Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Elek Artúr: A magyar író és kiadója

Elek Artúr: A magyar író és kiadója
II.

A kis kiadók azután eltűntek, elnyelték őket a nagyok. Megkezdődött a részvénytársaságok kora. Heckenast üzletéből lett a Franklin-Társulat, mely utóbb Lampel Róbert hajdani kiadói üzletét is magába szívta. Emich üzletéből lett az Athenaeum, a Révai Testvérek Haris-bazári kiadó-üzletéből lett a Révai Irodalmi Intézet. A kisipar nagyiparrá nőtt, s a kiadók meg az írók egyre távolodtak egymástól. A nagy részvénytársaságok teljesen az üzlet álláspontjára helyezkedtek, és a kíméletlen pénzcsinálásra adták magukat. Kapóra jött nekik Jókai írói jubileuma és a vele összefüggő nemzeti díszkiadás ügye. Ez a százkötetes, hatalmas vállalkozás lett a megindítója annak az egyiptomi csapásnak, melynek részletüzlet a neve. Derűre-borúra megindultak a sokkötetes gyűjtemények. És azok a kiadók, akik évtizedeken át húzódoztak verseskötetek kiadásától, mivel, úgymond, verset nálunk senki sem olvas s még kevésbé vásárol, a közönség nyakába varrták az egész régi magyar irodalmat, azokat a mindig is jelentéktelen és rég beporosodott költőinket, kik iránt mai nap már csak a specialisták érdeklődnek.

Egyszerre kapósak lettek mindazok az íróink, kiknek munkássága sok kötetre rúgott. Egész jelentéktelen, majd azt mondanám, feledésnél egyebet meg sem érdemlő íróink jutottak ily módon ahhoz a kitüntetéshez, hogy gyűjteményes kiadásban került munkásságuk a közönség elé. S hogy a közönség elé kerüljön, vagyis hogy a terjedelmes gyűjtemények megvásároltassanak, arra volt gondjuk a kiadóknak. A mi szegény olvasóközönségünknek csodálatosan imponál a nagy tömeg könyv, amit egyszerre kaphat meg, és csak apránként, hosszú évekre elosztva kell megfizetnie. És az ügynökök sáskaserege, mely a kiadók vezényszavára elárasztotta a vidéket, értette módját a "könyvterjesztés"-nek. Hogy micsoda tatárjárás, hogy micsoda irodalmi rablógazdálkodás a könyvkiadóknak ez a részletüzlete, arról rövid néhány sorban alig lehet fogalmat adni. Ahhoz el kell olvasni a "Révai-Franklin-per" aktáit. Egy helyén azt olvasom, hogy a Franklin-Társulat tevékenysége "a magyar közönséget az utóbbi években egyenesen fanatikus ellenségévé tette a könyvnek". Hozzátehetném, hogy nem is csak a Franklin-Társulat, és talán nem is annyira a könyvnek, mint inkább a részletüzletnek, melynek mai gyakorlata ellen a törvényhozás is szükségesnek érezte a föllépést.

Míg a kiadók ilyformán pazarabbnál pazarabb gyűjteményeket, sokszor felesleges, akárhányszor haszontalan, nemegyszer értéktelen könyvsorozatokat "terjesztettek", az olyan írók előtt, kiknek nem voltak gyűjteményre menő könyveik, és náluk is inkább azok előtt, kiket még nem ismert a közönség, mert újonjöttek, mert fiatalok voltak, ridegen becsapták az ajtót. Még soha annyi könyvet Magyarországon nem vásároltak, mint az elmúlt tíz esztendő során. És még soha oly kevés igazán érdemes író könyvét a magyar kiadók közre nem bocsátották, mint az elmúlt tíz esztendőben, amely pedig egy új és rendkívül tehetséges nemzedék lábraállásának időszaka volt. Legirgalmatlanabbul költőinkkel bántak a kiadók. Ha egy-egy országos hírű emberünk versgyűjteményének kiadására nagy néha rá is szánták magukat, azt is sírva cselekedték, és mindenféle biztosítás fejében. A költemény nem üzleti portéka, a költemény csak kultúrai portéka, tehát nem kértek belőle. Holott azóta kiderült, hogy verset is olvas a magyar közönség, ha olyan, hogy fel tudja kavarni a lelkét, hogy meg tudja rázni, vagy meg tudja indítani. Egymás után bújtak elő az ismeretlenségből fiatal elbeszélő tehetségeink, de imádságra sem nyitottak ajtót nekik a kiadók. Sőt mikor egy kiadónak az a szerencsés ötlete támadt, hogy élő és kevésbé ismert írók elbeszélő munkáiból indít meg részletüzleti alapon egy sorozatot, a többi nagy kiadó meg akarta fojtani az egész tervet. Pedig abban a sorozatban két olyan fiatal írónknak első kötete jelent meg, aki büszkesége újabb irodalmunknak, s aki másfél lusztrumon át hiába keresett tömeggé szaporodott alkotásainak kiadót. Jó Cholnoky Viktornak még náluk is tovább kellett várnia első kötetére, holott ha előbb jut része az irodalmi sikerben, talán ki tud szabadulni az újságírásból, és egész erejével, egész nagy tehetségével az irodalomnak tudja szentelni magát.

