Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy

Halász Imre: Bismarck és Andrássy
Politikai tanulmány
VI. A békeszövetség megkötése

Vilmos császár a békeszövetség ellen. - Tart II. Sándor cár neheztelésétől. - Készülő rendszerváltozás Ausztriában. - Andrássy visszalépni készül. - Ellentétek a novibazári kérdésben. - Az egészségi ok. - A hatalom teher Andrássynak. - Állítólagos kegyvesztéséről. - Bosznia okkupációját nem fölülről szuggerálták neki. - Andrássy része a berlini szerződés megalkotásában. - Andrássy és az osztrák alkotmánypárt. - Andrássy a Taaffe-rendszerről. - Az utód kérdése. - Gróf Károlyi Alajos, mint jelölt. - Bismarck és Andrássy megegyeznek Gasteinban. - Bismarck államjogi kapcsolatot indítványoz. - Ennek visszautasítása. - A békeszövetség és Ferenc József. - Az erőknek a szövetségnek való egyensúlyáról. - Andrássy utolsó beszéde. - Külügyminiszterségének különleges jelentősége. Gastein és Alexandrovo ellentétes fogalmak. - Bismarck legyőzi Vilmos császár ellenkezését. - Utalás a német Bundra. - Bismarck aggodalmai a szövetség tartóssága tekintetében. - Szerinte a telivér magyar lenézi a »svábot«. - »Toujours en vedette!«

A cár 1879. augusztus 15-i fenyegető levele s az ennél is fenyegetőbb orosz csapatösszevonások döntők voltak arra nézve, hogy Bismarck az Ausztria-Magyarországgal kötendő szövetségre határozza el magát. A minden másnál fontosabb kérdés rá nézve most már az volt, vajon azonnal hozzáfogjon-e e gondolat megvalósításához. Ezt a kérdést is igenlőleg döntötte el, főleg két okból. Először is már akkor tudomása volt róla, hogy gróf Andrássy nem soká marad hivatalban. Ezt maga Andrássy tudatta vele jóval előbb, hogysem visszalépésének híre a nyilvánosság előtt kipattant.

A másik ok az volt, hogy - mint maga írja - nem tudta, hogy »mekkora foka a határozottságnak lesz szükséges Vilmos császár előre látható ellentállásának leküzdésére«. Bismarck erősen el volt tökélve, hogy ezzel és minden akadállyal szembeszáll. »Én azokat az okokat - írja visszaemlékezéseiben -, melyek egy osztrák szövetség mellett szólottak, oly kényszerítő természetűeknek láttam, hogy én ily szövetségre akkor is törekedtem volna, ha a német közvélemény ellentállásával kellett volna megküzdenem.«

Vilmos császárnál a rokonára és barátjára, II. Sándor cárra való tekintet volt az a fő nehézség, mellyel Bismarcknak számolnia kellett. Tudta, hogy Vilmos húzódozni fog az Ausztria-Magyarországgal létesítendő szorosabb szövetségi viszonytól, mivel attól fog tartani, hogy emiatt a cár meg fog rá neheztelni.

Andrássy visszavonulási szándéka pedig azért volt fontos Bismarck szemében, mert attól tartott, hogy ha Andrássyval meg nem köti a szövetséget, utódjával esetleg már nem lesz képes azt megkötni. Tudnunk kell, hogy abban az időpontban, mikor Bismarcknak határoznia kellett, a politikai konstelláció Ausztriában nevezetes átalakuláson ment keresztül. Már folyamatban voltak gróf Taaffe alkudozásai a csehekkel, ezeknek a reichsrathba való belépése tárgyában. A csehek pedig sohasem voltak Németország barátai. Az Ausztriában készülő rendszerváltozás méreteit, horderejét, végkifejlődését, a külpolitikára való esetleges kihatását akkor pontosan kiszámítani még egy Bismarck éleslátása sem lehetett képes.

Cselekedni kellett tehát, éspedig gyorsan.

És itt van helyén, hogy kissé foglalkozzunk gróf Andrássy visszalépésének okaival. Ezek még máig sincsenek teljesen és végérvényesen tisztázva a nyilvánosság előtt. El lehetünk rá készülve, hogy a jövő erre nézve még újabb s talán érdekes részleteket fog napvilágra hozni. De nem hiszem, hogy ezek a majdan talán nyilvánosságra jutandó részletek megdöntsék azokat, amelyeket e dologról már ma tudni lehet, legfeljebb kiegészíthetik ezeket.

A nagyközönségre nézve, meglepetés volt, mikor 1879. augusztus elején Andrássy közeli lemondásáról az első pozitív jelentés nyilvánosságra jutott. Egy bécsi levélben történt ez, mely magán viselte annak a bélyegét, hogy a legilletékesebb forrásból van merítve. A Pester Lloyd-ban jelent meg a levél ugyanakkor, mikor gróf Andrássy hosszabb szabadságra ment Terebesre. Fokozta e hír hihetőségét az a tény, hogy a Duna-parti Andrássy-palotában az összes lakásokat fölmondották a bérlőknek. Augusztus elején sokan valószínűnek tartották, hogy Andrássy terebesi időzése már kezdete végleges visszavonulásának. Hogy ez így be nem következett, ez összefügg a német-osztrák-magyar békeszövetség megkötésével.

Andrássy visszavonulásának híre nagy föltűnést keltett mindenfelé. Megnyíltak a találgatások és kommentárok zsilipjei az egész európai sajtóban. Legjobban értesülteknek bizonyultak az angol konzervatív lapok, s néhány tekintélyes németországi lap: amazok, mert a bécsi külügyi hivatallal, emezek, mert a berlini sajtóirodával voltak összeköttetéseik.

A beavatottakra nézve Andrássy visszalépésének híre nem volt oly meglepetés, mint a nagyközönségre nézve. Andrássy már a berlini kongresszus befejezése idejében, 1878. júliusban, megmondta egyes bizalmasainak, pl. gróf Károlyi Alajos berlini nagykövetünknek, hogy csupán a berlini kongresszus határozatainak végrehajtását várja be, azután visszavonul. Hogy a berlini szerződésnek, melyet életmunkája betetőzésének tekintett, legalább a főbb dolgokban való végrehajtását bevárni kívánta, az természetes. Azt akkor senki sem tudhatta, hogy e nagy terjedelmű s a Balkánt érintő politikai és területi kérdések hosszú sorozatát szabályozó szerződés simán keresztülvihető lesz-e. Világos volt Andrássy előtt, hogy ha ez sikerül, akkor a keleti kérdés belátható időre bizonyos nyugvópontra jut s monarchiánknak erről az oldalról jó ideig nem kell bonyodalmaktól tartania. Majdnem teljes bizonyossággal állítható, hogy Ferenc József őfelsége is már hosszabb idő óta tudott Andrássynak visszalépési szándékáról s e lépést nem helyeselte. Később, mikor Andrássy szándéka aktuális alakban került eléje s Andrássy határozottan kijelentette, hogy fáradtnak érzi magát s egészsége fenntartása szempontjából ragaszkodik visszalépési szándékához, őfelsége, bár nem szívesen, engedett ez utóbbi tekintetnek. Az egészségi okra utal az a rendkívül meleghangú kézirat is, mellyel Andrássy felmentése hosszabb halasztás után végre 1879. október 8-án forma szerint megtörtént.

