Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 21. szám · / · Kádár Endre: Két méter tíz

Kádár Endre: Két méter tíz
1.

Egy szekér fordult be nagy nyöszörgéssel a Vasút utca felől, valami nagy teherrel. Amint aztán közelebb jött, láthatták, hogy egy sírkő két darabja fekszik rajta. Nem messzire csörömpölt a másik kocsi, az hozta a másik két részt a fehér márványból.

- Hova viszik, kinek viszik ezt a gyönyörű követ? - álltak meg itt is, ott is az emberek. A legtöbbje így ősztájt, más dolga nem lévén, ott állt a kerítés mögött és úgy pipált ki az utcára.

- Bíró péknének - felelt az ember mindenütt.

- A lányának, a Juliskának - mondta az asszonynép.

- Aki tavaly halt meg?

- Az a. Húszesztendős volt szegény. Olyan szép, egészséges volt, mégis meghalt. - Aszongyák, az anyja majd megbolondult bele.

- Szegény.

- Szegény.

A két kocsi nyekeregve ment tovább, mindenütt előre figyelmeztetve a házakat jövetelükről. Voltak különben olyanok, kik a kocsival egy időben indultak el a vasúttól, be a piac felé, ezek aztán jó szívvel megállottak itt is, ott is egy szóra, elmondták, hogy a szekéren kő jön, gyönyörű kő, volt legalább ezer forint, olyan nemigen van több a keresztesi temetőben.

- Bíró Juliskáé.

- Ilyen kő alatt én is szívesen feküdnék - mondta egy parasztleány, ki sok halottat látott, szépnek találta a halottakat és várta a bánatot, amelyre öngyilkosságot követhet el. (Itt, ebben a gazdag kun faluban, időnként érthetetlen divatja volt a lány-öngyilkosságoknak, szépen fehérbe öltöztek szegények és gyufafejet ittak, vagy felkötötték magukat.)

A két kocsi ment befelé a városba, a Som utcába, ahol özvegy Bíróné lakott. Oda már jó eleve, megvitték a hírt, hogy jön a kő. Arra a szegény pékné, ki leánya halála óta egyebet sem tett, mint gyászolt, nem evett, nem gondozta magát, csak folyton sírt, hogy mért vette el tőle az Isten egyetlen gyönyörű gyerekét, kegyetlen zokogásba fogott. Lefeküdt a földre és úgy szólongatta lányát.

- Juliska! Juliska!

- Már csak kímélje magát szomszédasszony - igyekezett vigasztalni Trenkáné, egy nőszabó özvegye, termetes, jószívű asszony.

- Hát persze - kérlelte Veres Terus, egy asszonyos termetű, hangos fekete leány, ki varrogatásból tartotta fenn magát és családját és míg élt irigyelte a másikat, mert annak nem kellett dolgozni és úgy látszott, mindenben szerencsésebb.

- Hát persze! Mit azon sírni! Ő már boldogabb, mint mi.

- Én volnék ott - nyögött az anyja.

- Higgye meg szomszédasszony - mondta Trenkáné, aki szeretett okosakat mondani - még tán jobb fiatalon meghalni. Eddig csak jót, szépet látott, szép volt szegény, ki tudja mi lett volna belőle, milyen szerencsétlenségek érik. Amióta az én jó uram ...

- Milyen gyönyörű teremtés volt - szólt egy száraz asszony, aki eddig hallgatott. Vagy nyolc-tíz asszony került ekkor már elő a szomszédból.

- Én még most is látom, milyen szép volt a koporsóban, milyen szelíd volt az arca.

- A kezében fehér bokréta volt.

- Azt én vettem neki - mondta Trenkáné.

- Milyen jól állt neki - szólt egy jó asszony.

- Az biz a. Bizony - feleltek többen.

Bíróné a beszélgetés alatt abbahagyta a sírást és odafigyelt, mit beszélgetnek. Bánatán keresztül annyit értett meg, hogy ezek mindannyian olyan drága, szép, jó, egyetlennek tartják gyermekét, amilyen volt és azután annyi haladt át öntudatán, hogy ő sem olyan, mint más. Más gyászol - gyászol, de mi az az ő igaz gyászához képest. Mióta a lánya meghalt, nem eszik, nem iszik, szemlátomást romlik, hiszt ezt mindenki mondja. Meg aztán ki tette volna meg azt, amit ő tett, hogy ami kis megtakarított pénze volt, meg azon, amit hirtelenébe el tudott adni, sírkövet vásárolt. Fájt, fájt leánya szörnyű halála, de idáig érve, nyugovóra talált bánata, úgy érezte, mennél nagyobb, magasabb, ragyogóbb a sírkő, annál többet váltott meg abból az elmaradt örömből, amit leánya nem érhetett meg.

Végre megérkezett a kocsi és beállott az udvarra. Minthogy a leállítás iránt még nem intézkedtek, nem a temetőbe vitték a követ, hanem lerakták az udvarra.

- Hát gyönyörű - mondta Trenkáné - gyönyörű kő. Legalább másfél méter.

- Több - mondta kegyetlen zokogás közepette Bíróné. - Két méter tíz centi.

Már akkor fenn is állott a kő. Az asszonyok körbe álltak, úgy szemlélték. A fehér márvány obeliszk még magasabbnak látszott, mint két méter; elöl egy szomorú fűz volt rajta, persze aranyból és alatta volt a név, az alatt meg ez: emelte anyja, özvegy Bíró Nándorné. Közbül üveg alatt ott volt a halott leány arcképe.

- Hát ez mán gyönyörű - mondogatták az asszonyok - nagyon, nagyon szép. Sok gazdaember van Keresztesen, de nem tudom, akad-e még ilyen kő.

- Már az igaz - hagyták helyben a többiek.