Éveken át azzal utasítottak el minden kopogtatót a kiadók, hogy könyveik nem kelnek, mert nálunk aki olvas, az is kölcsönkért könyvet olvas. Éveken át sommázó adatokkal vették el az érdeklődők kedvét a tudakozódástól, értésére adták, hogy ennek vagy annak a kiváló és elismert írónak legújabb kötetéből mindössze száz vagy két- vagy háromszáz példányon sikerült túladniok, a többi nyakukon maradt. Sokáig hallottuk ezt a nótát, sohasem hittünk benne. Végre a Nyugat kiadványai eldöntötték a kérdést. A Nyugat könyvkiadványainak sikere nyomán nyilvánvaló lett, hogy a közönség nagyon is vásárolja nemcsak a prózai újdonságokat, hanem az új versesköteteket is. Annyira vásárolja, hogy a Nyugat példájára hirteleniben a nagy könyvkiadóknak is kedve kerekedett az új, de immár nem ismeretlen írók felkarolására, s a modernek könyvei után kapkodott az egész kiadói tábor.

Ennél is beszédesebben tanúskodik a magyar olvasóközönség "fogyasztóképességéről" néhány szám, melyet a Révai-Franklin-per aktáiból írok ki. Mikor a Révai cég "Klasszikus Regénytár"-át megindítandó volt, a Franklin ellenvállalattal készült felelni reá. Hogy szándékát egy évvel későbbre halassza, vagyis hogy a Révai-vállalat a legválságosabb időszakra megszabaduljon a veszedelmes konkurrenciától, 1904-ben arra a megállapodásra lépett a két cég, hogy az egy évvel később megindítandó gyűjteményből a Révai-cég 225 000 kötetet vásárol meg. Ilyen tömegét a köteteknek azután, hogy a maga hasonló gyűjteményének köteteit már felszívatta a közönséggel! Igaz, hogy a következő évben módosult ez a megállapodás. A Franklin végleg letett arról a szándékáról, hogy ő is külföldi regények sorozatát bocsássa ki. Ennek fejében Révaiék a Magyar Regényírók című gyűjteményből, mely a Franklin kiadása, 90 000 kötetet, a Magyar Nép Művészete című díszmunkából pedig 16 000 korona ára kötetet vállalt el. De még ez nem minden. Más kiadóink is ontják a hatalmas könyvsorozatokat. Az Athenaeum "Irodalmi Hírmondó"-jának 1912-diki, ötödik számában a vállalat azzal dicsekszik, hogy a "Műveltség Könyvtára" című könyvsorozatból eddig 120 000 kötetet adott el (kötetének bolti ára 24 korona), "melyhez hasonló sikere Magyarországon soha semminemű könyvkiadványnak nem volt". Szédítő számok. De nem az írók képzeletében születtek, hanem ugyancsak gyakorlati érzékű kereskedők mutatják ki őket. Ilyennek kénytelenek elismerni nagy kiadóink annak a közönségnek befogadóképességét, melytől egyáltalán el akarják vitatni a vásárlás meg az olvasás szándékát.

Magától jelentkezik a kérdés, mi értelem volt hát abban a csaknem ellenséges indulatban, mellyel kiadóink majd két évtized óta minden értékesebb tehetségünk megjelenését fogadták? Egyszerű a válasz: értelmetlenség. A magyar kiadó sokkal rosszabb ítéletű értékelője az irodalomnak, mint külföldi szaktársa, azonfelül kicsinyes és végül pedig rideg üzletember, a szónak már szinte nem is kalmári értelmében. Új írókra - a kultúra új értékeire - nincsen szüksége, mert ő már megalkudott a régiekkel, mert annál nyereségesebb az üzlet, mennél kevesebbféle árucikkel lehet a forgalmat lebonyolítani. A közönség, melynek ehhez az okoskodáshoz szintén szava volna, úgy látszik, kezes áldozata a "könyvterjesztők"-nek. A Révai-Franklin-per keresetében Révaiék egyebek közt tisztességtelen konkurrenciával vádolják Franklinékat, mert már megjelent könyvekből összeállították az Újabb Írók Könyvtára című sorozatot, s vádjukat ily cinikus módon okolják meg: "...tudvalevő, hogy nálunk az irodalmi érzék és műveltség alacsony színvonala mellett a hasonfajú olcsóbb mű, tekintet nélkül tartalmára, mindig előnyben részesül, s könnyebben terjeszthető". Tehát még le is becsülik azt a közönséget, melynek irodalmi érdeklődését és vásárlókedvét ők maguk bizonyították sokat mondó számaikkal. Ám ha igaz, hogy a magyar közönségnek a sok, de olcsó könyv a kedves, még ha selejtes is tartalma szerint, akkor látnivaló, hogy kiadóink éppen erre a gyöngéjére számítanak olvasóiknak, és valósággal az alantas ösztöneik kielégítésére törekszenek. Sajnos, nem tagadható, hogy kiadóink jól ismerik közönségüket, de éppen mivel igazuk van ebben, küzdeni lehet és küzdeni kell ez ellen az állapot ellen. S ha igazuk van, akkor éppen ez az, amiért írókra és éppen újabb meg újabb írókra, a kortárs-írókra, kik kontaktust tartanak a jelennel, kik a mából sarjadtak, és a jelen élet jelenségeit, az idővel módosuló emberi lelket magyarázzák, a kor törekvései iránt lelkesítenek - amiért fiatal és új írókra szüksége van a kultúrának.