A berlini szerződés nyomán beállott balkáni rendezkedésnek bennünket legközelebbről érintő része - Bosznia és Hercegovina megszállásán kívül, mely még 1878-ban végrehajtatott - a novibazári szandzsák megszállása volt. Ennek az ideje 1879 nyarán következett be. Az erre vonatkozó előzetes tanácskozások köréből, melyek az uralkodó elnöklete alatt folytak, oly hírek szivárogtak ki, melyek az Andrássy és a katonai tényezők közt fölmerült ellentétekről akartak tudni. Némelyek szerint ezek érlelték volna meg Andrássy visszalépési szándékát. Hogy ellentétek léteztek, azt tagadásba venni nem lehet, de ezek Andrássy visszavonulásánál, mely már előbb elhatározott dolog volt, csak mint mellékes epizód jöhetnek számba. A döntő ok annál kevésbé lehetett ezekben, mert hisz Andrássy felfogása a novibazári kérdésben teljes mértékben érvényesült s annak helyessége utólag a tények által is igazolást nyert.

Andrássy a szandzsák megszállását csak a Törökországgal kötendő szerződés létrejötte után, tehát Törökországgal való békés egyetértésben kívánta végrehajtani. Akik vele ellenkező álláspontot foglaltak el, azok a szandzsák megszállását brevi manu kívánták volna eszközölni és a monarchia méltóságával megegyezőnek nem tartották azt, hogy a monarchia a szandzsák megszállására vonatkozó szerződésben a szultán szuverenitását Boszniára nézve újból forma szerint elismerte. Andrássy felfogása szerint a szandzsák megszállása záróköve volt a monarchia balkáni akciójának, ama másik felfogás hátterében egy Szaloniki irányában folytatandó akció kalandos vágyai lappanghattak.

Andrássy ragaszkodott eredeti felfogásához s a szultán szuverenitásának platonikus elismerését sokkal kisebb hátránynak tartotta, mint azokat a zavarokat, melyek előállottak volna, ha a szandzsákba a Törökországgal való előzetes megállapodás mellőzésével egyszerűen bevonultunk volna. Andrássy joggal félt egy Törökországgal való háborútól, nem csapataink miatt, hanem Törökország miatt. A berlini kongresszuson a novibazári szandzsákra vonatkozó jogokat azért kívánta részünkre biztosítani, mivel csak ebben látott biztos gátat az ellen, hogy déli határainkon egy nagy délszláv állam alakulhasson, mely mindenesetre egy orosz dependencia lett volna. Egyébiránt Andrássy nézete az volt, hogy egy Szaloniki irányában netalán valamikor indítandó akciónak hadászati alapjául a novibazári szandzsák nem is alkalmas. Egy Szaloniki felé indítandó hadsereg útja szerinte a Morava-völgyén (Szerbián) vezet keresztül.

Andrássy felfogása a novibazári kérdésben győzött. Az ellenkező vélemények, ha voltak, elhallgattak. Bizonyítja azt, hogy mikor Andrássyt Terebesről Bécsbe történt visszatérése után, augusztus második felében Albrecht főherceg meglátogatta, ez arra kérte őt, hogy a közte és a hadvezetőség közt felmerült ellentétekre vonatkozó híreket cáfoltassa meg. Csapataink békés bevonulása a szandzsákba szeptember elején végbement.

Azok az okok, melyek Andrássyban a nyugalomra való vágyat megérlelték, régibb keletűek. Ami egészségi állapotát illeti, ez 1879-ben nem volt ugyan annyira megrongálva, hogy hivataloskodását lehetetlenné tette volna, de egészen kielégítő már akkor is alig lehetett. E sorok írójának - ki Andrássyval magyar miniszterelnök korában naponként érintkezett - oka van arra a föltevésre, hogy annak a bántalomnak, mely Andrássy életét kioltotta, első kezdetei már 1871-ben mutatkoztak. Tehát 1879-ben már lehettek okai, melyek ha nem kényszerítették is nyugalomra, de ezt kívánatossá tették előtte.

Ama számos ellenvetésekkel szemben, melyekkel visszalépési szándékának köztudomásra jutása után minduntalan találkozott, nem szűnt meg ismételni, hogy tizenkét évi, vagy ha a magyar kiegyezés előkészítésének idejét is hozzávesszük, tizenhárom évi szolgálat után nyugalomra vágyik s ehhez joga van. Azok a gondok és fáradalmak, melyekkel Andrássy hivataloskodása járt, valóban nem mérhetők egy közönséges hivatal fáradalmainak mértékével. Már magyar miniszterelnöksége is szakadatlan sora volt a küzdelmeknek, melyek az ő izgékony idegrendszerét erősen megviselték.

Másnemű és még súlyosabb gondok vártak rá, mikor a külügyek vezetését átvette. Az álmatlansággal is súlyosbított ideges feszültség állapota tetőpontját érte el abban az időszakban, mely a San Stefanó-i béke megkötése és a berlini kongresszus lérejötte közé esik. Andrássy nem volt az a vasember, amilyen Bismarck volt. Pedig Bismarckról is tudjuk, hogy idegei rettenetesen szenvedtek, de az ő herkulesi izomzata megküzdött az idegek feszültségével. Andrássy gyengébb alkotású fizikumának ellentállóképessége nem volt ekkora.

Andrássy nem tartozott amaz államférfiak közé, kiknek a hatalom birtoka magában véve lelki megelégedést nyújt. Az ambíciónak ez a közönségesebb fajtája idegen volt az ő lényétől. Ismételve hangoztatta, hogy ő csak kötelességérzetből szolgál. A hatalom valóban teher volt neki. Ő nem érezte a hatalommal járó gyönyört. Ilyen mondásokat lehetett tőle hallani: Olyan vagyok, mint a tengerész, ki nem tud szabadulni a tengeri betegségtől. - A hatalomnak nincs ingere rám nézve. - Egy kérelmezőkkel tele váróterem nekem nem nyújt élvezetet, hanem kéjelmetlen érzést kelt bennem.

