradt a fa alatt a gyümölcsrakásból egy hátikosárnyi.

Míg a nagyok afelett tanakodtak, mit csináljanak ezzel a maradékkal, a kisfiú hirtelen felkapott egy teli kézikosár almát és előre sietett, ide-oda tántorogva a kosár súlyával.

- Lebukik véle Matyika, ne okoskodjon! - kiáltotta utána a cseléd, de lusta volt utána szaladni, hogy elvegye tőle.

- Ne járjon már annyit a szád! - kiáltotta vissza a kisfiú bosszúsan, mert alig várta már, hogy a lejtő kezdetére érjen, ahol majd felülhet lovára. - Lovára, mely veszettül nyugtalankodott, ficánkolt már képzeletében.

Hófehér, ezüst islógos paripa volt. Nemrégiben szerezte a kisfiú Világhíres Kis Miklós meséjéből. Most itt az ideje, hogy kipróbálja hűségét. Alant a fák közül látszik a sajtóház fehérzsindelyes teteje, odáig kell kibírniok. De minden lélekjelenlétüket össze kell szedniök jó magának is, lovának is, hogy valami balesetbe ne keveredjenek ekkora teherrel ily szörnyű meredeken.

Itt visszapillantott a kisfiú, eltakarja-e már a cselédéket a domb hajlása? s mikor meggyőződött róla, megsuhogtatta vesszejét, és szigorúra összeharapott szájjal körülbelül ezt a parancsot adta paripájának: - Ügyelj!... tapogasd meg elébb a rögöt, mielőtt lelépnél valahová.
 
És görcsösen szorította markában a paripa gyeplőit, miközben ereszkedtek lefelé egy keveset a domboldalon minden baj nélkül. Álnok ellenség lesekedett rájok mindenünnen a fák sűrűje mögül. Mi lenne, ha lezuhannának terhökkel a meredeken?... Úgy tetszett pedig, hogy a támadók most már minden pillanatban rajtok törhetnek!... Meg is állott rá a kisfiú, és előre nyújtott nyakkal, végsőkre szántan villogott maga körül. Aztán a kosarat nagy-kínosan átvette másik karjára.

Ekkor a paripa engedetlen táncolni kezdett alatta.

- Vigyázz!... rivallt rá dühösen a kisfiú - vigyázz, a kutya mindenedet, mert agyonverlek!... és ráhúzott vagy hármat vesszejével a paripa fejére.

Az ostoba paripa azonban mégis megbotlott egy alattomos szilvafa-tucskóban, sőt meg is ugrott kis gazdája alatt, mert meglehetősen megsértette bokáját a félcipőben.

Matyit éktelen indulatra fakasztotta vigyázatlansága:

- Nem mondtam? Nem mondtam?! Te vad barom!... dühöngött magából kikelve, és teljes erejéből kezdte csápolni vesszejével a paripa fejét. Majd hátra is vágott egyet a farára.

Hanem a visszacsapódó fűzfavessző kegyetlent csípett ez alkalommal a lábikráján.

Lekapott hirtelen a fájdalomtól, megtapogatni a csípés helyét, de ekkor meg pár alma lehemperedett a kosár tetejéről, és gurulni kezdett lefelé a lejtőn.

A baleset hirtelen kedvetlenségre változtatta a Matyi felhevültét. Talán némi restelkedésre is szamárságán. De egy-egy dühe kitörésénél, gondolatai még mindig paripáját átkozták képzeletében.

Keserves vesződségébe került, míg az almákat visszaszedegette a kosárba. S már a két karja is majd leszakadt a sajtóház közelében, mégis levitte a kosarat hiánytalan.

*

Mikor a cselédék is leértek s a kosarakat kiürítették, leültek mind a hárman pihenni egy fa alá a rétre.

Rekkenő volt a meleg. A domboldal fái a már egy kissé bánatos nyárutói napon szunyókáltak, s a dombtető aranyos-zöld ragyogása felett hófehér fellegek bukkantak fel a világoskék égen.

Kijött a vincellérné is házából, s közibök telepedett. Kicsi porontyát kezdte szoptatni, s úgy nézett ki a fa alatt setétkék bujkájából elévillanó fehér mellével s barna, kissé ferde vágású arcával, mint ahogy régi bizantinus képeken ábrázolják a szűzanyát.

Toncsi, a napszámoslegény, mindenféle bolondos mókákkal tartotta a társaságot. Olyan csiklandós mondókákat tudott ez a Toncsi, és oly ördöngös pofákat tudott vágni hozzájok, mikkel még az elítéltet is nevetésre fakasztotta volna.

Másként rendkívül jelentékeny személy volt Toncsi a kisfiú szemeiben. A mókáiért is, de legkivált roppant ereje miatt.