Az olyan közvetítő szervezet, mely ebben a munkában nem segítője, hanem akadályozója az íróknak, nem számít ott, ahol kultúráról van szó, az olyan közvetítő szervezet ellensége a kultúrának. Az üzlet üzlet-elvének kíméletlen érvényesítése ezen a területen antihumanitárius törekvés, amely ellen végre tiltakozniok kell elsősorban az íróknak. Tiltakozniok, sőt védekezniök, nemcsak a maguk, hanem a magyar közönség és az egész magyar művelődés nevében. Hogy milyen veszedelemmel fenyegetheti ezeket a kiadók elszabadult üzleti szelleme, arról megdöbbentő indiszkréciót szalajtanak ki vádló iratukban Révaiék. A Franklin-Társulat programja szerintök az, hogy tönkretegye a magyar könyvkiadói vállalatokat, és "romjaikon az egész irodalmi produkciót a maga kezében összpontosítva, ...az irodalmi termelést a legszűkebb korlátok közé szorítva, mindenekelőtt eladhassa értéktelen fércműveit, azután pedig az írók honorálását és a terjesztést egyaránt kezében tartva, az írókat és a közönséget egyenlő mértékben kizsákmányolhassa".

Fantasztikus szörnyűségnek tetszhetnék ez a terv, ha nem szakmabeli ember fogalmazná meg így. De bár le kell vonni belőle azt a részt, ami benne az üzleti ellenfél elkeseredése és vádló indulata, a Révai-Franklin-pertől egész független jelenségek is arra vallanak, hogy ilyesféle fojtogató szándékok csakugyan készülődnek kiadóinkban. Ki nem vette észre például, hogy mióta a Nyugat folyóirat, meg a Nyugat könyvkiadó-társaság kettévált, és az utóbbi fölfüggesztette könyvei kiadását, az a nagy könyvkiadói tevékenység, melyet éppen a Nyugat indított meg, egyszerre megakadt.

De az új könyvek elmaradása csak egyik tünete a nagy könyvkiadók fojtogató akciójának. Másik és amazzal egyidejű szimptómája az írói honoráriumok leszorítása. A Nyugat könyvkiadói buzgólkodása ebben a tekintetben is nagyon hasznos volt, nem egy fiatal és felkapott írónkért valóságos árverezés támadt a nagy kiadók között. Hogy a Nyugat konkurrenciájának vége, igazi kalmári észjárással az írói tiszteletdíjak megnyirbálása lett első dolga a kiadóknak. Ez a kicsinyes és kapzsi észjárás a bizonysága annak, hogy a mi milliós részvénytársaságaink a mögöttük álló milliomos bankokkal együtt milyen mesquin intézmények. Az író a könyvkiadók érdekeit szolgáló tényezők között az egyetlen, amely védekezni nem tud, mert szervezet nem őrzi érdekeit, és mert tarifák körül nem bástyázzák. Hogy a papírgyárat, a nyomdászt vagy a könyvkötőt kopassza meg, hogy a könyvkereskedő százalékát szorítsa le, az eszébe sem jut a kiadónak. A részletüzlet oszlopait, az ügynök urakat meg éppen becézgeti, ha kell, ölre megy értük, és úgy megfizeti őket, mint ahogy az íróit kivételesen sem. (A Révai-Franklin-per irataiban olvasom, hogy egy nagy kiadócégünk az előfizetett könyv bolti árának 26 százalékát engedte át jutalékul ügynökeinek. Az író jó, ha tíz százalékát megkapja.) Az író a prédájuk. Az író, aki nélkül könyvkiadás és részletüzlet és könyvügynök nem volna. Az író, ki amíg él, nem kelendő részletüzleti portéka, és akit ezért bátran el lehet hanyagolni. Aki, mire munkái az ügynökök kezére kerülnek, úgyis halott, tehát kevésbé alkalmatlan, kevésbé igényes üzletfél lesz.