Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 20. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy

Halász Imre: Bismarck és Andrássy
Politikai tanulmány
V. A védelmi szövetség előzményei

Andrássy küzdelme a háborúpárt ellen. - Első érintkezése Andrássy és Bismarck politikájának. - Bismarck és a Hohenzollern-jelöltség. - Az emsi sürgöny. - A Versailles-i nagy nap. - Intrikák Bismarck ellen. - A katonák. - A konzervatívok. - A papok. - Ausztria. - Andrássy külügyminiszter. - A kötött marsruta. - A boszniai politika. - Hibák az okkupáció keresztülvitelénél. - A katonai bürokrácia hibái a tartományok kormányzásánál. - A szaturált Németország. - Ausztria-Magyarország békeszükséglete. - Andrássy és a háromcsászár-szövetség. - Orosz üzelmek Németország ellen. (1875) - Orosz támadási terv Ausztria-Magyarország ellen. (1876) - Egyezmény Oroszországgal Boszniára nézve. - Magyar aggodalmak az okkupáció miatt. - Gorcsakov sajtóhajszája Németország ellen. - A cár fenyegető levele. - Csapatösszevonások Dél-Oroszországban. - Orosz-francia szövetkezés terve. - »Le cauchemar des coalitions«. - Bismarck aggodalmai a magyarok jövendő magatartása tekintetében. - A védelmi szövetségre szánja el magát.

Andrássy a dolgoknak azt az új rendjét, melyet a prágai békekötés megteremtett, a monarchia és az abba most már alkotmányosan beilleszkedett Magyarország szempontjából definitívumnak tekintette. De világos volt előtte az is, hogy Bismarck az északnémet szövetség megalakításában nem láthatja a német kérdés végleges megoldását, hanem ezt csak állomásnak tekintheti egy további cél felé vivő úton. A német egységi mozgalom ezen a ponton meg nem állhatott. Andrássy arról volt meggyőződve, hogy nincs oly érdeke a német birodalomból kilépett monarchiának, mely azt parancsolná, hogy ennek az előre látható mozgalomnak elébevesse magát s nincs is elég ereje ily kockázatos vállalkozásra.

A dolgok természetes rendje s a jól megfontolt reális érdekek útmutatása szerint ezen a ponton kellett találkozni Bismarck és Andrássy politikájának.

Andrássy a magyar miniszterelnöknek azt a fontos törvényes jogát, hogy a külpolitika vezetésére befolyhasson, nem tekintette formaságnak, hanem tényleg gyakorolta is. Az éles ellentét közte és Beust báró közt nem egy későbbi időszak fejleménye, hanem adva volt attól a naptól kezdve, mikor Beust a monarchia külügyeinek vezetését átvette.

Beust báró a monarchia németországi pozíciójának visszahódításában látta fő, mondhatni egyedüli feladatát. Andrássy erejének teljes megfeszítésével küzdött Beust és az osztrák katonai párt ellen, mely egy politikai fantom kedvéért kész lett volna feláldozni a monarchia népeinek vérét és vagyonát. E hiábavaló nagy kockázat minden valószínűség szerint katasztrófába vitte volna bele a monarchiát. Győzelem esetében pedig menthetetlenül szétrombolta volna a dualizmust, tehát azt a szervezetet, melyben a monarchiát alkotó erőtényezők az adott viszonyok között lehető legszerencsésebb egyensúlyba jutottak.

Andrássynak Beust és a háborúpárt ellen folytatott küzdelme egyik legérdekesebb fejezetét teszi a monarchia újabb történelmének. Bővebben leírtam ezt e folyóiratban. (L. a Nyugat 1910. október 16. és november 1. füzetét, illetőleg az »Egy letűnt nemzedék című munka 70-100. lapjait.) Legyen elég erre itt ráutalnom.

Andrássy és Bismarck politikájának ez a párhuzamossága már ebben az időben is érlelt Magyarországra nézve elég fontos eredményeket. Andrássy módját ejtette értésére adni az északnémet kancellárnak, hogy ő ugyan rokonszenvez Poroszország német politikájával, de ha Bismarck keleti szomszédságunkban azt a politikát pártolná, melyet Bratiano Juon román miniszterelnök folytatott, ki Erdélyben dakoromán üzelmeket szított, akkor a magyar kormány kénytelen volna Párizsban támaszt keresni. Ez az intelem nem maradt hatás nélkül Bismarckra. Ez tudatta Hohenzollern Károly romániai fejedelemmel, hogy ha tovább tűri kormányának magyarországi bujtogatásait, ő nyíltan rosszallni fogja ezt és szükség esetén a diplomáciai összeköttetést is meg fogja vele szakítani. Ez 1869 őszén történt. Nemsokára rá bekövetkezett a Golesco-Bratiano-minisztérium elbocsátása.

