Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 23. szám

Nagymolnár Ilonka: Egy szőke fiú feje körül

Három óra felé járt az idő, mikor az asszony hazaért a belvárosból. Kimerült és éhes volt. Lelökte az ágyra kalapját, fűzőjét, megmosakodott hirtelen egy kis eau-de-cologne-ban s az ebédlőbe ment.

Az ura pár nap óta már nem volt odahaza s így az asztalnál csak ketten ültek Juliskával, egy vidéki kis rokonával, ki most esküvője előtt pár hetet nála töltött. A tányérja mellett egy levelet talált a barátnőjétől, ki valami kirándulásra hívta délutánra. »Csak kevesen leszünk - úgy írta - a rendes kedves kis társaság: Gózon Manci, Hetésy Jutka, Én, a fiúk közül Maráth, Gót, Kemény, Szilasy. Igaz! velünk jön az én kis rokonom, az a fiatal gyerek is, de az azért nem baj, majd el lesz ő a mamákkal és viszi a kabátokat. Okvetlen el kell, hogy gyere aranyos, az utóbbi napokban olyan sápadt voltál. Harmatos mezőkön megyünk majd át, zöld vizű kis patak mellett, térdig virágba gázolva. Dalolni fogunk és boldogok leszünk. Estére majd egy kiskocsmában vacsorázunk s amint visszajövünk a réten, a hold fog sütni. Jönnöd kell! Négyre érted megyünk az autóval. Piroskád!«

- Jó, jó - mondta az asszony - csak ne lennék ily rettenetes fáradt. - Azután evett. »Harmatos mezők, zöld vizű kis patak - Maráth - Gót - Kemény? - és a vállát vonta - tulajdonképpen nincs értelme, miért menjek. Most negyed négy van, négyre itt lesznek, már idő sincs. De tovább evett tésztát, azután gyümölcsöt. Már kezdte magát jobban érezni. Bement szobájába s végigdőlt a díványon. »Piroskát megszomorítom, ha nem megyek, Juliskának is volna kedve. A vőlegényét még lehetne értesíteni s én végre ott is leülhetnék egy padra a jó levegőn. Ha nem akarok, hát nem megyek velük a harmatos mezőkön át.« Csengetett a szobalányának, fehér ruhát készíttetett elő és megeresztette a fürdővizet. De a fekvésiből csak nem bírt felkelni, »még öt percem van« gondolta és elszunnyadt.

Csak akkor ébredt fel, mikor Piroska rontott be hozzája. »Gyere kedves, ha hamar felöltözöl, megvárunk.« Hirtelen összekapkodták a toalettjét. Persze csak a szürke szoknya maradt rajta, amiben délelőtt volt s még a haja is lógott egy kissé. Egy félpiszkos kesztyűt kapott fel, ami a keze ügyébe esett és szaladt le a kocsihoz.

Megszédülve, erősen lihegve omlott le a kocsiba s szinte percek tellettek bele, míg megtudta jól érteni, hol is van és mi történik vele. Piroska mamája mindenfélék felől kérdezősködött, a kislány izgett-mozgott, sokat csacsogott, Juliska csendesen, nyugodtan ült és hallgatott.

Egyszer rátévedt az asszony tekintete az idegen fiú arcára. »Csinos« gondolta magában s önkéntelen végigsimította saját arcát. Ettől fogva kényelmetlenül kezdte érezni magát, elgondolta, hogy piszkos lehet, hisz nem is mosakodott meg, csak egy kis eau-de-cologne-ban, mielőtt eljött, hirtelen.

Hosszú, kietlen külvárosi utcákon száguldottak végig, formátlan, fura gyárépületek közt. De a felkerekedett szél aranynap-besugárzott, hömpölygő porfellegeket kergetett előttük és mögöttük.

Az asszony tekintete visszasiklott a fiú arcára és hosszasan megpihent rajta. »Szép!« gondolta, s e percben már túlságosan bántotta, amért nem vette fel a fehér ruháját, mikor még rá is ért volna.

