Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Figyelő

Kiss Pál: Az egyversű költő

Beh világos a cár palotája ... Micsoda kedves gyerekkori emlékeink ébrednek fel erre a versre! Mind szavaltuk valamikor, önképző körben, ifjúsági ünnepeken, minden valamirevaló fiatalember próbálgatta rajta a hangját. A mai legfiatalabb generációt nem tudom, de aki a nyolcvanas, kilencvenes években járt gimnáziumba, nem volt jóravaló diák, ha nem tudta könyv nélkül A fogoly lengyelt, Csengey Gusztáv versét. Fiatalos romantikája, könnyű hangzatossága, naiv és meggyőződéssel teli szónoki pátosza, a hatásos, de őszinte pózok, amik benne vannak - annyira fiatalembernek valók, annyira tetszetősek ... Valamennyiünknek kedves fiatalkori emlékünk ez a vers, feledhetetlen, mindig eszünkbe jutó, mert azt idézi fel bennünk, amit leghamarabb és legvisszahozhatatlanabbul elvesztettünk: a fiatal hitet, a fiatal lelkesedést, hamvas, tudatlan együgyűségünket, könnyen felhangolódó érzelmességünket.

Lehet, hogy ma már csak egy ember van, aki hisz ennek a versnek a romantikájában, a pátoszában: az az ősz szakállú öreg ember, aki valamikor, harminc egynehány év előtt írta s akinek most ötvenéves írói jubileumát ünneplik. Mi, akik egykor vele éreztünk, mi már egy kis iróniával nézzük, azzal a hangulattal, amellyel az ember elmúlt lelkesedéseit és elérzékenyüléseit szokta nézni - de nagyon meglehet, hogy a mai tizenhat éves fiúk csakúgy fölmelegszenek rajta, mint huszonöt évvel ezelőtt mi. De ha nem, ha az a kedves vers a mi generációnkkal elmúlt, akkor is Csengey Gusztáv most, pályája ötvenedik évfordulójáról büszkén tekinthet vissza: adott valamit, amit nem mindenki ad, amivel igen kitűnő költők sem mindig dicsekedhetnek, ami meg tudott elevenedni, ebben az országban, ahol semmi sem elevenedik meg nehezebben és ritkábban, mint a nyomtatott betű - ami vagy két nemzedék fiatal embereiben gyújtott kedves és szép érzéseket lángra, formát, testet adott sok ezer fiatal ember megszólalásra törekvő ifjú buzgásának.

Nézem Csengey Gusztáv ma élő és elhunyt kortársait. Hány van köztük, akinek csak ennyije is maradt, akiről többet tudna kortársaik nemzedéke s az utána jövőké, mint azt az általánosságot, hogy költő volt, verseket írt. Hány versét tudjuk a nyolcvanas évek sokat emlegetett élő és elhunyt költőinek? Hány van, akinek egyetlen egy verse, egy sora, egy mondása se ment át sem a kortársak, sem az utódok tudatába? Csengey Gusztáv mégis csak jelentékeny sikerű költő volt, mert ki a jelentékeny költő, ha nem az, aki csinált valamit, ami soká élt, ami sok ezer ember ajkán fordult meg, ami igazán közkinccsé vált? Akkora hatást, mint A fogoly lengyel, csak olyan vers tud tenni, amely ezer meg ezer ember hangulatát tudja magába foglalni, amelyben egy közhangulat fejeződik ki és lehetünk akármilyen arisztokraták, foghatjuk fel a költészetet akármilyen elefántcsonttorony perspektívából, el kell ismernünk, hogy ez is valami, sőt ez is nagy dolog.

Csengey Gusztáv A fogoly lengyel költője marad örökké. Hiába írt még jó néhány kötet verset, jókaias regényt - van vagy húsz éve, hogy olvastam, egy-két érdekesebb részlete van, arra emlékszem - byronias verses regényt, mindenféle egyebet - ez mind elmúlt, nincs többé, soha föl se támasztható - ez az egy verse megtartja emlékét, de egyúttal elfeledteti minden más munkáját.

Egy külön irodalmi típus ő - minden irodalomban van ilyen, nálunk ő a legjellemzőbb képviselője. Az egyversű költő, akinek egyszer, egyetlen egyszer sikerült élő kontaktusba jutni a közönség ezreivel, aki egyetlenegy verset írt - a többi mind csak arra való, hogy legyen mit ennek az egynek kedvéért elfelejteni. Kötetek jöttek, kötetek mentek, de ezt az egy verset utolérni sohasem tudták. A költőnek talán időnként keserűség is volt, hogy a siker csak egyetlen egyszer szegődött így a szolgálatába, de egy ekkora siker is csak igen keveseknek, szerencséseknek jut s akinek kijutott, az meg lehet a sorsával elégedve akkor is, ha minden egyéb munkája hatástalanul hangzott el. Ami benne legkülönb, legtöbbet érő volt, azt ki tudta adni s mégis csak az a fő dolog az életben, hogy az ember önmagát a lehető legnagyobb értékében tudja adni.