Semmi sem viselte meg Andrássy idegeit annyira, mint hogyha egymásután sok embert kellett fogadnia. A sok ember közt természetesen mindig többségben vannak a középszerűek, az üres lelkű stréberek. Andrássyban erős megvetés élt az emberek e fajtája iránt. Egyszer Bécsben 1871-ben, mikor egy délelőtt pár tucat embert kellett fogadnia, fülem hallatára ily drasztikus mondásra fakadt a zaklatott államférfiú: az emberek azt hiszik, hogy ez a palota - a bécsi magyar ház - fogadó a vörös ökörhöz, ahová mindenki betérhet. - Megkért, hogy intézkedjem, hogy most már senkit se bocsássanak be hozzá. Amint kiléptem szobájából, egy előkelő külsejű úrral találkoztam, ki mint báró Rothschild mutatkozott be s Andrássyval óhajtott beszélni. Természetesen visszatértem, jelentettem neki a dolgot s egy perc múlva tanúja voltam, amint a fáradt államférfi mosolyogva ment a belépő Rothschild elé.

Ilyen volt Andrássy élete. Ami másnak nagy gyönyörűség lett volna, az neki teher volt. S mindezek tetejébe egyre szaporodtak a támadások külügyi politikája ellen és legjobban szaporodtak a berlini kongresszus után, melyben pedig - joggal - politikájának legfényesebb eredményét látta. »Úgy vagyok - mondá - mint az a pap, aki ostya helyett tévedésből egy wiszt-márkát nyelt le s így szólt: nekem a Krisztus testéből csak a csontja jutott.« Ő valóban a hatalomnak főképp a kényelmetlenségeit érezte s azokat az áldozatokat, melyek a hatalom gyakorlásával vele járnak.

Áldozatokról lévén szó, most, annyi évtizedek után szabad megérinteni, hogy ezek nem pusztán szellemi és erkölcsi természetűek voltak. Andrássy és neje nagyúriasan feleltek meg a magas állással járó reprezentatív kötelezettségeknek. Ezek nagymértékben igénybe vették azokat a segélyforrásokat, melyek fölött a gróf rendelkezett. Andrássy anyagi értelemben is tetemes áldozatokat hozott állásának. S mikor távozott, nem követelt magának semmit, sem nyugdíjat, sem fényesen dotált nagyköveti állást. Ő csak nyugalmat akart. »Levegőre és szabadságra vágyom. Megyek, hogy mint szabad ember éljek. S ehhez jogom van!« Így beszélt Andrássy ama napokban, mikor oly sokan firtatták távozásának okait.

Legfájdalmasabban érintette, hogy rosszakarói azt híresztelték róla, hogy az uralkodónál kegyvesztetté lett. Hogy az effajta legendáknak mily szívós élete van, annak még oly komoly történetírónál is, mint Friedjung Henrik, nyomaira akadunk. Álljon itt ennek az írónak néhány, Ferenc József császár-királyra vonatkozó sora. Valeat quantum valere potest. Kommentárt nem csatolok hozzá. »A császár - írja Friedjung - súlyt helyez arra, hogy minden fontos kérdésben maga döntsön. Csak az önállóságra jutott Magyarország parlamentáris ügyeiben bízza magát teljesen miniszterei tanácsára. (?) Innét származott uralkodásának első felében a sok meglepetés a bécsi kabinet intézkedéseiben. Megesett gyakran, hogy a császár éppen akkor ejtette el valamelyik miniszterét, mikor tanácsát elfogadta. A frankfurti fejedelmi gyűlés, amikor pedig Schmerling bukása már megkezdődött, jelentette a Schmerling-rendszerben a kulminációt. Beust elbocsátása akkor dűlt el, mikor megbuktatta a Hohenwarth-féle szlavofil minisztériumot. Andrássy is nyomban elbúcsúzott hivatalától, ahogy kész volt legnagyobb műve, az osztrák-német szövetség. A dolgok tényleges vezetését a császár sohasem adta ki kezéből. Leginkább olyan embereket vett maga mellé, akik akaratának engedelmes eszközei voltak.«

Andrássy a leghatározottabban tiltakozott a kegyvesztéséről szóló híresztelések ellen. »Egész igazságérzetem fellázad az ellen - szólt egy bizalmasa előtt - hogy őfelségére ilyesmit fognak rá. Őfelsége hűségesen mellettem állt oly időben, mikor mindenki ellenem volt. Megyek őfelsége meggyőződése ellenére, ki visszalépésemet nem tartja hasznosnak és csak azért egyezett bele, mivel nem akarta magára venni a felelősséget, hogy további hivatalban maradásomnak káros következményei legyenek egészségemre.«

Szavahihető egyének mondják, hogy őfelsége valóban mélyen meg volt indulva, mikor meggyőződött, hogy Andrássy visszalépési szándéka megmásíthatatlan.

Az a hír is járta akkor, hogy Bosznia okkupációját Andrássy csak az uralkodó akarata folytán határozta el. Ezzel szemben Andrássy kijelentette, hogy őfelsége, igenis, akarta az okkupációt, de ez az ő - Andrássy - akarata is volt és tárcáját letette volna, ha ezt az ő politikáját nem vihette volna keresztül.

Valóban, Bosznia elfoglalásának gondolata már magyar miniszterelnök korában derengett Andrássy előtt. A következő jelenet 1871 tavaszán folyt le: a miniszterelnöki palota minisztertanácsi termében, míg a miniszterek a nemsokára megnyílandó minisztertanácsra gyülekeztek, fel s alá sétálva tettem meg Andrássynak szokásos napi jelentésemet. Ez időben a horvátországi ellenzék izgatásai egyre aggasztóbb mértéket öltöttek. Az erélyes Rauch Levin báró bánt csak nemrég dobták oda áldozatul, de az izgatások erre sem akartak alábbhagyni. A Boszniában időnként kiújuló lázongások is szították a horvát ultrák mozgalmainak lángját. Ezekről a politikai kölcsönhatásokról szólva, azt a mondást találtam elejteni, hogy nem lesz addig nyugalom a Száván innen, míg odaát a nyugtalanságok tűzfészke meg nem szűnik. Minthogy pedig a porta nem képes rendet tartani, alighanem csak egy radikális orvosság volna: elfoglalni Boszniát.