Kiértek a városból s itt már csak gyéren előtünedező, apró házikók dísztelenítették a szabad mezőket.

Az asszony még egyszer ránézett a fiúra és tekintetét nem bírta levenni róla. »Gyönyörű!« suttogta és sírni szeretett volna, amiért oly ostobán kifárasztotta magát délelőtt.

De ekkor már a kis üdülőhely jegenyeszegte főútján jártak, azután megálltak és leszálltak a vendéglő előtt, hol együtt találták az egész társaságot.

Nemsokára a mezőn az asszony is ott lézengett a többiekkel, pedig a lábai még mindég roskadoztak a fáradtságtól. Vad szélrohamok száguldozták körül őket, némelyek sikoltoztak, némelyek komolyan bosszankodtak miatta. Margitot valami nehéz közönyösség nyűgözte le, amint körülnézett az emberek között, kik körülötte ácsorogtak. Itt egyszerre már megint nem értette, miért is jött ki velük? - miért kellett kijönnie? Szilasy Gyula állt mellette, a szokásos fiatalos, ruganyos állásában, cigarettázva és oly mondhatatlanul szánalmasnak tűnt most fel az asszony előtt, mint még soha. Gót Feri súlyos, nyomasztó mondataiba fogalmazva magyarázott neki valamit, ami egyáltalán nem érdekelte. Maráth pedig fanatikus, meredt nézésével nézte őt szakadatlan, kínosan és ő úgy csodálkozott, de úgy csodálkozott, hogy valaha, nem is régen, talán még a legutolsó márciusi zsúron is, milyen faszcináló hatással volt rája ez a nézés. A többieket is elnézte maga körül, a fehér ruhás, púderos arcú lányokat s a zsíros hajú fiúkat, kik úgy mozogtak itt a hajlongó szárú füvek között, mintha viaszbábok lettek volna. Látta Piroskát is, a barátnőjét, ki messze nekilendülve repült a horizontba és tarka szerpentin szalagokkal kígyózta körül az alakját, de máskor oly kedves kacagását most erőltetettnek és ízetlennek találta. Egyszer csak Juliskára pillantott, ki szembe jött vele, s elrettent azon, mennyire rosszul néz ki az a lány. Fáradtan jött és láthatólag unta, vagy nem is hallotta azokat a dolgokat, melyeket vőlegénye mesélt neki. Arca ijesztően sápadt és fonnyadt volt, a szemei mélyen karikás üregeikből olyan tétován és mégis izzón meredtek elő, hogy Margit megdöbbenve, alig ismert rája. De egyszerre, hirtelen csak a fiú jutott eszébe, ki hátul kullogott szegény a mamákkal és Margit asszony újra megfeledkezett Juliskáról.

Megfordult és pár lépést visszafelé ment, egy kőnél megállott s akkor látta, hogy az öregasszonyok éppen visszafordultak és lobogó fekete gallérokkal, szaporátlan, fürge kis lépéseikkel, lelkendezve menekülnek a szél elől a kisvendéglő felé. A fiú megállott egy percig, azután ő is megindult előre, az asszony és a többiek felé a kis gáti úton a patak mellett.

