Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Figyelő

Pásztor Árpád: Anatole France mozidarabja

»Azonban alig távozik el a fiatalember, egy ijesztő külsejű csavargó hatol a szobába, aki meggyilkolja és kifosztja a lányt, azután elmenekül ...« A többi között ezeket is írja a moziszínház műsora A halál gyűrűje című darabról. A gyenge idegzetű olvasó ezek után azt hiszi, hogy a vásznon rettenetes gyilkolás történik és hogy a közönség vérfagyasztó jelenetek tanúja ... Nem! Ezt a mozidarabot Anatole France írta és csak annyit látunk, hogy egy lezüllött külsejű csavargó hatol a szobába, kezét felemeli s ujja begörbül, mint a karvaly körme. Azután hirtelen fordul a film, a gyilkosságot nem látjuk, csak érezzük, a vászonra új kép vetődik, Paul Ranke antikvárius üzletében vagyunk.

Óh, kedves, öreg antikvárius, óh, Anatole France sok finom alakja! Megilletődve és meghatva ültünk a moziban, mi olvasók, akiknek csak valamelyes közük is van Anatole France írásaihoz, eme Párizstól oly messze levő földön, és míg a vászon a halálnak, a végzetnek egy csodálatosan fantasztikus históriáját pergette - az összes szereplőkre, mint régi, jó ismerősökre néztünk.

Igen, hol kezdődhetnék másutt Anatole France mozidarabja, mint valami történelmi környezetben. Ahol régi kastélyok, régi műtárgyak szólnak hozzánk, vagy ahol legalábbis egy öreg tudós van. Egyiptom, Napóleon, amint tudósaival bevonul a piramisok világába. Elöl a nagy császár, az akció, a póz, a parancs; körülötte a nyitott umbrellás, pötyögős nadrágú tudósok. A kedves, kis öregek! Felnyitják egy múmia koporsóját, Napóleon szomorú elszántsággal néz szembe a kétezer éves sorssal, egyik hadnagya, Berard pedig lelopja a múmia ujjáról skarabeus köves gyűrűjét. És ezzel felszabadítja a végzetet - mindenki meghal, aki a gyűrűt az ujjára húzza. Mindenki! A hadnagy, később egy bájos lányka, akit egy betörő gyilkol meg a gyűrűért, majd a fiatal Róbert de Lausargues, aki árverésen jutott a gyűrűhöz, és éppen mikor kedveséhez megy csónakon, szerelmi vetélytársa lelövi. A gyűrű a víz alá merül, de rajta keresztül kinő egy vízirózsa, egy csónakázó szerelmes pár megtalálja, a fiú a lány ujjára húzza, eljegyzi vele, de a gyűrű végzetes erejét nem vesztette el. Az ifjú aviatikus, menyasszonyával felszáll, leesnek, meghalnak. A gyűrűt a lány szülei elteszik emlékül, automobiljuk a tengerbe zuhan, elpusztulnak. Végre egy halász kifogja a végzetes kincset, elviszi a falvacskában nyaraló Bernolle professzorhoz, a tudós megoldja a skarabeus hieroglifáiról, hogy a Louvre egyik múmiájáról való, melyet még Napóleon hozott Párizsba Egyiptomból, visszaviszi a gyűrűt és a múmia kezére húzza. A körforgás véget ért, a halál gyűrűje megfutotta útját.

Nincsen-e benne egészen Anatole France? Vajon kinek jutna még eszébe egy művészeti antikvitást tenni meg egy mozidráma hősének? Ki merné kezdeni a napóleoni időknél, hogy végezze ma a repülőgépeknél s hogy egy szürke tudós vessen véget az egész körforgásnak egy egyszerű megállapítással? Ki tudná még úgy örömét találni a régiségkereskedőben, aki még a gyilkostól is elveszi szinte érzéki gyönyörűséget sugárzó arccal a ritka, csodálatos gyűrűt. Hogy néz, hogy örvend, hogy ragyog ez a régiségkereskedő! Hogy becézi, dédelgeti a régiségeit, még este, éjjel is visszalopódzik, hogy újra lássa őket. Ez nem az uzsorás, nem Harpagon, nem a Cornevillei harangok Gáspár apója, ez a műértő, az örvendő, a mindenről megfeledkezett gyűjtő. Csak Anatole France hozhatta a vászonra.

És az árverés, mikor a gyűrűt tovább adják. Milyen izgalom, hogy felverik az árát, mintha a világon legfontosabb, legdrágább és legszebb volna egy régi, sokezer éves egyiptomi gyűrű!

Hát az a bájos, szomorúan derűs szentimentalizmus, mellyel az agg kisasszony meggyászolja Egyiptomban elhalt vőlegényét. Ez a Bonnard Sylvester könyvéből való napsütéses szomorúság. Milyen gyönyörű, érdekes és megható volna elolvasni Anatole France mozidarabjának a szövegkönyvét! Milyen egészen mások ezek a mozilevelek, mint a Lehmann úr levelei, milyen különös a mozi vásznán, amikor az olvasható: »... amikor ezt a levelet írom, a piramisok titokzatos pillantása nyugszik rajtam ...«

Micsoda kedves humorral nézi a cseléd gazdái mögött, a messzi földről jött ajándékot, és mennyi gyász van abban a mondatban: ... De a csónak üresen jött meg! ...

A lány várja kedvesét a vízparton, a csónakban ott siklik el előtte a lelőtt és vízbe zuhant vőlegény felöltője, de az erős kar, amely parthoz vigye, hiányzik, a csónak lassan siklik le a gyenge sodrú vízesésen. Anélkül, hogy látnók, viszi magával a múlandóságot, a halált, az élet emlékeit. A moziban egész ismeretlen érzések fognak el, megüt, magával sodor a valódi, meleg, élő költészet. Impressziókat, mély hangulatokat nyerünk, a lelkünk metafizikai távolságokban lebeg, hiszünk benne, félünk tőle, hogy a tárgyaknak van varázslatos ereje és megnyugszunk a tudományban, amely felismeri, hogy a kincs hová való és visszahelyezi eredete, rendeltetése helyére - ezzel megteremti a békét, a nyugalmat, a harmóniát.

Anatole France a moziban is a nagy író. Mert elvégre is nem a műfaj teszi.