Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Az első olasz-magyar szótár
(Olasz-magyar és magyar-olasz szótár, szerkesztette Kőrösi Sándor, kiadja a Lampel-cég)

Régen vártuk és köszönettel fogadjuk nemcsak a magunk, hanem az utánunk következők nevében is. Ha elgondolja az ember, hogy majd száz éve, amióta rendszeres izenetváltozásban van egymással az olasz, meg a magyar irodalom s hogy Császár Ferenc, a »ns. Zala vármegye táblabirája« Alfieri tragédiáit, a székely Bálint Gyula az egész »Megszabadított Jeruzsálemet«, Szász Károly az egész »Divina coimmediát«t, Radó Antal Petrarca szonetjeit, Ariostót és Leopardit s mások is külön könyvtárra menő fordításaikat, mind úgy készítették, hogy idegen nyelveken keresztül kerültek el az olasz szókincshez s akkor is ki-ki a maga értelmezése szerint, mindannyiszor elülről kezdve a munkát, volt kénytelen az olasz szavak magyar egyértékesét megállapítani - ha mindezt elgondolja, csak úgy tudja megbecsülni azt a szolgálatot, amit kulturánknak ez az olasz szótár jelent. Félszázada lesz maholnap, hogy Fiume közvetítésével az olasz nemzetiség is államfentartó népelemmé lett Magyarországon, évtizedek óta nevelik Fiume iskoláiban magyar nyelvre az ifjuságot, tengeri kereskedelmünk hivatalos nyelve az olasz és olasz a közigazgatás nyelve is a magyar tengerparton. Nemcsak az irodalom, nemcsak a művészet, hanem az éhes élet követelte és sürgette az olasz nyelv szógyüjteményét, mint a nyelvtanulásnak legfontosabb eszközét. Mégis nehány gyarló kisérlet, nehány vékonypénzü kis szótár, mely a leggyakoribb, tehát a legismertebb és ennélfogva legfölöslegesebb szókat gyüjtötte magába, volt mindaz, amit évtizedek alatt filologusaink, könyvkiadóink, az Akadémia és az állam végeztek. Pontosabban: semmit sem cselekedtek s a szóbanforgó részint tátongóan hézagos, részint lelkiösmeretlen és léha szógyüjteményeket is magándilettánsok irták meg és adták ki. Ugyanakkor német-olasz szótár annyi fogyott el e hazában, amennyinek árából bőven futotta volna egy becsületes magyar-olasz szógyüjtemény költsége is. Aki nyelvtanból egymaga tanult meg valami idegen nyelvet, csak az a megmondhatója, mekkora idő- és türelempocsékolás, mekkor idegmunka egy másik idegen nyelv közvetítésével tapogatni ki úgyszólva az uj nyelv szavainak jelentését, eligazodni és megtalálni a magunk synonymái között az ányéklatnyi pontosságra megfelelőt. Nem egyszer teljes lehetetlen a vállalkozás; máskor meg a közvetítő nyelv félreviszi és megtéveszti a tanulót. Vannak italizmusok, melyeket németül körülirni még annyira sem lehet, mint magyarul; vannak fogalmak, amik német megfelelőjükben elvaskosodva kerülnek elibénk. És akármilyen kitünő magyarázó szótárakat irtak is az olasz nép számára Fanfani, Rigutini vagy Petrocchio, az idegen már csak akkor veheti hasznukat, amire maga is jól megtanulta az olasz nyelvet.

Ezen a nyomoruságon segít most Kőrösi Sándor szótára, amely bár első olasz szótárunk, tehát egyben első igazi kisérlete is egy nagyszabásu olasz-magyar szógyüjteménynek, mégis egész munka. Olyan teljességü és olyan sikerült mű, amilyen - ha német magyar szógyüjteményeinket kivesszük - nincsen is más szótárirodalmunkban. Terjedelemre talán igen, de alaposságra és tudományos gondosságra Pokorny Jenő Ádám nagy francia-magyar szótára sem fogható hozzája. Nem hiába dolgozott rajta tizenkét esztendeig fiumei tanártársai (Szabó Samu, Urbanek Sándor, Kallós Ede) segítségével Kőrösi Sándor. Tizenkét esztendő óriási idő, de óriási az ilyen szótár munkája is. Csak a szókincs összeválogatása is, az anyag megbirálása: meghatározása annak, hogy mi kerüljön a gyüjteménybe mint okvetlenül szükséges, mint fontos és kevésbé fontos s mi maradjon ki abból a rengeteg anyagból, amit a hatalmas olasz szótárirodalom hordott össze. Azután az olasz szók jelentésének pontos meghatározása, árnyalatra megegyező magyar egyértékeseiknek megtalálása. Jól mondja művének előszavában Kőrösi, hogy annak az előmunkálatnak, melyet a német-olasz szótárirók végeztek el, nem nagy hasznát vehette, noha jó német-magyar szótáraink vannak. A jelentésmegkeresés- és -meghatározás nehéz munkáját bizony egészen neki és munkatársainak kellett elvégeznie.

Úgy végezték el, hogy jobban alig lehetne. Szótáruk - eddig a két kötetre terjedő olasz-magyar része jelent meg - olasz részében gazdag és megbizható, magyar részében pedig nemcsak hü és pontos, hanem különösen az olasz szólások magyar megfelelőinek megtalálásában ritka szerencsés is. Kőrösi Sándor nemcsak jeles filológus, hanem pompás nyelvérzékü ismerője irodalmi és népi nyelvünknek, aki a két nyelvnek egész zamatját is érzi.