Andrássy hosszasan rám nézett. Tekintetében meglepetés és helyeslés tükröződött. Azután halkan ezt mondá: vigyázzon, Bedekovics közeledik, valahogy meg ne hallja ezt a mondását. De Bedekovics (előbb horvát miniszter, most Rauch helyébe kinevezett bán) már meghallotta s meglepetve kérdé: micsoda? Boszniát okkupálni?! Andrássy nem akart erről a kényes témáról a jó Bedekoviccsal társalgást kezdeni s áttérítette a szót más napi kérdésekre. Bosznia okkupációjának gondolata bizonyára nem akkor foglalkoztatta először Andrássyt, mikor ezt az 1877. január 15-i egyezményben Oroszországtól a monarchia semlegességének árául kikötötte. Ezt az eszmét nem az udvartól szuggerálták neki.

Pulszky Ferenc referálta, mit mondott Andrássy, mikor - már visszalépése után - egy előkelő társaságban arra kérték, mondaná meg, mi volt valóságos és igazi oka visszalépésének. Érthető, hogy Andrássy erre az agyonfirtatott kérdésre nem adott egyenes választ, hanem egy enigmával felelt. »Liszt Ferenc - úgymond - a legnagyobb zongoravirtuóz. De ha soká játszik, a zongora lehangolódik. A zongorahangolás azonban már nem az ő dolga. Ezt Liszt Ferenc másnak engedi át.«

Az emberek fülét a lehangolás szó ütötte meg. Lehetett azt magyarázni különféle módon. Ha az ember az Andrássy lehangolódására akarta magyarázni, bőviben volt a lehangolódás okainak. Andrássyra keleti politikája miatt a magyar országgyűlésen, a reichsrathban, a két delegációban a támadások egész özöne zúdult. Egy oly izgékony idegzetű államférfi, mint Andrássy, már ebből az okból is torkig lehetett a miniszterséggel. Andrássy igyekezett hideg közömbösséget mutatni kifelé, de bensőjében mély megbántódás érzete lappangott. Arra ő nem volt eléggé filozóf, hogy megnyugodjék a történelem majdani igazságos ítéletében, jóllehet erre számított. Ez a számítása csak kevéssé enyhítette azt a fájdalmat, melyet a jelenben rajta esett igazságtalanságok okoztak neki.

Andrássy tényleg a berlini szerződéssel és e szerződésnek 1879 nyarán már nagyjából, név szerint a minket közvetlenül érintő részeiben megtörtént végrehajtásában betetőzve látta külügyminiszterségének fő művét. Valóban, ami a berlini szerződésből ekkor még végrehajtatlan volt, mint pl. az arab-tábia kérdés s egy csomó más apró területi kérdés a balkáni országok között, az már csekélységnek tűnt fel Andrássy szemében. Ezeket Andrássy némi joggal sorozhatta holmi zongorahangolás kategóriájába. Mi a magunk dolgával készen voltunk. Boszniát okkupáltuk, a szandzsákot is megszállottuk. Az oroszt a Balkán-félszigetről szerencsésen kituszkoltuk. Miféle babérokat várhatott - legalább belátható időben - Andrássy további működésétől, melyek csak távolról is mérkőzhettek volna azokkal, melyeket addig aratott?

Andrássy természetesen nem az ellene agyarkodó ellenzékek szemével, hanem a saját szemével nézte külügyminiszteri működésének eredményeit. Lehet-e csodálni, hogy magasra taksálta ezeket? Valóban nagy dolog volt, hogy Oroszországra nézve egy véres és költséges háború eredményei oly semmiségekké zsugorodtak össze, aminőket Gorcsakov herceg a berlini kongreszusról hazavitt. Ellenben monarchiánk megerősítette pozícióját a Balkánon, anélkül, hogy kardot rántott volna. (A Bosznia okkupációjával járt hadműveleteket Andrássy más lapra tartozóknak tekintette s utalt arra, hogy mennyivel több vérbe került Oroszországnak a Kaukázus, Franciaországnak Algir meghódítása.) Képzelhető-e nagyobb ellentét, hogy ugyanakkor, mikor az utolsó orosz csapat kivonult a török területről - Bulgáriából és Romániából is - a mi csapataink, miután már előbb elfoglaltuk Boszniát - bevonultak Novibazárba?

Andrássy idejében a közvélemény az ő részét a berlini szerződés létrehozásában kisebbnek taksálta, mint az valóban volt. A világ akkor majdnem egészen a britt konzervatív kormány, Beaconsfield és Salisbury marquis számlájára könyvelte el azt a nagy eredményt, hogy az oroszok San Stefano után Konstantinápolyba bevonulni nem mertek s végül Törökországból is kivonulni kényszerültek, anélkül, hogy az említésre alig méltó besszarábiai területen kívül, egy talpalatnyi területet szereztek volna Európában.

A brit kormány oroszellenes akciója szembeötlőbb és zajosabb volt, mint a mienk, de a dolog érdemére nézve ez utóbbi nem kevésbé súlyos volt. Az angol konzervatívok főközlönye, a Standard egyébiránt elég igazságos volt elismerni, hogy amit az oroszok a San Stefanó-i békepreliminárék férfiatlanításának neveznek, az nagyrészt Ausztria-Magyarország ellentállásának köszönhető. Sőt a prioritás egyenesen Andrássyt illeti meg, mert ő volt az, aki az 1877. január 15-i »titkos« egyezményben, mint monarchiánk semlegességének árát, már előzetesen kikötötte azokat a leglényegesebb pontokat, melyek a berlini szerződésnek fő tartalmát alkotják. Kevéssel az orosz-török háború megindulása után (1877. május 29-én) Andrássy jegyzékben közölte a brit kormánnyal azokat a pontokat, melyeket az oroszok legfényesebb győzelme esetében sem fogadna el. Ilyenek: hogy a protektorátus a balkáni keresztények fölött nem illethet egyes hatalmat, hogy Oroszország a Duna jobb partján semmi területet sem szerezhet, hogy Romániának orosz függőségbe jutása, orosz szekundogenitúra alapítása, Konstantinápoly elfoglalása, egy nagy szláv állam alakítása a Balkánon föltétlenül ki van zárva s hogy ezekért a követelésekért Ausztria-Magyarország fegyverrel is kész helytállani.