Toncsi könnyedén hajigálta levegőbe félkézzel a sulyokbotot, amivel a tucskót hasították, Toncsi egyszer a kisfiú szemeláttára úgy földhöz vágott birokban egy nála fejjel magasabb oláhlegényt, hogy az menten kinyúlott. Úgy, hogy még pajtásai előtt is nagyra volt Matyi a Toncsi erejével.

Régóta bennfentes személy volt Toncsi a kisfiú szüleinél is, akik amolyan mindenesnek fogadták fel őt évről évre, a gyümölcsszedés meg az aszalás idejére.

Ezúttal - a kisfiú nagy bánatára, hamar szétoszolt a társaság, mert Toncsinak a maradék almáért kellett mennie a tetőre. A vincellérné is beszedelőzködött a házba, elaltatni a kisgyereket.

Ekkor eszébe jutott Katinak, hogy megfürödhetnének, míg Toncsi odajár. Mindjárt utána is szaladt a vincellérnének, hogy egy pár szál ruhát kérjen tőle kölcsön a fürdéshez.

Matyi is lelkesen ugrott fel nyomban, s többek közt míg Kati odavolt, egy kis titkos izgalom is bekukkant lelkébe, ki tudja, mi látnivalót hoz a lány vetkőzése? Hanem mikor már együtt mentek le a patakhoz, aggasztani kezdte valami a kisfiút.

Egész nyáron át ugyanis fennen dicsekedett el otthon a fürdésekből hazajövet, mekkora eredményeket ért el már a folyón az úszás tudományában. De nem talált illő érdeklődésre a háziaknál, legfeljebb a kis nénje tamáskodott gunyorosan, hogy megbosszantsa. Aztán, nem is olyan rég esett meg, hogy egy ilyen ingerkedés alkalmával Matyi kitépte kis nénje egy marok haját, pár karmolást kapva cserébe ábrázatára. És a csetepatéval köztudomásúvá lett a háznál az úszás ügye.

Ezért roppant nyugtalanította most a kisfiút, hátha a Kati emlékezetében is eleven maradt a dolog? S most kiviláglik, hogy füllentett.

A patak partjára érve tehát, elsőnek vetkeződött le a kisfiú, s hogy mindjárt otthonosságát fitogtassa a cseléd előtt, halogatás nélkül lábolt bele a vízbe.

Kati azalatt nyakig öltözve a vincellérné ruháiba tétovázni kezdett a patak szélin, fél lábával a vízben, egy parti fűz ágába fogózkodva:

- Nem hideg, Matyika? - kérdezte kényeskedve.

- Dehogy hideg - felelt Matyi, s mivel a víz alatt már valóban tudott egy kicsit úszni, hogy legalább ezt mutassa meg, feljebb gázolt a mélyebbhez, és bátran belevetette magát fejjel.

Sikerrel rugódozott vízmentében néhány tempót, de aztán, hogy nagy buzgalmában fejét is megpróbálta kiemelni a vízből, nagyot nyelt belőle, s az orrába is felszítt egy csomót.

Ijedten fogózott meg a gyeppartba, erősen szipákolva, nyeldekelve a kellemetlen kortyoktól, de sietve dörzsölte ki szemeiből a vizet, hogy megláthassa, nem nevet-e rajta Kati?

Kati azonban másfelé nézett éppen, s úgy látszott, nem is törődik véle. Akkorra már térdig belábolt a vízbe, s most kezdte csak gyáván belemártogatni magát.

Ekkor a kisfiú elkezdett hangosan méltatlankodni:

- Az isten verje meg, hiszen nem lehet itten úszni!

Majd, hogy Kati erre se mutatott különösebb érdeklődést, eltűnődött egy pillanatra, hogy vajon a víz alatt úszást látta-e hát? S már csalafintán kezdte vizsgálni Kati élhetetlenkedését. Aztán alattomban közelébe lubickolt, és hirtelen szembefricskálta.

Visítva menekült ki a partra, mialatt Matyi gonoszul fickándozva ujjongott rajta a vízben.

- Üljön le az isten csudájába, de fricskáljon!... - kiáltott rá Kati. - Mert akkor nem fürdök - tette hozzá szelídebben, s maga is nevetett.

- Gyere hát, ne félj, nyavalyás, nem bántalak - nyugtatta meg Matyi, s távolabb gázolt a lejárótól.

-

A fürdő után most is a kisfiú öltözött fel elsőnek. Már kész is volt, talpra is ugrott ültéből, mire Kati kimászott a patakból, s egy ideig csuromvíz ruháit lapogatta magán a parton. A kisfiú mindenütt ott sórált körüle.

- Menjen innen, mert öltözöm - szólt rá most Kati, mikor a bokor megé is véle tartott, hová száraz ruhái voltak levetve.

Matyi erre engedelmesen vonult vissza, s egy vakondtúrásra telepedett le kissé távolabb. De a pillantásai szüntelen a bokor levélközeit fürkészték.