Módszere is kitünő. Nem takarékoskodik a cimszókkal s például az azonos tövü, de különböző képzőjü olasz szókat nem gyüjti egy cimszó alá, hanem külön elsorolja őket. Az ilyen részletezés természetesen sok helyet fogyaszt, de aki tudja, hogy a töméntelen képzőjü olasz nyelvben egy-egy »azzo, accio« képző mennyire megváltoztathatja a tőszó értelmét, az csak helyeselheti ezt a bőkezü gazdálkodást. A hangsuly, a nyilt és zárt e meg o hang, a sziszegő és zöngés s, meg z hang megjelölésére igen szerencsés módokat és jeleket választott Kőrösi.

Legföljebb az a sajnálnivaló, hogy szótára nem lett még teljesebb. Bár nemcsak az irodalmi, hanem az élő nyelvre is nagy tekintettel volt szókincse összegyüjtése közben és bőven szemelgetett a tudományok, meg a mesterségek műkifejezéseiből, aránylag mostohán bánt az olasz dialektusok, meg a régi irodalmi nyelv szókincsével. Ezekre nézve az olasz szakszótárakra utalja a keresőt. Jótanácsát azonban csak a dolgokkal szakszerüen foglalkozóknak van módjukban megfogadni, s aki tudományos szándék nélkül olvas némely modern irót, például a venetoi tájszólással gyakran kacérkodó Fogazzarót vagy a nápolyi tájszólásnak oly gazdag irodalmát, az igazán nem igen tudhatja, hol keresse azt, amit meg nem ért benne. Gazdagabbá lett volna vele a szótár, ha Kőrösi a kötet elején, vagy függelékében az olasz tájszólások fonetikai sajátságait táblázatosan összefoglalja és szókincsünknek gyakoribb elemeit a szótárban közli. A régi szövegek olvasóit sem egészen méltányos az olasz szakszótárakhoz utasítani. Legalább Dante nyelvének elemeit belé lehetett és belé kellett volna szorítani ebbe a szótárba, amelyre nézve maga a közoktatásügyi miniszterium szabta meg, hogy »teljes és kimeritő« legyen.

A közoktatásügyi miniszterium szerepével külön kell foglalkoznunk. Neki köszönhető, hogy az első olasz szótárunk meglett. Ő bizta meg Kőrösit a nagy munkával még 1900-ban s nemcsak a gyüjtés és szerkesztés költségét, hanem a kinyomtatás nagy részéét is ő viselte.

Mindezt a fontos állami és kulturai érdekekre tekintettel, amiket egy jó és kimerítő szótár szolgál. Ha Tolnai Vilmos kis Magyarító szótárát nem számítom, amely Wlassics rendeletére készült, alighanem ez az egyetlen esete annak, hogy az állam szótárt iratott nálunk. Reméljük, hogy nem marad meg egyetlennek. Mert ha az Akadémia, amely már 1884-ben kiadott egy finn-magyar szótárt - a legszükebbkörü tudományosság szolgálatára - de mit sem tett annak érdekében, hogy a német nyelvtől mint közvetítőtől függetlenül válhassanak hozzáférhetővé reánk nézve olyan hatalmas irodalmak nyelvei, mint a spanyol, az orosz, a skandináv; ha az Akadémiának eszébe nem jutott még, hogy igazán kimerítő és igazán tudományos francia, meg angol szótárral ajándékozza meg kulturánkat, akkor vállalja ezeket a feladatokat is az állam. Nem jár rosszul velök. Mert a jó szótár valóban a kulturát szolgálja s különösen a magyar kulturát abban is, hogy még inkább függetleníti a némettől.

És most hevenyészett sorozata azoknak az apró hiányoknak, melyekre fölületes böngészés közben akadtam e szótárban. Kiirom őket, mert maga a szerkesztő kéri reá a szótár forgatóit és mert, úgy vélem, a kitünő szótár jövőjének érdekében sem haszon nélkül való az ilyen böngészet. A mű értékéből mit sem veszek el véle. Ime:

Az »abbacchio« magyar megfelelői közül hiányzik a »szopós bárány;« hiányzik az »affascinare« intransitivus alakja, az »affascinarsi;« a »bilanciare« ige mint katonai műszó (mikor a katona közepütt megfogja a puskát és vizszintesen, lebocsátott karral tartja); a »busilli« mellett lehetetlen megemlítetlenül hagyni ennek a szónak anekdotai eredetét; a »cicisbeo« művelődéstörténeti jelentését is jelezni lehetne néhány szóval, hiányzik az »estollere« ige; a »floscio« összetételei között nincsen meg a »cappello floscio« (a »capello« cimszó alatt sem akadtam reá); a »molcere« ige egyértékesei közül hiányzik a »simogat, becéz;« hiányzanak a »delimitare« igen és származékszavai; az »offa« főnév nemcsak tönkölypogácsát jelent, azonfelül derivációi (ofellaro, offelleria) is hiányzanak; hiányzik a »senonche« szó; a »stipa« főnév egyértékesei közül az »árvalányhaj« (latinul stipa pennata); hiányzik a »versante« névszó.