Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Prof. dr. Pikler Gyula: Érzéklés és ébredés

Prof. dr. Pikler Gyula: Érzéklés és ébredés
I. Elüljáró mentegetődzés

A nagyon is gondos apa szeretteinek karácsony estére nemcsak zöldellő fát állít, nemcsak gyertyácskát gyújt, nemcsak diót aranyoz-ezüstöz és mézeskalácsot csügget, hanem ezek alá néhány, ha nem is szükséges, de állítólag hasznos prózai darabot, szerszámot, sétabotot, pénztárcát, miegyebet is rak. Így juthatott e jeles szépirodalmi folyóiratnak, nekem oly kedves, üdítő olvasmányomnak, főszerkesztője arra az igazán nem közel fekvő ötletre, melynek alábbi cikkem súlyos következménye. Azt a baráti és megtisztelő felhívást küldte ugyanis utánam, most pedig oly jól elbújt után: tudta szerint készülő, A lélektan megfordítása című könyvemből közöljek pár lapot a Nyugat karácsonyi számában. Postafordultával válaszoltam: »Ismerem, édes barátom, a trükköt, nem írok; az én szembeállításommal, mutatva, hogy »így írnak a tudósok«, bocsáss meg, nem fogod rendes szépirodalmi munkatársaid becsét a publikám előtt emelni.« Azonban Ignotus - Szomory nyelvén szólva - inszisztált. Sőt, jólesik ezt közhírré tennem, újra inszisztált. Mit volt mit tennem? Mi, Ignótusszal, már régen nem szoktunk egymástól semmit megtagadni, és mennél nagyobb volt részemről az oktalanság, ha engedek, annál nagyobb volt legalább - szintén részemről! - a gavalléria. És így a graciózus elbeszélések, a könnyed elmefuttatások, a mély lélegzetű és csilingelő versezetek között, súlyosan deplaceirozva, íme itt vagyok valamivel, ami nekem komoly foglalkozásom, a publikumnak azonban csak egy karácsonyfa alatti villamos zseblámpa, kamera obszkura, mechanikus szivarvágó, ki tudja mi. A legnagyobb része el fogja dobni, mihelyt kézbe vette; aki nem teszi, annál el fog kelni melléje ím ez a kis használati utasítás:
 

Ma általános a meggyőződés, hogy érzékléseink - látásunk, hallásunk, tapintásunk, hideg-meleg érzésünk, szaglásunk, ízlésünk - olyan folyamatoknak kísérői, amely folyamatok kívülről érkeznek testünkhöz, ti. szemünkhöz, fülünkhöz stb., és onnan agyunk velejéhez haladnak. Sőt mondhatni, hogy ezt ma általánosan a lélektan és az élettan egyik legbiztosabb igazságának tartják. A pszichológusok legtöbbje - anélkül, hogy észrevenné - az említett folyamatokat fölötte életteleneknek fogja föl; szerintük a külső ingerek valamit az agyvelővel »közölnek«. A fiziológusok, de csak valamicskével, már elevenebbeknek írják le az állítólagos érzéklési folyamatokat; azt tanítják, hogy azok az idegekben és az agyvelőben energiát kiváltó folyamatok, hasonlók ahhoz, mint mikor égő gyufával puskaport felrobbantunk, vagy kötél elvágásával függő testet földre hullatunk. E tanokkal már most, készülő könyvemben, én eretnek módon ellenkezni készülök - jórészben innen a könyv címe is. Azt persze nem akarom tagadni, hogy az érzékléshez kívülről jövő folyamat is kell; de azt állítom, hogy ez nem elég, és hogy az érzéklés nem is ezt kíséri. Hanem, úgy tartom, a kívülről jövő, az érzékszervet rendes formájából kivetkőztetni akaró folyamatok ellen a mi szervezetünk - mégpedig, tessék csodálkozni, az a szervező és szaporító (a nemi szerveknek is csírázó anyagukat szolgáltató) erőközpont, mely már első sejtünkben megvolt, mely testünket szervezte és mely végig ott van testünkben - mindannyiszor ellenálló, pótszervező folyamatot bocsát ki, mely az érzékszervet eredetileg megteremtett formájában igenis megtartja, a külső támadással szemben megerősíti, kifeszíti - és ezzel a belülről kifelé menő folyamattal jár véleményem szerint az érzéklés.

Hogy igazán így van-e vagy ahogy ma tanítják, az nemcsak önmagában, hanem a lélektan egész területére nézve fontos. Ma ti. - és ezt általában bevallják - a lélektan semmiképp sem tudja megértetni, hogy az érzékletekből hogyan támad magasabb lelki élet; mi történik például, ha két színt összehasonlítunk; miért van az, hogy egy épület vonalait nem formátlanul, összevissza rendben látjuk, hanem éppen formának, egy dal hangjait nem formátlan egymásutánnak halljuk, hanem melódiának - a még magasabb lelki életről nem is szólva. Nézetem szerint az érzéklés mai tana mellett ezt azért nem lehet megérteni, mert kívülről jövő folyamatok nem is adhatnak valami magasabb elevent; az én felfogásom szerint azonban ama magasabbrendű lelki élet magyarázata fölötte egyszerű. Szervezetünk (szervező erőközpontunk, énünk), ha egyszerre vagy egymás után több színt, vonalat, hangot kell alkotnia, ti. megfelelő ingert ellensúlyoznia, megfelelően rendszeres, okos, eleven, folyamatos, éppen szervező módon jár el; az egyik inger ellen létrehozott eljárását lehetőleg, ha talán módosítva is, felhasználja a másikkal vagy a többiekkel szemben is; csak úgy tesz, mint ahogy utunkat szervezzük, az elvégzendőket célszerű kapcsolatba hozzuk, ha egy útban több komissziót kell elvégeznünk. És ezt az eleven eljárást fejezi ki az összehasonlítás, a forma észrevevése, a gondolkodás.

Ami már most különösen az alábbi cikket illeti, tetszettek észrevenni, hogy tételem három részből áll: 1. hogy az érzéklő folyamat belülről jön; 2. hogy ellensúlyozó folyamat; 3. hogy az ős szervező központ bocsátja ki. Cikkem - készülő könyvemnek egy fejezete - e három állítás közül az elsőre hoz egy bizonyítékot.

... S ezzel vége a becsalásnak, most jön - ismétlem, a főszerkesztő úr lelkiismeretét terheli e merénylet - a szürke decemberi délután. [*]

 

[*] * A szerző e mentegetődzéséhez hozzátesszük, hogy ő, minthogy kötelessége nézeteit a nemzetközi tudomány ítélőszéke elé vinni, egyelőre idegen nyelven írja meg könyvét és küldte be cikkét, s hogy ennek - nem a mentegetődzésnek - magyarságáért minket terhel a felelősség. A szerk.