Ebből látható, hogy Bismarck már akkor nagy értéket tulajdonított Andrássy és Magyarország barátságos magatartásának. Bismarck jól volt értesülve a bécsi revanche-politikusok titkos mozgolódásairól és tisztában volt azzal, hogy ezeket csak egy ember tarthatja féken: gróf Andrássy Gyula.

Két év múlva bekövetkezett a francia-német háború s ennek következményeképp az új német birodalom megalakulása. Csak pár szót a múlt század második felének e legnagyobb eseményéről. Túlhaladná e tanulmány keretét annak elbeszélése: quantae molis erat germanam condere gentem.

E hatalmas politikai kreációnak demiurgosza majdnem embernagyság fölötti alakként tűnik fel a nagy időkre visszapillantó utókor szemei előtt. Mert ma már tisztában vagyunk aziránt, hogy Bismarcknak része volt nemcsak e mű végrehajtásában, de annak előkészítésében is. Ő maga, ki többnyire szokatlan őszinteséggel nyilatkozik politikája titkosabb rugóiról és céljairól, az utókorra hagyott megbecsülhetetlen vallomásaiban azt a szerepet, melyet Hohenzollern Lipót hercegnek spanyol királlyá történt jelölése körül játszott, nem helyezi teljes világításba. Úgy beszél, mintha semmi része sem lett volna ennek előkészítésében. Nem tagadja egyébiránt, hogy mikor ez az eszme már fölmerült, akkor Lipót hercegnek azt tanácsolta, hogy engedjen a spanyolok kívánságának. Elgondolhatjuk, hogy egy ilyen államférfitól politikai kérdésben adott »tanács« hordereje mennyivel túlhaladja azt, amit rendesen e szó alatt érteni szoktunk, még ha az a »tanács« nem hivatalos minőségben adatott is. Nem is a tanács nem-hivatalos jellegére helyezi a súlyt Bismarck, hanem csak az ellen tiltakozik, mintha ő azt a tanácsot abban a reményben adta volna, hogy ezáltal előidézze a háborút Franciaországgal. A remény szót itt azért volt érdemes aláhúzni, mert ez, Bismarck emlékiratában használva, itt nagyon sokat jelent.

A háborút, mint egyedüli célt, Bismarcknak ebben az esetben bizonyára nem is volt oka óhajtani. Legelőnyösebb, elsősorban óhajtandó cél gyanánt nem is a háború, hanem a Hohenzollern-uralomnak Spanyolországban való állandósulása lebeghetett a kancellár szemei előtt. Ha egyszer a Hohenzollern herceg megmelegedett volna a spanyol trónon, mint az a másik Hohenzollern Románia trónján, vagyis, mint egy író mondja, ha a »spanyol légy« állandóan ott ült volna Napóleon nyakán, akkor egy Franciaországgal megvívandó háború esetén - melyet Bismarck előbb-utóbb úgyis kikerülhetetlennek tartott - Németország helyzete tetemesen előnyösebbé alakult volna. Ezt maga Bismarck e szavakkal fejezi ki emlékiratában: »Egy velünk barátságos elem a spanyol kormányon oly előny lett volna, melynek a limine elutasítására a német politika feladatainak sorában ok nem volt, hacsak azt az aggodalmat, hogy Franciaországnak ez tetszeni nem fog, ily oknak elismerni nem akarjuk.«

Ebben ki van fejezve az is, hogy Bismarck Franciaország puszta nem tetszését ily oknak elismerni egyáltalán nem volt hajlandó.

Valószínűnek tartom, hogy Bismarck a francia provokációnak arra az otromba nyilvánulására, melyre Benedetti emsi szereplésének utolsó lépésével Gramont herceg utasítása folytán vetemedett, maga sem számított. Ha ő a király mellett lett volna, a francia fenyegetődzéseknek már előző fokozatai után nem engedte volna a tárgyalások további folytatását. Ő már jóval előbb kimondta volna ezt a szót: elég! Bizonyítéka ennek, hogy már július 12-én belátta, hogy nem maradhat tovább a háttérben. E napon elindult Varzinból azzal a szándékkal, hogy egyenesen Emsbe megy a királyhoz, de mikor Berlinbe érve a táviratokból megtudta, hogy a király a francia fenyegetések után is még tovább tárgyalt Benedittivel s nem utasította ridegen miniszteréhez, mint Bismarck nézete szerint tennie kellett volna, ekkor mélyen lehangolva elhatározta, hogy nem megy Emsbe. Berlinben maradt, lemondani készült. Ugyanaznap este megjött a hír, hogy Hohenzollern Lipót herceg visszalépett a spanyol trónjelöltségtől s ez a hír őt még jobban megerősítette lemondási szándékában, »mivel - mint írja - az előző sértő provokációk után a királytól kicsikart engedékenységben Németország oly megaláztatását látta, melyért a hivatalos felelősséget viselni nem volt hajlandó.«

