Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
II.

Magdaléna asszony ebédlőházában ült, és a kandallóban lángoló hasábokat nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska kardokkal, pajzzsal, nyíllal, miegymással. Csaknem érintetlenül ment ki előle a kaszás lével készített kappan, meg a tehénhúsos, mézes vöröskáposzta. Ha a vár káplánja nem eszik asztalánál, szégyenben marad az oszalyi vár szakácsmestere, mint eddig is annyiszor. Hiába, Magdaléna úrnőnek nincs étvágya, az ura után vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a zágrábi urakkal dúvadra.

A káplán végigtörülte száját öklével, és hátradűlt a széken: vége a vacsorának.

- Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal a kis tehénhússal!

Magdaléna asszony elmosolyodott:

- Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb.

- Úrnőm, ne pirítsd arcomra kisded ügyeközetömet!

- Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában?

- Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam genealógiát.

- Hallgatom ímé!

- Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de Zrin, nímöt szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan vagyon az leveles ládában levél, az franciscanusok superiorjának kezétől íratott anno 1517, kiben is amaz néhai való jó Zrini Miklós Slubythnak íratik, ki annyit tészen: Subich. Az nagyságos família ősi nevezete ímé: Subich! Mi légyen ez Subich? Nem egyéb, hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent formája.

- Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova?

A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott szem úrnője felé:

- Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján forogván, elferdült, mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd Supiciana, majd penég Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven annyit tészen: Subichok nemzetsége. Illő bizony, nagyságos úrnőm...

A páter megszakította szavát, és szemmel a kis Miklósra mutatott, aki a sarokban hagyta öccsét, és vaskos kis lábait szétterpesztve a szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó ideje. Magdaléna asszony már emelkedett, hogy a gyereket visszatérítse játékaihoz, de a pap kérő-tiltón tartotta eléje kezét, és a kisfiúnak a nagy vörös ember heves mozdulataira irányuló kíváncsiságát így magyarázta:

- Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól. Illőbb néki dücső nemzetsége eredetit hallania, hogynem rozzant fegyverek között ténferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen Rómaságban amaz híres Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron császár támada, Servius Sulpicius Galba...

A páter tűzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó nagy emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött ki gömbölyű szájacskáján.

- Ímé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben, hallván eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém uram, az fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló családfán. Az ragyogó pennájú Svetonius, régiségnek historicusa, följegyzé vala, hogy amaz Galba császár büszkeséggel hivalkodék származásán, ki az istenekig nyúlik vala. Álla az császár tanácspalotájában vésővel írva az falon az gens Sulpiciana családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve: Pasiphae, ki vala Helios és Perseis leánya, s az ősapáé, ki nem vala más, hanem Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.

A páter egy széles ívű kézmozdulattal kapta a mázos kancsót, és fenékig igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős cirkvenicai vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére.

Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos küzdelembe a fájdalommal.

Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony, és Széchy Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy susogtak, mint a mesében, halkan ingó árnyéka hosszan nyúlva a földön, fölkapaszkodott a falra is. Roppant az almáriom, s szú percegett a ládában. Az ágyasztalkán gőzkörben pislogott a gyertya...

Oszaly úrnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel tündöklő kék kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt, és hazagondolt Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még mint a Bánffy leány jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben is hagyott őérette. György tüzes vére akkor csak őérette kavargott, s most ki tudja, kinek a várában alszik ittasan egész napi dúvad-hajszolás után. A korán nagy méltóság, nagy gond terhétől roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy könnycsepp. A szomszéd szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült ágyában és figyelt. Semmi, a gyerek újra elaludt. Úgy ült még ott sokáig, míg egyszer csak imára kulcsolódott a keze, s remegő ajka megszólalt félhangosan a nagy csendben:

- Mi atyánk, ki vagy mennyekben...

S az ámennél halk sírás csöndes esőjét permetezve borult le párnájára Széchy Tamás főhoppmester uram férjezett leánya.