Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám

Ignotus: Ki maga?
(Hangulat)

Még csak nem is unatkoztam - inkább: jó volt, mint a kacsának a vízben, elpacskolnom a beszédben, a mozgásban, a nagy vacsora utolsó hullámzásaiban, amint asztalbontás után átvándoroltunk dohányzóba, hallba, temetkező bőrszékekbe, könyöklő kandallókra. És semmi, igazán semmi nem vont hozzá, hogy megszólítsam, ahogy másodmagával, egy barátnőjével összeölelkezve állt a zongora végénél, karcsú lustaságban s üde fel nem tűnésben. Éppen csak azt a négyórás kis regényt kerestem, amit gyakorlottabb ember éjféltől hajnaligra mindig biztosít magának, ahol az a valakije nincs ott, akivel igazi regénye van. Az ember öreg, árva és senki az emberek közt, ha nincs kivel összetartozzék, aki az ő számára közönség, melynek számára ő művész lehet, akivel idegen fejeken át a szemükkel megkeressék egymást, akivel jó külön összebújni, akitől rossz elszakadni, akivel saját ábécéjük fejlik, ha harmadik is közéjük üti orrát. Ki maga? kérdeztem tőle. Nem hogy a nevét mondja meg: azt tudom. De én nem a nevére vagyok kíváncsi, hanem magára. Azaz hogy: kíváncsi - eddig a percig nem voltam kíváncsi. De most vagyok. Ki maga, kérem?

Semmi olyat nem mondott, amit más ne mondhatott volna. Sehogy úgy nem mosolygott, ahogy más ne kedveskedhetett volna. A foga csillogott, a szeme szivárványlott - de ezt más is tudja. Egyáltalában: más is tud asszony lenni, kérem. Legfeljebb nem ily centripetális mozdulatokkal.

Ezt meg kell magyaráznom, nem illik homályosnak lenni - szeretem a kristálytiszta írókat, mert nem kell olyan veszettül odafigyelni olvasásuk közben. Centripetális mozdulatok: ez azt jelenti, hogy a mozdulatai nem terjeszkedő mozdulatok. Nem helyfoglaló mozdulatok, nem kitudó mozdulatok, nem bezsebelő, nem átdöfő, nem víz felett maradó mozdulatok. Hanem, inkább, visszavonuló mozdulatok. Magamnak ugyan nem vagyok elég, mondják ezek a mozdulatok, mert senki nem elég magának, de nem akarok másnak terhére lenni, és talán, hozzáérni sem akarok mindenkihez és én hozzám se érjen senki ... Két könyöke újra meg újra derekához szorul, amitől két alsó karja felfelé gyengén hajlik el tőle, mint a sástól a levele, s csuklója legörbül, keze háta ernyő s ujjai virágszirmok. Az ember a fejét szeretné aláilleszteni s szeme héját odaéretni hűvös ujja végéhez. Ezek a centripetális mozdulatok.

S még valamit meg kell magyaráznom. A japán ember úgy issza a teát, hogy csészéje fületlen s szájjal felfelé tátogó porcelánsüveg, s két kezét tenyere tövében összeéreti, efölött tölcsérformában szétgörbíti, s e tölcsérben emeli szájához a teáscsészét, így, könyökét magához szorítva. Olyan mozdulat ez, aminővel istennők tartják a gyümölcsös tálat. Isteni és gyümölcsös mozdulat. Centripetális mozdulat. S a kígyóbűvölés is centripetális mozdulat, s ahogy az égi kő beletüzesedik a tengerbe, az is centripetális mozdulat. Szépek a centripetális mozdulatok. És arról van szó, hogy maga kicsoda - kérdeztem.

S a kacsaorrú cipők is szépek. S szépek a gyenge húsú harisnyák - furcsa a kacsaorrú cipő és szokatlan, mert négy éve már, hogy divatjamúlt, de nem nehéz visszaszokni hozzá s ha kis üveggyémánt csat van fejtül a kivágásánál, az igen kedves. Nem mondhatnám, hogy kifogásom volna a kacsaorrú cipők ellen, s az nem baj, ha valakinek a haja kétszínű, s ha fölülről esik rá a fény, ott vörös. Az nem baj, s az sem baj, ha gyengén kócos s a haja vége kiszabadulóban nyelvel a hajtűje alól, s az emberben apai érzés támad, hogy szeretné tenyérrel lágyan és gyengéden visszanyomni a hajtűt. Az apai érzés gyöngéd, zsongó, ringató érzés, eltelő érzés, lágy zubogással emelkedő érzés, mint ahogy a langyos muskotály aszú emelkedik borostyánszínnel a kristálypohárban. Az apai érzés olyan érzés, mint, hogy messze példát ne mondjak, a szerelem. Mindenesetre: ölelő érzés, ölbe vonó érzés, szájukat egy drága fejen legeltető érzés, orrukat, szemüket lágy hajba temető érzés. A szemüket azért kell eltemetni, mert nem bírják tovább a sajogva gyönyörködő nézést, a beivó és mozdulatot mozdulat után híven követő nézést, mint ahogy a kisgyerek az ablak üvegén vonásról vonásra utánarajzolja a papirosára átlátszódó képet. Azt hiszem, ezt meg lehet érteni, egészen világosan megmondtam.

