Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
I.

Két férfi ölelkezett össze a kávéházi asztal mellett. Hangos csókot nyomtak egymás arcára, és egymás kezeit szorongatták, aztán leültek a szűk és kényelmetlen pamlagra, amely egy vaskos oszlop körül helyezkedett el, és ömlöttek a kérdések, visszaemlékezések, aztán új kézszorongatás következett, végül italt hozattak a találkozás örömére. Nem is hozattak, csak egyikük hozatott, a nagyobb, a szélesebb vállú, erősebb, férfibb. A kisebbik, jóarcú, de vézna és már kevéshajú fiú, aggodalmasan nézte, amikor a pincér óvatosan, asztalkendő alá rejtve, kicsavarta a pezsgős palack dugóját. Önkéntelenül a zsebébe nyúlt, és tárcáját szorongatta. Aztán kirántotta a kezét, nagy elhatározással döntötte el, hogy ő is hozatni fog, jó pajtásnak, gavallérnak mutatkozik, ha utána egész hónapon át takarékoskodnia kell is.

- A régi könnyelmű ember vagy még mindig, Laci - mondotta komoly szemrehányással. - Pedig a könnyű fehér bor jobb is, olcsóbb is.

- Jobb ez, Jenő fiam. Kóstold csak meg. Francia.

Gyurácz Jenő megdöbbenve hőkölt vissza. Francia? Akkor mégse fog hozatni. Kényelmetlenül érezte magát. Mit fog gondolni róla Császi? Igaz - jutott eszébe -, nem is gondol semmit. Hisz olyan lehetetlenül könnyelmű volt már gyerekkorában is, csak szórta a pénzt, számlálatlanul, fizetett mások helyett, sose törődött vele, hogy nem adja vissza senki. Vele úgyse lehet versenyezni.

Felhajtották az első poharakat, a néhány pillanatnyi csendet annál élénkebb beszélgetés váltotta fel.

- Két hete vagy itt, Jenő - hogy lehet az, hogy eddig nem találkoztunk?

- Én nem tudtam, hogy itt telepedtél meg, másképp már felkerestelek volna.

- De hogy van az, hogy nem láttalak! Hisz ez a város nem olyan nagy, és én itt vagyok mindig a Fehér Bárányban, itt reggelizem, itt feketézem, ide jövök vacsora után. Nem ismertelek volna meg?

- Én bizony nem sokat járok ide, összevissza most vagyok itt másodszor. Először, mikor megérkeztem a hajnali vonattal, bejöttem reggelizni. Akkor még egészen üres volt, de a levegője tele rettenetes borszaggal. Felhajtottam a kávémat, és rohantam el. Aztán most azt gondoltam, megnézem már a lapokat is.

- És közben?

- Hát közben otthon maradtam, meg kószáltam. Még nem tanítunk ugyan valami komolyan, de az embernek mégis ott kell lenni reggel nyolc órakor, felkel hétkor, hát lefekszik korán. És, tudod, nem is lehet. Az állam nem fizet annyit a rajztanárainak. A kávéházzal is takarékoskodni kell.

- Hagyd ott az államot.

- Aztán?

- Aztán gondolj ki valami okosat. Hátha például festenél?

- Nincs hozzá tehetségem. Vágyam sincs reá.

- Hát csinálj valami mást. Foglalkozz tervezéssel, bútorokkal - olyan kitűnő ízlésed volt mindig...

- Az sem kell senkinek. Ingatag dolog. Mégis, a biztos jövedelem a fő.

Kicsit elhallgattak, aztán a pincér hozta a második üveg pezsgőt, és a beszélgetés újra megélénkült. A szünet közben mindegyik ezt gondolta a másikról: nem változott meg, éppen olyan, mint volt. Hat éve találkoztak utoljára, Budapesten, és hogy hosszabb ideig együtt voltak napról napra, jó barátok módjára, annak talán tíz esztendeje is elmúlt. Hat esztendeje - akkor is ilyenformán elevenítették fel a múltakat. Gyurácz Jenőnek már kezében volt a kinevezése, amely rajztanárnak küldte valahová Erdély szélére, Császi László ellenben még tartozott utolsó vizsgáival, de hatalmas technikai és pénzügyi reformokon törte a fejét, és azt magyarázta, amikor együtt ültek egy kis vendéglőben, és Gyurácz költségén - mert a költekező Császi véletlenül éppen pénzzavarban volt -, hogy diplomára tulajdonképpen nincs szükség, az igazi tehetség minden hasonló formaság nélkül is érvényesül.