Moltke és Roon ez estén (s a következő nap estéjén is) Berlinben nála ebédeltek. Ez a történelmi érdekességű triász az ebédnél a spanyol kandidatúrával kapcsolatos politikai helyzetet tárgyalta s arról tanakodott, hogy a király jóhiszemű, de elhibázott magatartása folytán kátyuba jutott politikai kampányt miképpen lehetne ebből a kátyuból kimozdítani. Bismarckkal vendégei tökéletesen egyetértettek abban, hogy a király személyes tárgyalásai Benedettivel hibás kerékvágásba jutottak.

Ekkor érkezett meg Abeken kabineti titkárnak a király megbízásából küldött sürgönye, melynek folytán egy kő esett le Bismarcknak és vendégeinek szívéről. A sürgöny hosszasan előadta a július 13-án reggel az emsi fürdősétányon történteket, Benedettinek azt az újabb, valóban otromba követelését, hogy a király a jövőre is kötelezőleg nyilatkoztassa ki, hogy a Hohenzollern-jelöltség a spanyol trónra sohasem fog megújíttatni. Előadta a sürgöny a királynak erre adott elutasító válaszát s a Benedetti által újabban sürgetőleg kért kihallgatásnak megtagadását.

A sürgöny legfontosabb része az volt, hogy a király Bismarckra bízta, hogy e tényeket a sajtóval és a követségekkel közölje.

A közlés alakja tehát Bismarckra volt bízva. Ő a sürgönyt az eredeti szövegnek körülbelül egy ötödére rövidítette. Semmit sem tett hozzá, de kitörölte belőle a kevésbé lényeges stiláris részeket és meghagyta csupán a rideg tényeket. A sürgönynek Abeken által fogalmazott eredeti szövege azt a benyomást tette az olvasóra, mintha a kérdés tárgyalásának Berlinben még talán folytatása lehetne. A rövidített szöveg úgy hangzott, mint egy ultimátum. »Früher klang es, wie eine Schamade, jetzt klingt es wie eine Fanfare!« - kiáltott fel lelkesülten Roon hadügyminiszter. S ezt a riadót másnap reggel elképedve olvasta egész Európa. (Chamade, katonai műszó, mely a megadási szándéknak dobbal vagy trombitával való jelzését jelenti.)

Erre a rövidítésre mondták Bismarck ellenségei, hogy az emsi sürgönyt »meghamisította«.

A kocka tehát most már el volt vetve. A lavina megindult egyenesen ama cél felé, melyet Bismarck elérni akart.

És most következnék egy nagy eposz, mely nem fér bele egy szerény tanulmány keretébe. Ott van az a világtörténet lapjain.

Az emsi sürgöny közzététele után hat hónappal, 1871. január 18-án Bismarck ott állott a versailles-i palota tükörtermében Vilmos király oldalán, kinek német császárrá proklamálása az egybegyűlt összes német uralkodók jelenlétében ekkor történt meg. Az új császár az egybegyűlt uralkodókat üdvözölve kijelentette, hogy a neki egyhangúlag felajánlott császári méltóságot elfogadja. Azután Bismarck felolvasta a császárnak a német néphez intézett proklamációját.

Ez volt Bismarck életének legnagyobb pillanata.

»Fölindulástól ziháló mellel és halovány arccal kezdte meg az okirat olvasását - nehezen törtek elő a szavak melléből -«, írja egy szemtanú.

Mekkora út a schönhauseni falusi kúriától a XIV. Lajos palotájának tükörtermében proklamált diadalig!

*

Ha Bismarck ebből a szédítő magasból visszatekintett a megtett útra, hosszú sorozatát látta maga mögött az óriási erőfeszítésekkel leküzdött akadályoknak. Magától a derék és tisztelereméltó jellemvonásokkal ékeskedő Vilmos királytól, ki azonban nem volt nagyszabású szellem s kit az ő porosz királyi hagyományos előítéletei és nejének befolyása nem egyszer gátoltak a tisztánlátásban, Bismarcknak hihetetlen mesterkedésekkel és erőfeszítésekkel kellett kicsikarnia minden lépést, mely Németországot az egységnek és hatalomnak útján, a porosz királyt a császári trónhoz vezető fényes pályán előrevitte. A lángész küzdelme a tisztes középszerűség vonta korlátok ellen - ez volt Bismarck politikai pályájának tragikuma. Egy este Versailles-ban így szólt sóhajtva: Most ismét az jutott eszembe, amire már sokszor gondoltam: csak egyszer öt percre lenne hatalmam, azt mondani: így lesz és így nem lesz! Ne kellene bizonyítgatni és koldulni a legegyszerűbb dolgoknál!