Az a diplomáciai kampány, melyet Andrássy a San Stefanó-i békétől a berlini kongresszus megnyíltáig végrehajtott s melynek eredményei a berlini szerződésben kifejezésre jutottak, valóban egyike volt a legfényesebbeknek. Büszke önérzettel tekintett erre vissza gróf Andrássy Gyula s azért kétszeresen fájhattak neki a támadások, melyek magyar és osztrák részről érték. Legkíméletlenebbek voltak ezek a támadások az osztrák alkotmánypárt részéről. Ezt a pártot főleg Andrássy akciója mentette meg a Hohenwarth-féle kísérlet idejében s ez e nagy szolgálatért egész külügyminisztersége alatt hálátlansággal fizetett neki. Hogy e pártot a külpolitikában való rövidlátó magatartása csakhamar a bomlásba és bukásba vitte, ez Andrássynak csak benső elégtételül szolgálhatott. Visszalépésénél szintén ez a párt volt az, mely legtöbb rosszakaratot tanúsított irányában, habár ebben a magyar ellenzéki pártok is versenyeztek az osztrák németekkel. Ezeknek sajtója ujjongott »über den Fall des Magyaren.« Azt mondták, hogy akkor sem sajnálnák, ha politikája jobb lett volna. »Andrássy mindig idegen volt - írta a Neue Freie Presse - s az idegenből lassanként ellenfél, az ellenfélből elkeseredett ellenség lett.«

Mikor így bántak vele azok, akik tulajdonképp le voltak neki kötelezve, mit várhatott a gróf a Taaffe 1879-ben felülkerekedett új irányától, mely a cseheket behozta a reichstrathba s hogy ezt tehesse, nyeregbe ültette a szlávokat. Ez a fordulat valóban nem tartozott azon mozzanatok közé, melyek Andrássyt maradásra biztathatták volna. Esetleg ellenfeleinek, a cseheknek támogatására szorulni a delegációban - ez talán még a német szabadelvűek hálátlanságánál is keserűbb lett volna. Avagy talán jól eshetett Andrássynak, mikor gróf Hohenwarth, kit ő segített megbuktatni, a reichstrathban nagy kegyesen védelmére kelt a boszniai okkupációnak, ugyanakkor oldalvágásokat mérve arra, aki azt keresztülvitte?

A jelen és a jövő parlamenti égboltján csak borongó fellegek torlódását láthatta Andrássy s ki merné tagadni, hogy az ily körülmények és kilátások csak fokozhatták benne a nyugalom utáni vágyat. Úgy hiszem azonban, hogy mégis túllőttek a célon azok, kik a szlávok pozíciójának megerősödésében keresték azt a döntő súlyt, mely Andrássy visszavonulásánál a mérleget lebillentette. Maga Andrássy határozottan tagadta ezt, sőt azt mondotta, hogy ha a Taaffe-rendszertől a dualizmust féltené, ez rá nézve ok volna a maradásra. De Andrássy sohasem volt abban a nézetben, hogy a Taaffe-val uralomra jutott irány igazi, azaz a Hohenwarth-féle értelemben vett föderalizmussá nőhesse ki magát.

Sok szó esett abban az időben arról, ki lesz Andrássy utóda s valóban ez a kérdés döntő volt arra nézve, hogy az utód politikája ne ellentéte, hanem folytatása legyen Andrássy politikájának. Talán nem sokan tudják, hogy egyike az elsőknek, ki komolyan kombinációba került, gróf Károlyi Alajos berlini nagykövetünk volt. Ez a jeles diplomata azonban nem volt hajlandó a külügyminiszteri tárcát elvállalni, mivel nem érezte magát parlamenti téren eléggé iskolázottnak, hogy a delegációk előtt helytállhasson. Az a sajátságos, hogy e tekintetben főképp a magyar delegációra gondolt s arra a ferde helyzetre, hogy a magyar nyelvet nem beszélte azzal a korrektséggel, melyet a parlamenti szereplés megkövetel.

Andrássy véleménye erősen esett a mérlegbe utódja megválasztásánál. Végül báró Haymerle, római követ, lett az utód, egy addig nem nagyon előtérbe lépett diplomata, ki már a berlini kongresszuson jó szolgálatokat tett Andrássynak. Alakja ott látható a berlini kongresszus szereplőit ábrázoló híres festményen - de egészen háttérben.

*

Bismarck augusztus 21-én megérkezett Gasteinba, miután már előbb levélben felkérte Andrássyt a találkozásra. Ez a találkozás augusztus 27-én és 28-án történt meg. Bismarck elmondja, hogy mindenekelőtt kifejtette Andrássy előtt a fentebb már ismertetett politikai helyzetet, a készülő orosz-francia koalícióban rejlő veszélyt. Andrássy Bismarck előadásából a következtetést maga vonta le a következő szavakban: »Egy orosz-francia szövetség ellen a természetes ellenhúzás egy német-osztrák-magyar szövetség.« Bismarck erre azt felelte, hogy Andrássy ezzel formulázta azt a kérdést, melynek tárgyalása végett ő ezt az összejövetelt indítványozta. »Könnyen eljutottunk - írja Bismarck - az előzetes egyetértésre egy tisztán védelmi szövetség tekintetében a két fél közül valamelyik ellen intézendő orosz támadás esetére. Ellenben az a javaslatom, hogy a szövetséget terjesszük ki az orosz támadáson kívül másfelől jövő támadásokra is, Andrássynál nem talált visszhangra.« (Gedanken u. Erinnerungen II. 237. l.)

Egyik legnevezetesebb mozzanata a Bismarck és Andrássy közt folyt tárgyalásoknak az volt, hogy Bismarck kísérletet tett államjogkapcsolat létesítésére a német és az osztrák-magyar birodalom között. »Egy szövetség, törvényes biztosíték mellett megkötve (értsd: egy alkotmányjogi jellegű szövetség) megvalósítása lett volna azoknak az alkotmányos gondolatoknak, melyek a Szent Pál templomban (az 1848-i frankfurti német parlamentben) a legmérsékeltebb parlamenti tagok előtt, azaz a szűkebb német-birodalmi és a tágabb német-osztrák szövetség hívei előtt lebegtek«. Így ír Bismarck. Világos, hogy a német kancellár egy nemzetközi szerződésnél szorosabb, valóságban tehát közjogi jellegű kapcsolatot óhajtott volna. Andrássy azonban ezt a javaslatot visszautasította. S ez természetes. Az osztrák németség egy része talán kapható volna ily szövetségre. De sem Ferenc József császár és király, sem Magyarország soha.

Bismarck a Gedanken und Erinnerungen-ben oly könnyedén siklik át ezen nagy horderejű epizódon, mintha nem is bírt volna tudatával egy ily államjogi kapcsolat óriási fontosságának. Mikor látta Andrássy vonakodását, ugyanoly könnyedséggel elejtette azt, aminővel felvetette. Mint igazi reálpolitikus nem akarhatta erőszakolni a lehetetlent.