- A diploma állást szerez - makacskodott Gyurácz -, az pedig kell, hogy legyen biztos jövedelem, nyugdíj.

- Vagyon kell - mondotta Császi, és a beszélgetés abbamaradt ezen a ponton. Elválásuk előtt azonban Gyurácz újra lelkére beszélt, hogy tegye le a vizsgáit, aztán szétmentek, egy ideig még írtak egymásnak, Gyurácz még hallotta, hogy - két év múlva - Császi csakugyan megszerezte a mérnöki diplomát, azóta alig tudott egyik a másikról, míg váratlanul újra összekerültek itt, a révparti tágas, kopott kávéházban.

Most elérzékenyedve, kissé a pezsgőtől is csillogó szemekkel beszéltek arról, hogy tulajdonképpen milyen jól megértették is ők egymást mindig, milyen kár, hogy eddig szétverte őket a sors. Szükségét érezték, hogy elmondjanak mindent, ami a lelkükön van, véleményüket a világ berendezéséről, az országról, a politikáról, végül a városról. A legnagyobb dolgokon kezdték, az elveken, a nagy általánosságokon, míg eljutottak az apróbbakig, az emberekig, a városig, amely a váratlan találkozás színhelye volt.

- Jó város - világosította föl barátját Császi -, én szeretem, és meg akarom fogni. Van múltja, tradíciója, apró, öreg épületei, de cifra, új palotácskái is, kis villamos vasútja, sok apró bankja, gyára. Minden kicsi, de eleven. Az emberek ravaszak, rossznyelvűek, de szeretnek pénzt keresni, kapnak az üzleten. Kicsit szűk az egész, de közel van Bécs, az összeköttetés kitűnő, oda felszalad az ember, ha nagyon megunta a révparti svábokat. A polgármester kicsit erőszakos, kicsit ragadós kezű, de értelmes ember. A főmérnök öreg, tehetetlen, ósdi, ez a nagy baj, nehéz boldogulni vele.

- Ismered az igazgatómat?

- Az öreg Sneidert? Hogyne. Igazi szabómester. Vékony, csontos, nagyképű, és azt hiszem, tudatlan ember. Különben nem sokat számít. Bizottsági tag a városnál, de tudod: amit a főispán akar.

- És a tanárok?

- Csak Galambost látom gyakrabban. Az nagyszájú, politikus, ellenzéki vezérférfiú. Azt tartom, rosszhiszemű, de van neki esze.

- Mióta vagy itt tulajdonképpen, Laci?

- Mióta? Hát most van ugye, szeptember tizennegyedike, a pótcsatornázásra kiírták a pályázatot június ötödikén, akkor én csak úgy ideutaztam érdeklődni, és ittmaradtam.

- És már így ismersz mindenkit?

- Mit akarsz, öregem? Három nap kell hozzá, hogy egy vidéki várost főbb vonásaiban megismerjen az ember, és két hét, hogy az emberek arcát, nevét se tévessze össze. Vannak dolgok, amik mindenütt ugyanazok. Mindenütt van egy régi városháza, amelynek helyébe újat akarnak csinálni, vagy egy új, amit most építettek, és már omladozik. Az egyik helyen a csatornázás a főprobléma, a másikon a villamos világítás, a harmadikon mind a kettő. Az egyik városban a polgármesterről suttogja mindenki, de harsogva suttogja, hogy panamista, a másikban a főjegyzőről. Néhol a főkapitány felesége csinál botrányokat, máshol a takarékigazgatóé. Szóval, csak a szerkezetre és az erőmegosztásra kell ügyelni, és az ember mindjárt tud mindent.

- Ez a mérnökök konstruktív érzéke - nevetett Gyurácz.