Bismarcknak nem egyszer egész örökölt royalizmusára s a király személye iránt valóban érzett szeretetére s mindenekfölött a nagy életcélja iránt benne élő hitére volt szüksége, hogy mély fölháborodással oda ne dobja hivatalát. Feleségéhez írott leveleiből látható, hogy a politikai küzdelmek közepett gyakran felébredt benne a vágy a falusi birtokos független élete után.

Mikor VII. Frigyes dán király halála után néhány nappal Bismarck az államtanácsban azt fejtegette, hogy az Elbehercegségeket meg kell szerezni Poroszország számára, a trónörökös a fejéhez kapott, a király pedig a jegyzőkönyv vezetőjét arra utasította, hogy Bismarck e fejtegetését hagyja ki a jegyzőkönyvből. »Őfelsége úgy látszik azt hitte, hogy én egy reggeli bacchusi hatása alatt szólottam« - írja ez esetről Bismarck. Egyébiránt ragaszkodott ahhoz, hogy szavai belejöjjenek a jegyzőkönyvbe.

A Nikolsburgban 1866-ban a királlyal folytatott küzdelméről, mely majdnem az öngyilkosságig izgatta, már föntebb szólottunk, valamint arról is, hogy mekkora erőfeszítésébe került Vilmost az 1863-i frankfurti fejedelmi kongresszuson való megjelenéstől visszatartani.

Ily tényekkel szemben nem furcsán hangzik-e, mikor olvassuk, hogy Vilmos Bismarck nejével szemben egyszer dicsérőleg azt jegyezte meg, hogy »Bismarck az ő szándékait képes kitalálni« - de egy kis szünet után mégis hozzátette - »és irányítani«.

A franciákon nyert győzelmek után elérkeztek az utolsó lépéshez, a német császárság proklamálásához. A király most is akadékoskodott. Nem tetszett neki ez a cím: német császár. Ahhoz kötötte magát, hogy »Németország császárjának« neveztessék. Hiába magyarázta neki Bismarck, hogy ez az utóbbi cím egyértelmű volna a porosz királynak az összes német országok fölött való területi jogaival, ami nem felelne meg a tényeknek. Még egy nappal császárrá proklamálása előtt (január 17-én) is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő csak a »Németország császárja« címet fogadja el. Mikor másnap az összes német fejedelmek a versailles-i tükörteremben összegyűlve voltak, ezt a kínos kérdést úgy oldották meg, hogy a császári címet indítványozó badeni nagyherceg egyszerűen »Vilmos Császárra« mondott éljent, a közelebbi qualifikációt mellőzte. A császár úgy éreztette Bismarckkal neheztelését, hogy a proklamáció után a Bismarck háta mögött álló tábornokkal kezet szorított, Bismarckkal nem.

Párizs ostromának megkezdése előtt is sok baja volt Bismarcknak a királlyal s az erre befolyást gyakorló különféle fondorkodókkal. A porosz generálisok sem érték be feladatuk katonai részével, hanem bele akartak szólni a politikába is. Így tettek Nikolsburgban, így jártak el a francia háború idejében. Még az igazi nagyokkal, Roonnal, ki igaz barátja volt és Moltkéval csak kijött volna, de a kisebbek végtelen sok galyibát okoztak neki. Egyéb akadékoskodásaikat nem említve, például minden áron meg akarták akadályozni Párizs ostromát, amivel pedig Bismarcknak elsőrendű politikai céljai voltak. Tudta, hogy semmi sem fogja jobban gyorsítani a béke megkötését, pedig hogy ez mielőbb megtörténjék, azt nagy érdekek követelték. Bismarck tudta, hogy ha a semleges hatalmak egyetértésre jutnak s a humanizmus ürügye alatt kollektív közvetítésre határozzák el magukat, nagyon meg fogják nyirbálni a győzelem eredményeit. Auguszta császárné minden követ megmozdított, hogy Párizst, »a civilizáció Mekkáját« az ágyúztatás veszedelmétől megmentse.