Be kellett látnia, hogy az a monarchia, mely egykor hiába akarta megvalósítani az ún. nagynémet programot Habsburg-vezetés alatt, nem fog elmenni odáig, hogy maga segítsen megvalósítani egy ehhez hasonló programot porosz vezetés alatt. Valamint, hogy azok a magyarok, kik egykor egész erejükből védekeztek és tiltakoztak, mikor Ausztria nem német területeit be akarta vinni a német szövetségbe, nem fognak belemenni abba, hogy bekapcsoltassanak, habár egyelőre lazább alakban egy ilyenféle birodalmi kötelékbe, mely a hegemóniát előbb-utóbb a Hohenzollernek kezébe játszaná át. A magyar nemzet kész a német birodalomnak szövetségese lenni - függeléke, legalább a maga jószántából, soha.

Az 1879-ben megkötött, most már harminchárom év óta fennálló békeszövetség jelentőségét mérlegelve, mint legfőbb irányelvet kell szem előtt tartanunk azt, hogy ez a monarchia mint nemcsak névleg, de tényleg is egyenrangú fél álljon e szövetség kötelékében. Hogy ez az alapvető politkai gondolat el ne homályosodjék az idők folyamán, annak föltétele, hogy ez a monarchia valóban erős legyen. Nem kisebb ember adott nyomatékos kifejezést ennek a politikai gondolatnak, mint a békeszövetség egyik megalkotója, maga gróf Andrássy Gyula. Tette ezt abban az emlékezetes, 1889. április 5-én tartott főrendiházi beszédében, mely hattyúdala volt. A már akkor súlyosan beteg államférfi azzal a politikai bátorsággal, mely mindig sajátja volt, mint utolsó komoly intelmét szívére kötötte nemzetének, hogy a katonailag erős monarchia elsősorban magyar érdek.

Mikor ezt a beszédet tartotta, akkor már nagyon beteg volt. 1890. február 18-án elköltözött az élők sorából. Andrássy, mint külügyminiszter nevezetes küldetést töltött be, nemcsak azzal, amit végrehajtott, hanem magával azzal, hogy magyar volt. Széchenyi már harminc évvel előbb azt a meggyőződését fejezte ki, hogy az Ausztriával és a dinasztiával való kibékülés lehetőségét csak egy magyar külügyminiszter tudná minden kétséget szétoszlató módon bebizonyítani. Nos hát ez Andrássy külügyminiszterségével megtörtént. Az előző korszakban jóformán egész Európa azt hitte, hogy Magyarország törvényes önállósága nem fér egészen össze a monarchia nagyhatalmi pozíciójával. Andrássy a külügyek élén e téves hitnek élő cáfolata volt egész Európa előtt.

Mikor Andrássy a külügyek vezetését átvette, különösen osztrák körökben hallani lehetett ilyen gúnyos jóslatokat: no most következnek a huszáros »stiklik« a külügyi politikában. Ezeket a jóslatokat is megszégyenítette Andrássy. Háború és nagyobb kockázat nélkül szilárd alapokra helyezte a monarchia nagyhatalmi állását s államférfiúi működésének boltozatába, mint zárókövet beillesztette a Németországgal megkötött védő szövetséget.

Ez a szövetség biztonságot nyújt nekünk kifelé, különösen a szlávizmussal szemben. De Andrássy örökségül hagyta ránk azt az intelmet is, hogy csak a monarchia tekintélyes ereje, az erőknek az az egyensúlya, mely az egyenrangúságot mindenkor képes lesz fenntartani, nyújt biztonságot magának e szövetségnek keretében az ellen, hogy egy túlnyomó hatalom vontató kötelére ne kerüljünk.

*

Bismarck és Andrássy Gasteinban érdemileg megállapodtak a kötendő szerződés tartalmára nézve. De a szerződést forma szerint megkötni még nem lehetett, mert Bismarcknak előbb ki kellett eszközölnie Vilmos császár felhatalmazását hivatalos tárgyalások indítására. Bismarck hátrahagyott irataiból tudjuk, hogy már ez sem ment könnyen. De mégis sikerült. A német kancellár most már Bécsen át irányította hazatérő útját, de előbb szeptember 10-én még levelet intézett a bajor királyhoz, melyben az egész ügyet részletesen előadta s a bajor királyt titoktartásra kérte. Különösen hangsúlyozta előtte azt a körülményt, hogy tekintettel gróf Andrássynak nemsokára bekövetkező lemondására, »nem lehet előre tudni, vajon a szerződés megkötésére valaha lesz-e ismét alkalom«. A bajor királyhoz intézett levéllel Bismarck hátvédet akart magának biztosítani arra az esetre, ha Vilmos császárral nehezen tudná elfogadtatni a szerződést.

Bismarck herceg Gasteinból Bécsbe jött. Az úton az osztrák lakosság ovációkat rendezett neki. Szeptember 21-től e hónap 24-éig időzött Bécsben. Ferenc József őfelsége igen kegyesen fogadta a német kancellárt s miután a szerződés megszövegeztetett, még Bismarck Bécsben időzése alatt vonakodás nélkül megadta hozzá jóváhagyását.

Nehezebben ment a szerződésnek Vilmos császárral való elfogadtatása. Vilmos császár vonakodása főleg az orosz cárra való tekintetekben találja magyarázatát. Vilmos ez időben Baden-Badenben tartózkodott s csak nemrég tért vissza az Alexandrovóban Sándor cárral való találkozásából.

Ezt a császártalálkozást Vilmos maga kezdeményezte. Bismarck nem helyeselte, vagy legalábbis nem várt tőle semmi eredményt a Német- és Oroszország közti feszült viszony megjavítása tekintetében, azért a császár lépése által nem hagyta magát zavartatni az Ausztria-Magyarországgal kötendő szerződés előkészítésében. Alexandrovo és Gastein két ellentétes fogalom. Bismarck tudta, hogy a császárok barátságos érintkezése nem lesz képes megszüntetni azokat az ellenszenveket, melyek akkor az orosz közvéleményt Németország ellen áthatották s melyek szokatlanul szenvedélyes hírlapi harcban nyilvánultak. E hírlapi harc mögött orosz részről maga az öreg Gorcsakov herceg állt, ki nem tudta megbocsátani Bismarcknak, hogy ez játssza az európai koncertben az első hegedűt. Óriási feltűnést keltett, mikor Gorcsakov a »Soleil« című chauvain francia lap szerkesztőjét fogadta s ez előtt Németország és Bismarck ellen irányzott nyilatkozatokat tett. A német kancellár természetesen nem lett volna az, aki volt, ha adós maradt volna orosz kollegájának. A Nordd. Allgemeine Zeitungnak egynémely cikkén, mely Gorcsakov ellen volt irányozva, meg lehetett ismerni Bismarck oroszlánkörmeinek nyomát. Hogy Bismarck írta, vagy legalábbis közvetlenül sugalmazta e cikkek egynémelyikét, azt a jellegzetes tömör stíl is elárulja.