Császi legyintett:

- Az igazi mérnöknek nem konstruktív érzékre van szüksége legelsősorban, hanem vállalkozó szellemre. Nézd, megmondom neked, mi az én igazi tervem itt. Még nem tudja senki, mert még csak puhatolózom, összeköttetéseket, barátokat szerzek, eddig csak magamnak dolgoztam rajta. De neked megmondom. Hanem aztán egy szót se.

- Tudod, hogy nem szokott eljárni a szám.

- Hát én egy nagy, vidéki méreteket túlhaladó villamos művet akarok itt, vízi erővel. Óriási telepet, ellátni két várost, három kisebb községet, gyárakat, gazdaságokat. Nem könnyű dolog, mert a víz kissé messze van, aránylag nagy az esése, ami jó, de kissé bizonytalan, ami igen rossz. De azt hiszed, ez egy percig is okoz nehézséget? Szó sincs róla. Ezt megoldom én, vagy megoldja egy nálam ügyesebb, tudósabb mérnök, valaki biztosan megoldja. Hanem azon fordul meg minden, összehozom-e a pénzt, nem is azon, hanem hogy milyen módon hozom össze, biztosítani tudom-e a hasznot, vagy csak a haszon reményét, át tudom-e gázolni a puritánokat, be tudom-e tömni az éhesek száját. Nagy munka. De amikor meglesz: igen nagy úr leszek.

Felhajtottak egy-egy pohárral. Császi megveregette a Gyurácz térdét, és folytatta a mondatot:

- Te is Jenőkém... Valamit csinálok veled. Nem arra való vagy te, hogy egész életedben ceruzát hegyezz vásott gyerekeknek.

- Bizony - felelte Gyurácz -, én is sokszor gondoltam rá, hogy inkább mérnök lettem volna. Most a vasútnál lehetnék, legalább hatszáz koronával több lenne máris a fizetésem, aztán a jövő is... mire vihetem így?

- Ez nem beszéd, hogy a vasútnál lennél. Szabad ember lennél. Gazdag ember...

- Hát te gazdag vagy?

- Az leszek. Bízni kell, öregem, bízni. És akarni.

- Számítani kell, Lacikám, és biztosítania kell magát az embernek. Nézd: én az apám miatt hibáztam el a dolgot - félig. Csak az isten őrzött, hogy egészen el nem hibáztam, hogy félbemaradt művész nem lett belőlem. Ez az apám álma volt.

- Én emlékszem még az apádra. Nem volt az álmodozó, rajongó ember. Egyszerűen józanul gondolkodott.

- Igaz. De amikor - nagy ritkán - festett képet látott, elveszítette ezt a józanságát. Nem is tudom, hol szedte fel ezt a tulajdonságot, de tény, hogy határtalanul tisztelte azokat az embereket, akik egy papírlapon vagy vásznon mások arcvonásait meg tudják örökíteni. Különben ez a tisztelet csak az első pillanatban látszik furcsának. Rendes polgárember irtózik attól, hogy a gyereke megbízhatatlan, rossz keresetű művész legyen. Hanem egy vidéki kishivatalnok szemében, aki alig egy fokkal több a díjnoknál, ez a kevés és bizonytalan kereset igen nagy összeg. A foglalkozás pedig nagyszerűen szabad. Nincs irodaigazgató, nincs hivatalos óra, nincs elmaradt előléptetés. Egyszóval az én apám egyáltalában nem irtózott attól, hogy művész legyen a fiából.

- Az öreg okos ember volt - szakította félbe Császi egy pohár pezsgővel -, és észrevette a tehetségedet.