A katonák bizalmatlanok és zárkózottak voltak Bismarckkal szemben. Emlékirataiban (II. kötet 98. l.) elpanaszolja, hogy egy angol harctéri tudósító, Russel, rendesen jobban volt értesülve a katonai eseményekről, mint ő. Ez az újságíró sokszor hasznos információkkal szolgált neki. De Bismarck sem kímélte a katonák érzékenységét. Versailles-ban a fővezérletet egy ízben így nevezte: Strategie der Studierstube. »Sikereink - úgymond - onnét származnak, hogy katonáink testileg erősebbek a franciáknál, jobban masíroznak, nagyobb erővel rontanak előre. Ha Mac Mahon alatt porosz katonák harcoltak volna s Alvensleben alatt franciák, akkor emezt verték volna meg.«

Auguszta királyné is, mint említettük, ellene dolgozott férjénél Párizs ostromának. Bismarck már meggyőzte Vilmost ennek szükségességéről, de ez még tétovázott, halogatta a dolgot. »Ma a király - így nyilatkozott Bismarck Versailles-ban, mikor Párizs lövetéséről folyt a tárgyalás - nem az igazat mondotta nekem. Kérdeztem, lőni fognak-e? Ő azt mondta, hogy megparancsolta. Tudtam mindjárt, hogy nem igaz. Ő nem tud hazudni, legalább nem úgy, hogy észre ne vegyék. Ilyenkor különös színt vált az arca s ma az arcszíne különösen feltűnő volt. Nem is tudott a szemembe nézni, mikor ránéztem.«

Legtöbb ellensége volt Bismarcknak, különösen pályája későbbi szakában, a konzervatívak közt. Ezek az urak ugyanis irigyelték sikereit és nem tudták neki megbocsátani, hogy magasabb célokat követett, mint az ő szűk körű osztályérdekeik előmozdítását. Típusa a konzervatív intrikusoknak volt gróf Arnim Harry, a frankfurti békekötés utáni párizsi nagykövet. Arnim Bismarck ellenére Franciaországban a monarchista restauráció politikáját űzte és a kancellár háta mögött leveleivel igyekezett Vilmos császárra hatni, elbocsátása után pedig vonakodott bizonyos hivatalos iratokat visszaszolgáltatni. Ezzel alaposan elbánt Bismarck, pörbe fogatta, hosszas börtönre ítéltette, melyet csak úgy kerülhetett ki, hogy külföldre menekült.

Méltán ellenszenvvel viseltetett Bismarck a »hosszú ruhában járó politikusok« ellen, kik alatt a papokat és az asszonyokat értette. Papi ellenfelei közé nemcsak a katolikus klerikálisok tábora tartozott, kik ellen a kultúrkampfot kellett megvívnia, hanem az evangélikus papság nagy része is. Mikor a »Kreutzzeitung« híres aera-cikkeiben a rágalmak egész özönét zúdították ellene s az ún. deklaránsok e cikkekkel nyíltan szolidaritást vállaltak, ezek a »deklaránsok« nagyobbrészt evangélikus papok voltak.

Legyen szabad itt néhány szót mondani Bismarck vallásos világnézetéről. Bismarck, mint maga írja, 1832-ben mint pantheista hagyta el az iskolát. Tizenhét éves korában imádkozott utolszor. Az imádságot, mellyel a nyomorult emberi lény egy végtelenül bölcs és mindenható lényt befolyásolni akar, képtelenségnek tartotta. E világnézet csak mélyebbé vált, mikor, mint fiatal birtokos, magányában - rengeteg olvasmányai mellett - sokat gondolkozott, tépelődött a lét nagy kérdései fölött. Harminc év körül volt, mikor egy sajátságos visszafejlődési folyamat indult meg ebben a hatalmas, tépelődő, szkeptikus agyvelőben. Sok eset van rá, hogy rendkívüli szellemekre sajátságos vonzást gyakorol a misztikum. Ilyesmit mutat Bismarck lelki világa is. Talán ősi, öröklött ösztönök is dolgoztak ebben a szkeptikus lélekben, a nemzedékek hosszú során át konzervatív világnézetet valló ősök utódában. Soká tartott nála ez a belső küzdelem. A fiatal férfi egy ideális lelkületű, bájos leánnyal ismerkedett meg, Thadden Máriával, ki egy nagy műveltségű, de pietista család tagja volt. A hitetlen Bismarck nem egyszer élénk vitatkozásokba merült e pietista család tagjaival s a »hívőkkel« folytatott viták közben néha egészen nekivörösödött. A bájos lány, ki iránt mélységes vonzalom ébredt fel benne s kit bizonyára élettársává választand vala, ha ez már egy kedves barátjának jegyese nem lett volna, három éven át mindent elkövetett, hogy »megtérítse« vőlegénye barátját. De eredmény nem mutatkozott. Ekkor történt, hogy az ideálisan szeretett nő veszedelmesen megbetegedett. És Bismarck azon vette magát észre, hogy imádkozik a kedves lény felgyógyulásáért. »Nem okoskodva az imádság ésszerűsége fölött - írja Bismarck - az első buzgó imádság tört elő keblemből«. Az imádság nem hallgattatott meg. A leány meghalt. De a megindult lelki átalakulás végbement. A nagy szkeptikus most már konstruált magának egy oly világnézetet, melyben az élő Istennek is hely jutott, anélkül azonban, hogy egyébként bármely pozitív vallás dogmáit elfogadta volna. A hosszú belső küzdelem után istenhívővé visszavedlett pantheista sohasem lett pietistává, a dogmák emberévé.