Margit most egyszerre valami meleg békességet érzett megoldódni magában, valami hullámos, langyos jóságot, amint így ebben a vérserkentő, isteni-friss szélben, a mező közepén az idegen, először látott fiúra várt, ki emelt fővel szállva szembe a rázúduló, vágtató légáramlatokkal feléje jött, szinte megrészegülten és elvakultan mindattól a buja és hűvös tombolástól, mely itt mindenből feléje áradt s körülillatozta egész öntudatlan, zsenge valóját. Fiatalos, gyönyörűséges szélfuvallatok titánerejükben tombolva száguldozták körül, hogy vékony, szürke kis kabátja, mint valami csodálatos szárny lebegve repesett utána és szinte megsemmisítette a lépései anyagi voltának minden földies vonatkozását. Gazdag szőke fürtjei mint sok-sok megelevenedett kígyók valami szépséges, jóságos medúzafej körül vonaglottak és lobogtak. Gyermekesen tág azúr szemeiben megtükröztek az ingadozó fűszálak, a bókoló virágok, megtükrözött a sötét vizű patak milliárdnyi ficánkoló kis ezüsthalának vibrálásával, megtükrözött az ég száguldozó, habtestű fellegeivel és megtükrözött az egész gyönyörű mindenség, amint kitárulva és ősi elevenségében tombolva, ott lélegzett előtte - egy pillanatra tán az asszony is megtükrözött, ki egy kőnél állt és várt rája.

- Milyen szép! szentséges Isten - milyen szép! - gondolta az asszony s elétárta a lelkét valami fiatalos, nagyszerű fellendülésnek - mint egy fiatal állat, mint egy most kinyílt pompás virág; öntudatlan és diadalmas.

És amint közelebb és mind közelebb ért hozzája, annál emelkedettebbnek, tisztultabbnak, angyalvédettebbnek érezte magát, annál messzebb süllyedve tudta maga mögött mind az elébbi fáradtságokat, megundorodásokat és függéseket. Percről percre enyészett és szállott el belőle testének és érzékeinek minden lenyűgöző súlya és tudta, hogy mind magasabbra és magasabbra szárnyal immár egy felsőbbséges idegen új világba, honnan felé sugárzik a fiú szentséges hamvassága, szűzi hímpora, valami virágillatú varázslatban.

S amint közelébe ért s ő egy mozdulattal eléje mozdult, gyönyörűséggel úgy érezte, hogy nem a teste, hanem az aetherikus anyagiatlan lénye rebbent csak egyet és amikor szólt, úgy hallotta, a lelke rezdült önkéntelen.

- Lacika kedves! szedjük le azokat a kék virágokat!!

Egy nagy csomóban vad íriszek állottak előttük - közéjük térdeltek. A fiú meghajtotta a fejét egy kissé, amint tépegette a virágokat s haját most belekuszálta a szél a magas, rezgő füvek vékony szálacskáiba. Az asszonynak néha megnyúlt a dereka párducosan, amint egy-egy távolabbi írisz után nyúlt. Azután felálltak a gyönyörű térdeplésből, karjukon a lankatag fekvő sok-sok kék virággal és előre indultak.

De ijedten hőköltek vissza egyszerre: a Juliska égő, szomorú pillantását érezték sóváran egész beléjük hatolni, a Juliska beteg, mélységes nézését, ki ott állt mögöttük, Isten tudja már mióta s lélekvesztett gyönyörűséggel bámulva bámulta őket, amint a mező közepén, a kék virágok között térdeltek és hajlongtak.

A fiú elpirult, az asszony zavarba jött, azután továbbmentek hármasban, a többiek felé.

Ott azután újra rátapadtak Margitra Maráth izzó szemei, de most már nemcsak közönyöseknek, de fojtóknak, undorítóknak, kibírhatatlanoknak érezte őket. A Gót Feri végevárhatatlan mondataira heves idegrohamokat kellett leküzdenie s valahányszor Szilasy Gyulára nézett, erőt kellett vennie magán, hogy fel ne pofozza. A lányok apró, ostoba kérdéseire nem volt képes válaszolni s a fiúk illemmosolygásaira sem. Piroska kacagásai szinte könnyeket csaltak szemébe, Juliskától pedig - ki szorosan mellésimulva, lépésről lépésre követte s megvonulva az ő árnyéka mögé, furcsa szemeivel folyton a lézengő fiút bámulta - Juliskától szinte félt.