- Nem volt az tehetség - tiltakozott szelíden Gyurácz. - A képzőművészetben csudagyermekek nincsenek. Ez az első. Az egyik korábban kezdi, a másik későbben, de mire valamit mutat abból, ami az övé, amit nem másoktól lesett el, ami tehát nem olyan, hogy megtanulhatja mindenki, akkorra már legalábbis érett ifjú. Ez alól alig van kivétel. Én meg még olyan csodagyerek se voltam, mint a többi. Nyolcéves koromban néhány képesújság került a kezembe, azokból kivettem a feltűnőbb figurákat, egy huszárt, egy parasztasszonyt, egy géniuszt, és rajzoltam valamit, ami hozzájuk hasonlított. Később színes ceruzákat is kaptam, és bemázoltam a huszár nadrágját pirosra, a csákója forgóját zöldre. A kard színét nem tudtam megállapítani, tehát az is zöld lett. Ezek a gyerekes lapocskák azután a szomszédok kezébe kerültek - az apám végighordta őket -, és a félig falusi emberek nagyon csudálkoztak: a huszárnak még patrontáskája is van. Ez kétségen kívül tehetség jele. Nagy jövőt jósoltak nekem. Ha most én kapok a kezembe ilyenféle firkálást, akkor már több joggal, mert több hozzáértéssel és tapasztalattal jósolom meg, hogy a kölyökből lehet nagyon derék, eszes, hasznos ember, művész azonban valószínűleg nem lesz belőle, mert éppen a fantázia szabad csapongása, az elképzelés és az eleven megfigyelés naiv, ügyetlen, de már észrevehető kifejezése, szóval az első, a legfontosabb késztetés, biztatás, lökés hiányzik abból, amit csinált.

Császi barátja felé fordult, a szemébe nézett, néha bólintott, figyelt, minden szóról tudott, a gondolatai pedig máshol kalandoztak. Gyurácz azonban magának beszélt, magának magyarázott, az ital felhevítette kissé, szemei csillogtak, kissé fáradt, polgárian józan arca megélénkült, valósággal nekitüzesedett, amikor azt kezdte magyarázni, mi a tehetség, hogyan lehet felismerni.

- Hidd el, Laci, ezt a dolgot én ismerem. Attól kezdve, hogy azokat a szerencsétlen huszárokat pingáltam, agyonkínoztak a rajzolással. Nem mondom, szívesen babráltam vele, de nem annyit és nem úgy. Gipszminták elé ültettek, előbb szenet nyomtak a kezembe, aztán fekete krétát, aztán barna krétát. Borzasztó volt. Hanem azért szorgalmas voltam, és meg is tanultam egyet-mást, volt valami eredendő ügyesség is a kezemben. Hanem azt a vágyat, hogy valami igazit, valami nagyot, bolondot, szabálytalant, valami irgalmatlan, vad, de fantáziára valló pacsmagolást végezzek, azt én sohasem éreztem. Igaz, nem is tudtam róla, csak mikor felkerültem Budapestre, mikor igazán művésznek kellett volna lennem. Itt keveredtem először hosszú hajú, zilált, rosszul leplezetten rongyos fiúk közé. Én a rend embere voltam, gyűlöltem őket, láttam, hogy tudatlanok, hencegők, naplopók. De tudod, húsz-huszonöt, vagy ötven nagyszájú senki között mindig volt egy vagy két még nagyobbszájú valaki. Én láttam, hogy ezek makacsul, fanatikusan, mert ösztönszerűen akarnak valamit, amit a hűvös, józan elme kinevet, és hogy ez a nevetséges dolog fejlődésre képes. Én láttam, hogy ezek mások, mint én - és rajztanár lettem. Szegény apám meghalt közben. Azt hiszem, nagyon meg lett volna elégedve velem. Egy kicsit közöm van a művészethez, de azért fizetést is kapok minden elsején, adósságom nincs, rendes ember vagyok.

Császi ennél a mondatnál hirtelen abbahagyta a maga gondolatait, és közbevágott:

- Rendes ember... rendes ember... ez nem összeférhetetlen még a zsenialitással sem, nemhogy a tehetséggel.