A két császár Alexandrovóban könnyezve esküdött egymásnak örök barátságot. Vilmos ennélfogva erősen vonakodott jóváhagyását adni egy oly szerződéshez, melynek éle félreismerhetetlenül Oroszország, illetőleg egy orosz-francia koalíció ellen volt irányozva. De Bismarck egész erejéből küzdött Vilmos ellentállása ellen s minthogy az érvek nem használtak, elővette legerősebb fegyverét, feltette a kabinetkérdést. Erre a császár engedett.

Vilmos ellenkezése magyarázza, hogy a szerződést, mely már szeptember 24-én készen volt, csak október 7-én lehetett aláírni. Ferenc József nevében gróf Andrássy Gyula, a német császár nevében Reusz Henrik herceg német birodalmi nagykövet írta alá Bécsben. Október 7-én történt meg az aláírás, 8-án jelent meg az Andrássyt hivatalától felmentő kegyelmes kézirat. Azt mondották akkor, hogy Andrássy forma szerinti felmentését azért halogatják, mivel utódjának báró Haymerlének, mint római követnek búcsúlátogatása az olasz királynál késedelmet szenvedett. A valódi ok az volt, hogy Andrássynak, mint külügyminiszternek kellett aláírnia a Németországgal való szerződést, ez az aláírás pedig Vilmos császár vonakodása következtében nem történhetett meg azonnal.

E történelmi nevezetességű okirat bevezetésében a szerződő felek hosszasan bizonyítják és ünnepélyesen fogadják, hogy szerződésük célja kizárólag védelmi jellegű. Hogy annál jobban elhiggyék e fogadkozásukat, még arra is kifejezetten ráutalnak, hogy az egykori német szövetség szintén ily védelmi szövetséget alkotott. Bismarck azon sikertelen igyekezete, hogy monarchiánk és a német birodalom között államjogi jellegű kötelék jöjjön létre, mint valami rudimentum felismerhető a szerződés e bevezető szavaiban. Nemigen hiszem, hogy Bismarck a német »Bund«-ra való utalást azzal a gondolattal iktatta volna a szerződés bevezetésébe, mintha ennek azt a gyakorlati értéket tulajdonította volna, hogy ez a szövetség valamiképpen és valamikor talán mégis a német Bund folytatása lesz közjogi értelemben. Inkább Vilmos császárnak, illetőleg az orosz cárnak megnyugtatása végett történt a német szövetségre való utalás.

Kitűnik ez abból a levélből, mellyel Vilmos császár már néhány héttel később (november 4.) a szerződést Sándor cárnak tudomására hozta. E levélnek e jellegzetes mondatát ide iktatom. »Gróf Andrássy leköszönése, ki saját személyére nézve a fent említett irányt (a béke megóvását) fönntartotta, súlyos következményekkel járhatott volna, bárki leendett legyen az ő utóda, mert a bizalom nem örökölhető. Ezért a két kancellár (Bismarck és Andrássy) megegyezett, hogy egy Németország és Ausztria közti új egyezmény által betöltik azt az űrt, melyet a német szövetség megszüntetése hátrahagyott«.

Vilmos császár a saját lelkiismeretének és az orosz cár neheztelésének elcsitítása véget tette azt, hogy az Ausztria-Magyarországgal kötött szövetséget s az erre vonatkozó szerződést ennyire sietett tudatni »kedves öccsével és barátjával«. Az orosz izgatások megszüntetését ugyan ezzel sem érte el, de azért - mint a 80-as években a tapasztalás megmutatta - nagyon jó volt, hogy Szentpétervárott megismerték ezt a békeszövetséget, mert ez mérséklőleg hatott az orosz háborús szenvedélyekre.

Az orosz hírlapi agyarkodások azonban tovább folytak Németország és monarchiánk ellen. Még a mérsékeltebb lapok is azt hajtogatták, hogy Bismarck lázas politikája Európát folytonos izgalomban tartja és hogy a napról napra jobban megerősödő Franciaországnak bosszuló háborúja a magát elbizakodottságában napról napra jobban tönkretevő Németország ellen a legrövidebb idő alatt bekövetkezik.

Ausztria-Magyarországgal még rosszabbul bántak el. Ezt a Novoje Vremlja második Törökországnak nevezte, mely megérett arra, hogy nemcsak szövetségese legyen Törökországnak, hanem annak sorsában is osztozzék.

*

Nagyon ideje volt tehát, hogy Bismarck és Andrássy megkössék a békeszövetséget. Kulminációja volt ez e két nagy államférfi tevékenységének. Utólag tudvalevőleg Olaszország is csatlakozott a békeszövetséghez. Az ily módon létrejött hármasszövetség, úgy látszik, az adott viszonyok közt legszerencsésebb megoldása volt a közép-európai problémának - éspedig minden valószínűség szerint hosszabb időre - míg az erőarányok világrészünkben lényegesebb eltolódást nem szenvednek.

Örökké azonban ez sem fog tartani. De hát van-e valami, ami örökké tart? Az örökkévalóság absztrakt fogalmát talán legjobb volna kitörölni a kultúrember szótárából. Mindenesetre kitörlendő az a gyakorlati államférfi szótárából. A valódi állambölcs azonban nem hunyhatja be szemét ama perspektívák előtt, melyek - egy-két nemzedék életén belül - a jövő láthatárán lebegni látszanak. Mi lesz, ha úgy ötven év múlva a német birodalom lakossága százmillióra szaporodik? Nem fog-e ez a rettentő erő a tömegmozgás törvényei szerint arrafelé gravitálni, ahol legkisebb ellentállásra talál? Hogy ilyen és hasonló kérdésekkel szemben e sorok írója nem tartozik az optimisták közé, azt a fentebbi fejtegetésekből kivehette az olvasó.

Maga Bismarck, a nagy reálpolitikus, szintén távol volt attól, hogy a békeszövetséget, illetőleg az ebből kialakult hármas szövetséget a nagy közép-európai enigma végleges megoldásának tekintse. Legjobban látjuk ezt azokból a mélységes elmélkedésekből, melyek »Gedanken u. Erinnerungen« című művében a békeszövetség jövő eshetőségeiről találhatók.

Legnagyobb súlyú e reflexiói közt annak a meggyőződésének a kijelentése - mellyel már 1888. február 6-i nagy beszédében is találkozunk - hogy a nagy államok közt kötött szerződések állandósága csak föltételes, mihelyt azok a létért való küzdelemben próbára tétetnek.