Annál inkább és mind megnyugvóbb érzéssel közeledett Lacihoz. Kedvesen, kissé anyásan az ő érdekkörébe terelt szavakkal a tanulásairól, az ambícióiról faggatta, megkérte, hogy vigye az ernyőjét és így finom küszködésével legyőzte lassankint azt az idegenkedő, gyerekes félést, mely a fiú lelkét a gazdag, kényes szépasszonytól oly ösztönösen, természetesen elzárta. Már beszélt neki Laci Piroskáról is, ki tegezte őt, mert rokona volt, de bálozott, udvarlói voltak s láthatólag igen unta azokat a vasárnapi csendes családi ebédeket, mikor ő ott volt náluk. Homályosan arról a kis iskolás lányról is mesélt, kit már körülbelül egy hónapja minden délben megvár az utcasarkon s elkísér a kapujokig. Emlegette öreg édesanyját, ki kisvároson lakik s igen félti őt. Végre bevallotta, hogy holnap reggel egy Konstantinápolyba induló hajóval elutazik egy török barátjával az iskolából. A vizsgákkal mind kész van, itt a jó alkalom, de anyjának nem mert írni tervéről, mert félt, hogy majd az nem ereszti. Nem tudja mennyi időre megy, tulajdonképpen azt se tudja, mit akar ott, de nyugtalan, vágyik valahova el, idegen dolgokat látni, idegen világban élni, valami bizonytalan vállalkozásba vágni, szóval kacérkodni egy kicsit az élettel. Pénze nincs, de az nem baj.

Itt egyszerre újabb varázslat gyúlt ki a fiú harmatos lénye körül. Valami romantikus kilengés, kalandos szárnyalás csapongott körülötte. Ugyanaz a hamvas szőkeség, mely a napfénynél dicsfényként sugározta körül testiségét, most a lelkét ezüstözte meg, amint hangjának bátortalan búgása elsiklott az alkonyodó mezők felett.

Már visszafelé jöttek s a hold rózsaszínűen pihent a felhőkön, mint egy fiatal meztelen test a szűziesség nyugtalan álmait aludva.

Az asszony faggatta a fiút:

- Nem volt még fáradt soha?

- Soha.

- Nem fázott még soha?

- Soha.

- Nem félt még soha?

A fiú elnevette magát. »Soha« mondotta és régebbi kalandjairól kezdett mesélni:

- Egyszer elindultunk hármasban kalandozni a hegyek közé. Ránk esteledett, eltévedtünk. Egy ódon várrom állott előttünk pár lépésnyire. Felmentünk s az udvaron megsütöttük a gombákat, melyekkel a zsebeink tele voltak. Azután lefeküdtünk az esőmosásokba s elaludtunk. Egyszer felébredtem arra, hogy tompa suhogó repülésekkel elszálltak felettünk a baglyok, éjszakai vadászatukra sietve. Mind a hárman megemelkedtünk akkor egy kissé, de azután rögtön visszadőltünk a kőre és tovább aludtunk.

- Mindhárman szőkék voltak? - kérdezte az asszony, mert e percben egy ágkerülés, egy megbotló lépés, vagy Isten tudja, valami egyéb kis szédület megtántorulásában egész közel csapódott a fiúhoz és megkábította annak a fejnek csodálatos buja és üde illata.

- Igen - felelte a fiú és újabb mesére csapott át. - Máskor egyszer egy barlangba bújtunk meg az éjszakai eső elől. A Bakonyban bogarásztunk ketten. Denevérek függöttek felettünk és csupa nedves volt a kő. Akkor kimentünk és friss szénát kaszáltunk a botunkkal, azt behordtuk az odunkba és ráfeküdtünk.