Hasra is feküdt egyszer a füvön, unalmat színlelően, s úgy próbálta meg odakémkedni a bokor alá. Feleslegessé vált. Kati előjött közben a bokor megül. S csak ing volt még rajta, lekötve egy szál alsószoknyával, mert a vincellérné kölcsönruháit akarta előbb megtisztázni a patakban.

A kisfiúnak úgy estek rá szemei, mintha le szeretnék hámozni formáiról a könnyű öltözéket.

Amúgy csinos lány volt, s még ragyogóbban nevettek fekete szemei a fürdő után, s melegebbnek éreződött a fehér ing alatt piroskás-barna teste, amint nedves hajáról peregtek rajta a vízcseppek.

A kisfiú odakuporodott mellé a partra, amíg dalolva csapkodta szerte a vizet a vincellérné kölcsönruháival. És véle állt fel, mikor Kati felállott kifacsarni a ruhákat.

- Tartsa erősen! - nyomta ekkor Kati markába a köteg egyik végit, és nevetve ide-oda rángatta véle facsarás közben a kisfiút, aki minden erejével belekapaszkodott.

Bár észrevehette, hogy akadnak fel Matyi szemei vágyóan a meztelenségen, mintha tetszenék neki a fiúcska sóvár kandisága, azután is tovább álldogált előtte a lecsúszott inggel. Lassan loginyázta kinyújtott kezében a kifacsart ruhákat, s a másikkal becézően simogatta meg pucér mellét. S egy pillanatra eltűnődve valamin, szórakozottan kérdezte a kisfiútól:

- Holnap, ha jövünk, megint megfürdünk, jó lesz, Matyika?

Matyi csak bólintott, s ferdén nézett el a földön, honnan szinte szorongóan röppent fel megint pillantása a lány keblére.

- Ugyebár? Jövünk? Mi? - faggatta Kati lejjebb hajolva hozzá, egészen közel dugva fejét a kisfiúéhoz, aztán egyszerre dévajul rácsapott tenyerével a gyanútalan kisfiúra.

Matyi harciasan, öklelő fejjel rontott neki a támadásra, de akárhogy kapálózott, Kati hirtelen felkapta ölébe, magához szorongatta, és összecsókolta az arcát, száját.

Azalatt Toncsi leballagott a hegyről, s megtudva a vincellérnétől, mibe járnak Katiék, bezárta a sajtót, s vállára vetve a két üres kosarat, lejött a patakhoz.

Mikor aztán meglátta a Kati ruháit a bokor megett, észrevétlen odasompolygott és felnyalábolva az egészet a földről, gonoszkásan kémkedett ki a bokor megül, mi maradt hát a cseléden.

- Héj hopp! - kiáltotta el magát -, kiék ezek a ruhák?

Kati nagyot sikított erre, s két karját összekapva mellén, felháborodva szaladt ruháiért:

- Gyalázatos, nem takarodsz innét!

- Énye a teremtésit, de későn jöttem - vigyorgott Toncsi, és a háta megé tartotta a ruhákat. És csak egyenként adogatta át őket, míg Kati hevesen támadt neki, hogy kiragadja kezeiből az egészet, és közben egy-egy pofont is oda próbált sózni Toncsinak.

A kisfiú maga is élénk részt vett a viaskodásban a Kati pártján. De néha olyan vak hévvel esett neki a legénynek, hogy azt lehetett hinni, valósággal félti tőle a Kati puha tagjait, mikkel bizony szabadjára becézgetődtek a Toncsi kezei a hancúrozás ürügyén.

Később - mikor már csak topánkáit fűzögette Kati - egyébbe kezdte Toncsi az incselkedést.

Kijelentette, hogy ő is meg akar fürdeni.

- Siess - mert rögtön levetkezem - szólt Katira, és lelökte mellényét a gyepre. - Na, egy-kettő! - sürgette egyre illetlenebb mozdulatokkal, hiába nézett rá Kati egynéhányszor rosszallólag.

- Menj a fenébe, te orcátlan! - kiáltott rá végre, és kézen fogta a vihogó kisfiút.

Akkor aztán Toncsi is utánok eredt és hazaindultak. Hanem a kisfiúnak sajátságos dolgok motoszkáltak elméjében, amint el-elmaradozva baktatott megettök. Azok az izgató, tilalmas ocsmányságok jártak fejében, mik iránt oly eleven hajlandóság lakott a kisfiúban, s mikről oly nagy élvezettel tárgyaltak titkon kis pajtásaival. És közben felfigyelt, kiváltképp a Kati minden mozdulatára, mellyel a legényhez volt.

Már előzőleg is megneszelgetett egyet-mást érintkezésükön, kivált ha magok között voltak, s ha nem is mert volna magában rájok fogni bármit is, mostantól már egyre jobban szemet szúrt neki akármi csekélyke közösködésük.