S tulajdonképp nem az teszi, hogy az ilyen estének nem lesz - mert lehet, hogy nem lesz - holnapja. Látja kérem, ha kezét csókolom, most megméltóztatnék halni, abban semmi sem volna. De hogy maga lesz és él, s e mostani perctől fogva mind ameddig él és van: mindig és minden pillanatban él és lesz, és él és lesz az alatt is, mialatt az én számomra nem él és nincs: s én nem látom s nem vagyok közelében, s nem az én kigondolásom, nem az én legbelsőbb gyönyörködésemnek s meghatottságomnak kitükröződése és más is tudja magát, nemcsak én, az, higgye meg: természetellenes és elviselhetetlen. Elviselhetetlen, higgye meg: ez nem túlzás, én nem is szeretem a túlzást, mert szeretem pontosan és tudományosan meghatározni a dolgokat. De elviselhetetlen.

Ez különben mellékes - a fő az, hogy ki maga, kedves, okos, közel? Úgy értem, hogy: milyen képe van a világról? S nem történt-e még meg magával, hogy valakivel megismerkedett, s attól a perctől fogva más képe van a világról? Nézze: jól értsen meg: nem azt mondtam, hogy jobb vagy szebb képe, csak: teljesebb és mindenesetre, más képe. Én egyszer Amerikában jártam, csak néhány hétig voltam ott, nem ismerem - mert hogy' lehetne egy világot kiismerni hat hét alatt? - s nem szeretem, inkább: utálom. De: azóta más képem van a világról. Nem jobb, nem szebb, csak: más. Mondja, kérem: nincs más képe a világról: tegnap óta vagy ma este óta vagy egy félóra óta? Nem: jobb vagy szebb, csak: más? Azt hiszem: kell, hogy legyen. Úgy képzelem, hogy akivel megismerkedünk, aki kitárakozik előttünk, akiből egy találkozás kivált ezer sokféleséget, amiről maga sem tudta, hogy megvan benne s álmélkodva látja kivirágzani két kacsaorrú cipőtől s néhány centripetális mozdulattól azt az üresre rombolt telket, aki ő, hogy ezek az új adalékok beülnek az idegzetbe, egyszer s mindenkorra, s belevegyülnek lélegzetünkbe, tekintetünkbe és látásunkba, s azontúl egyszer s mindenkorra más képünk van a világról. Legyen más képe a világról, kérem.

Táncolni szép, sőt istentisztelet. Táncolni lehet azzal a férfival, akivel táncolnak, de annak a férfinak számára is, aki nézi. Lehet szeretni és felgyúlni annak számára, aki nézi. Lehet szeretni és akarni valakin keresztül, akit szeretünk és akarunk. Sok mindent lehet, belátom. De együtt lenni is jó s néha jobb volna hegy tetején lenni együtt, ahol csak kettőnek van hely s az is csak úgy, ha összetapadnak álltukban s egymásra szorulnak s nincs más a világon, mint lábtul szikla, fejtül ég, körös-körül tejköd s az orruk cimpájában forróság. Ez a legjobb.

S nem rossz, nem rossz, nem rossz, csak furcsa, hogy mennyire fáj: nem találkozni többé. Hiába járni, kelni, kutatni, címet kitudni, utcáján átkocsizni, másoktól hallani róla, másokkal beszélni róla s gondolni, gondolni, gondolni rá és nem találkozni vele. Nem rossz, csak furcsa, hogy mennyire fejrázatóan nehéz. S mennyire lélekszaggatóan. Nem találkozni: zsilip, melytől az ár nem folyhatik le, hanem duzzadva emelkedik a kőpartok között s emeli hátán a kis motorost, amiben jó volna együtt ülni és teát főzni, vízipók hamarságával átszaladva a tengeren, menve hűvös sziget felé, hol piros kötényes és facipős szőke parasztasszonyok a kezük hátát húzzák végig az orruk alatt, ha meg akarják törülni. S gyenge hollandus kávét inni hozzá a kékcserepes takaréktűzhelyről, s kitopogni lábukból a zsibbadtságot ...

S csak azért szeretném látni, hogy megkérdezzem: ki maga? Ki maga, kedves, ki maga, azzal, hogy: van, ki maga, drága fiatal teremtése a jó istennek, ki maga, hogy rá kell gondolnom, mikor nincsen is hozzá közöm, s úgy, olyan melegen, olyan odagondolóan, mintha közöm volna hozzá?