De halljuk a többi aggodalmakat is, melyeket az agg kancellár, élete végén, emlékirataiban leírt. »Ausztria példája - úgymond - 1850-től 1866-ig rám nézve intelem volt, hogy azok a váltók, melyeket ily viszonyokra intézni kísértetbe jönnénk, túlmennek annak a hitelnek a határán, melyet független államok az ő politikai műveleteikben egymásnak megadhatnak. Esetleges orosz-osztrák szövetkezések veszélyei paralizálhatók, ha szilárdan kitartunk hűségben Ausztriához, de gondunk lesz arra is, hogy az út Berlinből Szentpétervárra szabadon maradjon.«

»Ausztria megítélésénél - így fűzi tovább gondolatait Bismarck - még ma is helytelen felfogás, kizárni egy ellenséges politika lehetőségét, aminőt Thugut, Schwarzenberg, Buol, Bach és Beust folytattak. Avagy nem ismétlődhetik-e a kötelességnek tartott hálátlanság politikája, mellyel Schwarzenberg Oroszországgal szemben dicsekedett? - Ily utakra való térés vágyának ébredezését a jelenre nézve kizárja Ferenc József császár személyes becsületessége és hűsége s ez az uralkodó már nem oly fiatal és tapasztalatlan, mint mikor magát gróf Buol Miklós cár elleni személyes bosszúérzete által, néhány évvel Világos után, arra hagyta rávétetni, hogy nyomást gyakoroljon Oroszországra. De az ő garanciája tisztán személyes jellegű, a személyváltozással elesik s azok az elemek, melyek különböző időkben hordozói voltak egy versengő politikának, újra befolyáshoz juthatnak. A galíciai lengyeleknek s az ultramontán papságnak szeretete a német birodalom iránt opportunisztikus természetű, épp ilyen a Németországra való támaszkodás hasznossága belátásának túlsúlya is ama lenézés fölött, mellyel a telivér magyar a svábra tekint.«

A nagy kancellárt nyilván félrevezette az a - különben, sajnos nagyon elterjedt - balhiedelem, mintha ez a szó: »sváb« a magyaroknál a németek gúnyneve volna. Ez tévedés. A magyar nép svábnak hívja az igazi svábokat, azaz ama német telepeseket, kik annak idején Svábországból, vagyis Württenbergből telepíttettek Magyarországba s kik maguk is sváboknak nevezik magukat. Soha az igazi magyar ember sem az erdélyi szászt, sem a szepességi németet, sem a városban lakó német polgárt »svábnak« nevezni nem szokta. Azt a nézetet is, mintha a magyar általában a németet lenézné, a magyarság ócsárlói és ellenségei terjesztették el Németországban s mint látjuk, némi sikerrel, mert még Bismarck is felült nekik.

Elvégre nem lehet csodálni, hogy Bismarck a különféle osztrák nemzetiségeknek a védelmi szövetséghez való hűsége felett tépelődve, a magyarok megbízhatóságát is belevonta e tépelődéseibe. Tény azonban, hogy a már 33 esztendő óta fönnálló békeszövetségnek ebben a monarchiában a magyarok alkották mindig és alkotják most is még az osztrák németeknél is szilárdabb és fontosabb támaszát. Botorság tehát azoknak a németeknek az eljárása, akik a magyarság pozícióját gyengíteni igyekeznek. Bizonyos az, hogy ha a magyarság pozíciója ebben a monarchiában meginogna, nyomban utána dűlne a Németországgal való békeszövetség is.

Aggodalmakat nyilvánít Bismarck az ausztriai német elem pozíciójának meggyengülése miatt is, mely gróf Taaffe alatt már akkor megkezdődött, mikor a békeszövetség Ausztria-Magyarország és Németország között megköttetett. Ezek az aggodalmak nem egészen alaptalanok. Az osztrák németség azóta sohasem nyerte vissza s előreláthatólag nem is fogja soha többé visszaszerezni régi uralkodói pozícióját. Bismarck véleménye szerint a németség elvesztette a »Fühlungot« a dinasztiával s azért esett ki kezéből az a vezető szerep, melyet egykor bírt.

Ehhez hozzátehetjük, hogy az a magyargyűlölet, mely az utóbbi korszakban az osztrák németség körében lábra kapott, az osztrák németeknek magoknak talán még többet árt, mint nekünk. Nyomatékosan ki kell emelnünk, hogy Bismarck az ő »Gedanken u. Erinnerungen«-jeiben határozottan elítél minden pángermán törekvést, mert ez szerinte súlyos politikai zavarok csíráját rejti magában s Napóleon mintája szerinti »presztízs-politikára« vezet, izgatja a szomszédokat s megrendíti a német politika békés szándékaiban való hitet. Bismarck okos intéseiből tanulhatnának azok, akik nagyobb germánok akarnának lenni Bismarcknál.

Nyugtalansággal tekint még az agg Bismarck a vallási kérdésre, a gyóntatók befolyására a Habsburg-ház tagjainál, francia összeköttetések lehetőségére katolizáló alapokon. Az osztrák politika lengyel oldalát is egyik oly elemnek tekinti, mely a Németország és monarchiánk között fennálló védőszövetségre veszélyt hozhatna.

A fridrichsruhei agg bölcs elmélkedéseiből az a nagy súlyú tanúság szűrődik le, hogy a nemzetközi szerződések értékének, tehát a békeszövetség értékének is, fokmérője, tartósságának biztosítéka nem más: mint az az erő, mely mögöttük áll, mozgatója és éltetője pedig az az érdek, mely megteremtette őket.

Ne álmodozzunk tehát arról, hogy mivel a letűnt korszaknak ez a két nagyeszű embere megcsinálta a két nagy birodalom védőszövetségét, ezzel egy oly biztosító kötvény birtokába jutottunk, mely örök időkre szól.

Bismarck a jövőre nézve a német politika irányadó jelszavául ezt tűzi ki: »toujours en vedette!« Ez nagy Frigyes jelszava volt s Bismarck csak átveszi a legnagyobb porosz királytól. Igaza van. De ez a jelszó Ausztriára és Magyarországra is áll. Nincs a világon szerződés, mely bármely nagyhatalom vezetőit e jelszó szemmel tartása alól fölmenthetné. Toujours en vedette! - ezt kiáltotta a legnagyobb német államférfi halála előtt franciául az ő németjeinek. Ne aludjál magyar! - ezt kiáltjuk mi oda magyarul, a mi magyarjainknak.