Jellemző e tekintetben egy adat, melyet az agg Bismarck »Gedanken und Erinnerungen« című művében hagyott hátra. Vilmossal, még régens herceg korában beszélgetve, szó esett az orthodoxokról. A régens herceg nem volt egészen tisztában ezzel a fogalommal és Bismarcktól kérdezte, mit kell tulajdonképp ezalatt érteni. Bismarck azt felelte, hogy orthodoxok azok, kik a kijelentésben hisznek, például elhiszik, hogy Jézus Isten fia és érettünk halt meg. A herceg arcát pír futotta el s így szólott: hát vannak oly Istentől elhagyatott emberek is, akik ezt nem hiszik?

Az asszonyi intrikusok közt, kikkel Bismarck szembe találta magát, a leghatalmasabb és legveszedelmesebb volt Auguszta királyné, illetőleg császárné. Az antagonizmus ezzel az eszes és uralkodni vágyó asszonnyal ennek haláláig tartott. Auguszta nagy befolyást gyakorolt férjére, ki szerette s már lovagias érzelmeinél s a házi békére való tekinteteknél fogva is, ahol lehetett, hajlott a szavára. S ezzel a veszedelmes ellenféllel nem lehetett olyanformán elbánni, mint Arnim gróffal.

Mikor III. Frigyes Vilmos elmebaja miatt uralkodásra képtelenné vált, Auguszta arra dolgozott, hogy ne a férje Vilmos - ki akkor különben igen népszerűtlen volt -, hanem fia a még kiskorú Frigyes legyen király. A »kamarillának« ezt a tervét maga Auguszta közölte Bismarckkal, nyilván abban a reményben, hogy őt a tervnek megnyerheti. Bismarck ellene fordult ennek a »háremkormányzatnak«, de sohasem árulta el Augusztát férje előtt és Vilmos sohasem tudta meg, hogy saját neje föl akarta áldozni fia kedvéért. Az a tény, hogy Bismarck e nagy titoknak tudója volt, talán még fokozta Auguszta ellenszenvét. Bismarck akkor, mikor már nemcsak Vilmos, hanem Auguszta is meghalt, ezt írja ez utóbbiról emlékirataiban: »Minden ellenség, akiket a legkülönbözőbb régiókban politikai küzdelmeim folytán szereztem, az ellenem való közös gyűlöletben oly összekötő kapcsot talált, mely egyelőre erősebb volt, mint egymás elleni kölcsönös ellenszenvük. A jegecedési pont ezek egyetértésére nézve Auguszta császárné volt.« (Gedanken u. Erinnerungen II. 286. l.)

A német császárság megalakulása visszahatott az osztrák-magyar monarchiára is. Ez idézte elő a Hohenwarth-féle föderalista kísérletet. Az udvarnál nem bíztak többé a szabadelvű osztrák németekben, mert azt hitték róluk, hogy Németországhoz akarnak csatlakozni. Megpróbálták tehát a mindenféle feudális, reakciós elemekből és a szlávokból összeverődött föderalizmusra való támaszkodást.

Érdekes volt Beust magatartása ebben az időben. Az ő politikája az egész vonalon kudarcot vallott, de ő úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Újságjaiban azt hirdettette, hogy az ő bölcsességének köszönhető, hogy a monarchia bele nem avatkozott a háborúba, melybe Andrássy bele akarta vinni. Hogy akadt-e valaki, ki ezt a hazugságot elhitte, legalábbis kétséges. Tény, hogy Beust adta a jámbor békebarátot s utóbb a fanatikus antiföderalistát, mert körömszakadtáig ragaszkodott állásához.

Andrássy helyzete miniszterelnöksége utolsó évében nem volt kellemes. Két fronttal kellett harcolnia. Ez a harc különösen a Hohenwarth-rendszer és a cseh fundamentális artikulusokkal szemben nagy óvatosságot és tapintatot kívánt.

Bismarckkal ez év szeptember elején Salzburgban érintkezett először személyesen, a két uralkodó ottani találkozása alkalmával. Nemsokára kitört a Hohenwarth-válság s ezzel kapcsolatban végleg tarthatatlanná vált Beustnak már eddig is alapjában megrendült pozíciója is. Mindez bővebben ki van fejtve gr. Andrássyról szóló fentebb idézett tanulmányomban. (Nyugat, 1910. november 16.)