- A friss szénán, melybe belevegyülve száradtak az illatozó bakonyi virágok, egy idegen és hideg barlangban, hol fejük felett denevérek függtek, a zuhogó nyári eső elől menekülve aludt két szőke fiú és álmodott, míg talán viperák csúszkáltak közöttük - gondolta el az asszony és nem csodálkozott azon, hogy mély forró dobbanásokkal szinte megelevenedik a szíve, gyors fokozatában már-már felveri elnyugodott békés lényének közönyös csendjét, szinte átcsap már a testi határokon s a levegőt is megrezegteti s elmossa mind az éleket, valami csodálatos eggyé varázsol minden különösséget, mindazt a ragyogó gyönyört, azt a rejtett sok mámort, azokat az öntudatlan mélységeket, azokat a kacagó fellendüléseket, mindent, mindent, amit ez a meseízű, csodálatos mai nap hozott és még hozhatott. Valami zengő önkívület vett rajta erőt, míg tovább ment, ment a fiú mellett, messze elmaradva a többiek mögött, a kis gáti úton, a patak mellett az éjjelben.

- És egyszer - oh, az gyönyörű volt - egy havasi réten ért el az este. Egész nap a meredek hegyeket kúsztam, de nem voltam fáradt, csak valami különös zsibongás játszott a testemben. Épp az Esthajnalcsillag tűnt fel az égen, fényesen és jóságosan, amikor a kis tisztásra bukkantam. Térdig bókoló fehér virágok, kis patak, éles, üde levegő, épp mint most, lám! - és körülnézett, meg is állott egy pillanatra, azután mintegy megindulva, valami belső kapcsolatra bukkanva, szinte elérzékenyülve folytatta. - Épp olyan volt minden, mint most itten; a levegő, a virágok, még a hold is ilyen rózsaszínűen és karcsún kelt fel a cserjék mögött és akkor is azt éreztem, amit most, hogy aludni nem tudnék.

- Nagy Isten! nem bírom tovább a gyönyörűséget - sóhajtotta elfolytottan gyötrődve az asszony s magához vonta reszkető, izzó kezével a fiú kezét. Az mélységesen beleremegett ebbe az érintésbe, meglepődve és el is idegenedve egy pillanatra, de amint hirtelen átcsapott rá az asszony forró indulata, megszédülve, legyőzve, valami mámoros zavarba esve, folytatta a beszédet.

- A fű nagyon illatos és puha ruganyos volt a derekam alatt, a virágok pedig egész, egész elborítottak. Nyitott szemekkel feküdtem és a csillagokat néztem, ahogy csillogtak és mind sokasodtak. Tudtam, hogy aludni nem fogok, mégis valami édes megfeledkezés borult rám, valami soha addig nem álmodott álom, valami gyötrő gyönyörűség ...

És mert az asszony még mindég fogta a kezét, sőt szorosabban és forróbban még jobban magához vonta, de csábosan merengve még a testét is súrolta egy-egy téveteg lépés alatt - az ő ösztönei is megértették a csalogató hívást s szűzi ellenállása tikkadtan, kéjesen olvadozott le még az akadozó szavakon, melyeket zavarában és várakozásában nem mert elhallgatni.

- Egyszerre csak egy csalogány kezdett el dalolni felettem, zengve, zokogva harsogta át az egész mindenséget, az egész éjszakát. Én hallgattam őt a fűben fekve és néztem a csillagokat, mindent tisztán tudtam és láttam magam körül, mégis úgy éreztem, mintha álmodnék. És itt, egyszerre - én nem tudom hogyan jött - de arra gondoltam ... hogy jó volna ... hogy gyönyörű volna ... hogy ...

De az asszonyt már elragadta, mind sebesebben sodorta a vágya egy pompás veszedelem örvénye felé s megkábulva, beleszédülve a növekvő szenvedély vad tempójába, homályossá vált szemekkel, eltikkadt, felnyílt ajkakkal megállott és már nem törődött semmivel, ami még visszatéríthette, elpiríthatta, megvádolhatta és megmenthette volna.

... Hogy isteni volna ... - de az utolsó szóknál már meghanyatlott a feje, mert az asszony odavonta remegő száját a maga izzó ajkához.

 

II.