Gyurácz nevetett:

- De mennyire nem! Én a művészt, az igazi nagy művészt szigorúnak, szisztematikusnak képzelem el, még életmódjában is inkább aszkétának, mint tivornyázónak. Hanem értsd meg, amikor kezd, akkor forrania és lázadoznia kell, hiszen harcban áll az egész világegyetemmel, mert a világrend azt kívánja minden embertől, hogy dolgozzék, produkáljon valamit, a művész pedig erre nem hajlandó, nem hajlandó egyébre, mint a jobbfajta cifrálkodási vágy kielégítésére. Hát az ilyen emberben legalább a meggyőződés legyen meg, az a meggyőződés, hogy joga van szembeszállni mindenkivel, mert ő a legkülönb, mert ő a zseni. Mert tudd meg, ezer tehetségtelen senki rendületlenül bízik önmagában, de az az egyetlen egy közülök, aki zseni, az is, okvetlenül bízik.

Császi most már figyelt. A szokatlan hév, amely Gyuráczot magával ragadta, tetszett neki. Inkább azért mondott ellent, hogy csiklandozza kissé:

- Hát valami van abban, amit elmondtál, de azért még sincs egészen úgy. A legnagyobb emberek a legnagyobb kétkedők.

Az ingerlés azonban már nem használt. Az előadás véget ért. Egy ujjnyi pezsgő maradt még a Gyurácz pohara fenekén, azt felhajtotta. Kivette az óráját. A legőszintébb megdöbbenés, szemrehányás hangján mondotta:

- Fél kettő.

- Jól eltelt az idő.

- Nagyon későn van.

Császi kifizetett mindent. Gyurácz némi küzdelem után egy koronát kapart elő, és átadta a pincérnek.

Alig értek ki az ajtón, már csukták a kávéházat. Csend volt, hűvös, friss levegő járkált. Császi kinyújtózkodott, a meggörnyedt Gyurácz még kisebbnek látszott mellette.

- Elkísérlek, járnom kell még egy kicsit. Hol is van a lakásod?

- A hegyen. Azt hiszem, ott jobb a levegő, meg úgy vettem észre, nagyon sokat kérnek itt lenn a városban.

- Én még szállodában lakom, ott van az irodám is. Ha beütnek a dolgaim, akkor úgyis házat építtetek.

- A hegy nagyon kedves. Ez a legérdekesebb része a városnak. Ami új - azok a gyorsan összeütött kis ál-paloták -, az nem ér semmit.

- Szemre szép lehet, hanem lakni már mégis jobb itt, mint azokban az ócska, dohos házakban.

- Annak a helynek van valami íze. Nem vetted észre: még az emberek is egészen mások, eredetibbek, falusiabbak.

- Primitívek. Igénytelenek. Igénytelen emberekkel nem lehet semmire se menni.

- Estefelé végigsétáltam néhányszor itt lenn, az úgynevezett korzón, nem mondom, hogy nem tetszett, de van benne valami furcsa. A lányok például. Nagyon hamar érnek. Még alig látszanak ki a földből, és mégis mind úgy van felöltözve, mint valami primadonna, aki rövid színpadi szoknyában szép bokáit mutogatja. Az arcuk meg olyan kifejező, olyan nagyos, hogy már szinte félelmes. Különben sok csinos leány, szó sincs róla...

- Hát már ez ellen is kifogásod van?

Gyurácz zavarba jött. Tulajdonképpen semmi kifogása se volt ellene. Nagyon szívesen hagyta ott odúját estefelé, és jött a sétálók sűrű tömegébe, ahol szinte furakodni kellett, és ez a furakodás nem volt kellemetlen számára, ahol hamarfejlett csitri lányok naiv bátorsággal adták vissza a pillantásait, vidám arcokat látott, színes, világos, fehér ruhákat, a teljes, gondtalan jólét levegőjét vélte érezni, amely után titokban és epedve vágyott, és amelyért, hogy elérje, nem tudott tenni, cselekedni se.

Néha megállt egy-egy jól épített földszintes ház előtt. A sárgára lakkozott kapu be volt téve, a rézkilincs fényesre tisztítva tündöklött. A nagy, fényes ablaktáblák mögött sárgásfehér, csipkével áttört, csipkével szegett függöny. Ahol az ablak nyitva volt, ott tágas szobába lehetett látni, rendbe rakott, fényes bútorok darabjai mutatkoztak. Olykor zongoraszó hallatszott ki, néhol kikönyökölt egy tisztaszemű, telt, fehérarcú asszony, frissen vasalt, kivágott nyakú, rövid ujjú háziruhában. Itt, az ilyen helyeken, semmi kétség, a teljes nyugalom, a tisztaság és az illat, a bőséges vagyon, a jó, meleg élet lakik, és ez az élet úgy vonzotta, csábította Gyuráczot, hogy a szája nyitva maradt, az arca elsötétült, és lelke mélyére rejtett irigysége feltámadt.