A dolgok végkifejlése nem lehetett más, mint amit mindenki előre látott: Andrássynak át kellett vennie a külügyek vezetését. Báró Wenckheim Béla, a király oldala melletti miniszter hozta meg neki Budára az uralkodó üzenetét. Másnap Andrássy Bécsbe ment s ez alkalommal e sorok írója, ki vele utazott, hallotta tőle, hogy valamivel későbbre várta ezt a fordulatot. Andrássy tudta, hogy ez az állás rá vár, de nem törte magát utána. A külügyminiszterséget nem annyira egyéni ambíciója céljának, mint inkább oly politikai szükségességnek tekintette, mely elől kitérnie nem szabad.

Erről az eshetőségről Andrássy báró Orczy előtt egy alkalommal így nyilatkozott: »Egy dolog világos előttem, hogy nekem a Beust állását elfoglalnom csak akkor szabad, ha egyszer az egész birodalom meggyőződött, hogy más megoldás nincsen. Ily feltétel alatt talán megbocsátanák még egy magyarnak is, hogy megmentse őket.«

A külügyminiszterség elfogadása után Andrássy visszautazott Budára. Ez alkalommal hosszabb ideig időztem szalonkocsijában. Kötelességemhez képest előterjesztést tettem neki az aznapi bécsi lapokról. Beust fényes távozást rendeztetett magának a bécsi sajtóban. Ezek rakétákkal és bengáli világítással ünnepelték a távozót, mert engesztelő áldozatot láttak benne, ki az osztrák-németség védelmében bukott el. Aki az események hátterét ismerte, az némi humoros érzéssel olvashatta ezeket a patetikus dicsőítéseket.

Kérdeztem Andrássytól, hogy milyen szellemben óhajtja kommentáltatni a sajtóban külügyminiszterré való kineveztetését. Elmondta erre nézve nézeteit s végül, szokása szerint, most is egy erőteljes tételben foglalta össze véleményét: »Meg kell mondani az embereknek, hogy most már a józan ész politikája kezdődik.« E rövid mondatban benne volt a jövő vezető gondolata, de benne volt a múlt bírálata is. Ugyanazt fejezte ez ki, mint az a másik tömör mondása, mellyel egy későbbi alkalommal külügyminiszteri hivatását definiálta: hogy kötött marsrutával indul ennek neki. Valóban a politikai helyzetet parancsoló szükségességek határozták meg, melyek minden habozást kizártak. A cél a lehető legvilágosabb volt, de a részletekben azért a probléma nem volt oly könnyű, mint talán az avatatlanok képzelték. Azért nem lehet csodálkozni azon, hogy voltak Andrássy külügyi politikájának oly részei, melyeket a közönség sem nálunk, sem Ausztriában nem helyeselt. Azon kellene csudálkozni, ha nem így lett volna. A közönség az események hátterét nem ismeri és nem is ismerheti mindig.

Azokban az években, mikor a keleti kérdés, mint egy sötét felhő borította be a politikai láthatárt, nagyon érthető volt a közvélemény kétkedő aggodalmaskodása, mert nem lehetett, nem is volt szabad a dolgok indító okait a nyilvánosság előtt úgy megmagyarázni, amint azt az utókor történettudósai megmagyarázhatják.

Azt sem szabad elhallgatni, hogy Andrássynak a bosnyák okkupációt érintő politikáját még ma sem képesek igazságosan megítélni azok, akik ezt, mint politikai eszmét, meg nem különböztetik azoktól a hibáktól, melyek annak tényleges keresztülvitelénél elkövettettek. Lehet egy koncepció magában véve jó és szükséges és amellett mégis történhetnek a gyakorlati keresztülvitelnél hibák. Legkevésbé lehet pedig a katonai bürokrácia által később, Andrássy visszalépése után, elkövetett még nagyobb hibákat Andrássy politikájának rovására írni.

Andrássynak az volt a végzete, hogy mikor a berlini kongresszus napjaiban legnagyobb sikerét aratta, akkor volt legnépszerűtlenebb a saját nemzete előtt.

Súlyosbította Andrássy helyzetét az a körülmény, hogy Bosznia és Hercegovina megszállását csak minden számítást túlhaladó pénz- és véráldozatok árán tudták végrehajtani. A kért 60 millió forint nem lett elég, hanem még 46 millió póthitelt is kellett kérni.

Andrássy nem tagadta, hogy a keresztülvitelnél hibák történtek, de úgy vélte, hogy a mulasztások és hibák a katonai köröket terhelik. Ez részben igaz volt, de ezek a hibák főképp azokra a helytelen információkra vezethetők vissza, melyek jórészt magának a külügyminiszternek közegeitől származtak.