A pezsgő könnyű mámora már elszállt a friss levegőn, az őszinteség percei elmúltak, nem árulta el, milyen gondolatok kínozzák, amikor néha végigmegy az új és idegen város görbe, de aszfaltos utcáin. Már fölfelé mentek egy meredek utca göröngyös, rossz kövezetén. Császi megállt, hogy kifújja magát.

- Elhízol, Lacikám - csúfolódott Gyurácz.

- Igen, igen, megint járok majd vívni, mihelyt kevesebb dolgom lesz.

- Most itthon vagyok - mondotta ki végre a megváltó szót.

Szűk, alacsony, egyemeletes ház volt ez. A földszint felső párkánya szinte kézzel felérhető, négyzetes ablakai olyan kicsik, mintha nem is emberek számára készültek volna. Valamikor a hercegi épületek közé tartozott ez a ház is, és valamelyik uradalmi tiszt talán istállónak használta az alsó részt. Gyurácz kivett egy hatalmas, kétrét összecsapható kapukulcsot. Nevetve mutatta meg:

- Jó fegyver, többet ér, mint egy rossz revolver.

- Holnap délután okvetlenül elgyere - búcsúzott Császi.

A kulcs nyikorogva fordult a zárban, aztán nagy zajjal csapódott be az óriási kapuszárny. Gyurácz csaknem elbukott, belébotolva a bejárat közepén folydogáló csatorna rossz deszkaborításába. Sötét volt, gyújtót vett elő, felbotorkált egy szűk és lehetetlenül kikopott lépcsőn, és két kulcs segítségével egy téglával kirakott előszobán át végre bejutott szobájába. A petróleumlámpáról előbb le kellett venni a bojtot, amely az üvegét, nem tudni mi ellen, védte. A szoba tágas volt, de alacsony, bolthajtásos. A régi jó időkből megmaradt elpusztíthatatlan bútorok váltakoztak benne siralmasan rozoga új szekrényekkel. A sarokba állított ágy keskeny volt és magas, és Gyurácz előtt, aki egyszerre megérezte a virrasztás és az éjszaka fáradalmait, annyira vigasztalannak tűnt fel, hogy hirtelen elhatározással hangosan mondotta:

- Elsején pedig veszek egy rézágyat, akármi történik is. Felét lefizetem, felét részletre.

Nagyon gyorsan szeretett volna ágyban lenni, de nem tudott eléggé sietni. Nem volt elég ereje. Mikor végre lefeküdt, és utoljára nézte meg az órát, fél hármat mutatott. Egészen el volt keseredve. Eloltotta a lámpát, és sokáig nem tudott aludni. Elképzelte a jövőjét úgy, amint Császi gondolja el a magáét, hogy nagy vállalatokat vezet, bonyolult üzleteket intéz, nagy pénzzel dolgozik, olyan naggyal, hogy mellette meg se kottyan, amit számlálatlanul ád ki fényes lakásra, finom ételekre, borravalóra, jó ruhára, olykor pezsgőre is. Aztán megfékezte a fantáziáját, és csak arra gondolt, hogy valami kis vagyonhoz jut, jó mellékjövedelemhez, és egy "olyan" kis házat szerez, ahol hosszú, üveges folyosó van öt-hat lépcsővel, fényesre kefélt padlójú szobák, tisztaság, kényelmes bútorok. Végül pedig, mielőtt végre elaludt volna, haragosan fordult át a másik oldalára. Mit várhat egy rajztanár? Mit ér, hogy okosabb, józanabb, sőt műveltebb, mint az irodalom és a számtan tanára együttvéve? Egy rajztanár még igazgató se lehet.

(Folyt. köv.)