Nem lehet csudálni, hogy azok az óriási áldozatok, melyekbe Bosznia megszállása került, mélyen lehangolták a közvéleményt. A megszállott tartományok kormányzása körül elkövetett hibák többnyire abba a korszakba esnek, mikor Andrássy már nem volt külügyminiszter. A katonai bürokrácia helytelen, részben jogtalan intézkedései fokozták az elégületlenséget. Ehhez járult az intéző köröknek az a rövidlátása, mely azt okozta, hogy a kívülről jövő izgatások kellő időben való hathatós ellensúlyozása elmulasztatott. Az 1881-i lázadás elnyomása a véráldozatokon felül 35 millió forintba került a monarchiának. Ekkor már maga Andrássy is megsokallta a hibákat s a magyar delegáció albizottságában nyíltan kimondta rájuk kárhoztató ítéletét.

De külügyminiszter korában kénytelen volt eltűrni a parlamentek, a delegációk és a közvélemény többi faktorainak elítélő bírálatát. Egyelőre bele kellett nyugodnia abba, hogy majd a jövő igazolni fogja keleti politikáját.

Mikor a külügyek vezetését átvette, világosan adva volt az egyedül ésszerű politika s annak alapgondolata abban a tényben, hogy a Poroszországgal való antagonizmus - belátható időre - ki volt küszöbölve a politikai tényezők sorából. Gróf Andrássy az új német birodalom alakulását oly definitívumnak kellett, hogy tekintse, melyet bolygatni nem volt szabad. Ő és Bismarck egy közös gondolatban találkoztak: a béke fenntartása szükségességének gondolatában.

Az új Németország, mint Bismarck magát kifejezte, »szaturált államalakulat« volt. Ezzel adva volt az a szükségesség, hogy a kancellár politikája vezérelvének hosszú időre csak a béke fenntartását tekinthette. Ugyanezt a célt törekedett elérni Andrássy, mert Ausztria-Magyarországnak, hogy az 1867-ben megteremtett új alapokon megszilárdulhasson s hogy gazdasági és pénzügyi erőit kifejleszthesse, szintén mindenekfölött lehetőleg hosszú békére volt szüksége. E nagy közös célt szem előtt tartva, Bismarck figyelő tekintete a dolgok természete szerint inkább nyugat felé volt irányozva, honnét Németországot a francia bosszú fenyegethette, míg Andrássy főleg kelet felé fordította figyelő szemeit, mert csak Oroszország fenyegethette, különösen az ő balkánpolitikai üzelmeivel, Ausztria-Magyarország érdekeit.

Míg Németország nem volt kész, Poroszország kénytelen volt Oroszországban keresni támpontját, mert ez a német hegemóniáért folytatott harcában hátvédül szolgált neki. A francia háború után Bismarck igyekezett egyfelől az eddig barátságos viszonyt Oroszországgal fenntartani, de egyidejűleg ugyanilyet létesíteni Ausztria-Magyarországgal. Az osztrák-porosz versengés megszűnése most már abban a tényben nyert kifejezést, hogy Ausztria-Magyarország csatlakozása által létrejött a három császár-szövetség. Andrássy a három császár-szövetség létezésében eszközt látott Oroszország káros kísérleteinek meggátlására. Ez a szövetség a három uralkodó berlini találkozása alkalmával (1872. szeptemberben) formailag megpecsételtetett.

A három császár-szövetséget Bismarck és Andrássy eleinte évtizedekre számított szövetségnek kontemplálták. Az egykori szent szövetségnek modernizált kiadását látták benne, a réginek extrém-reakcionárius járulékai nélkül. A nyugtalanság elemét a három császár-szövetségben Oroszország képviselte. A másik két hatalom törekvése volt e nyugtalan tényező fékentartása. Gróf Andrássy e szövetség jellemzésére egy ízben azt a drasztikus képet használta, hogy Indiában a vad elefántot úgy fékezik meg, hogy melléje jobbról-balról egy-egy szelíd elefántot állítanak. Bismarck még akkor is, mikor a három császár-szövetség már felbomlott, hivatva érezte magát, hogy, mint a san-stefánói béke utáni válságos napokban mondotta, »becsületes alkusz« gyanánt Oroszország és Ausztria-Magyarország ellentétes érdekeit lehetőleg kiegyeztesse. Hogy az Andrássy által használt drasztikus kép találó volt, azt a becsületes alkusz először is a maga testén tapasztalta. A három császár-szövetség első elhomályosítását Gorcsakov herceg bujtogatásai okozták, aki azt a mesét terjesztette, hogy Németország új háborút tervez Franciaország ellen s ezzel egy emberöltőre ártalmatlanná akarja azt tenni. »Maintenant la paix est assurée!« - most már a béke biztosítva van - így kezdődött Gorcsakovnak egy 1875. május 10-én Berlinben keltezett s Oroszország képviselőihez intézett sürgönye. Ezzel azt akarta értetni, mintha csak az ő megjelenésének Berlinben s az ő fáradozásainak volna köszönhető, hogy Németország rá nem rontott Franciaországra.

Ebben az időben a pánszláv mozgalom valódi orgiákat ült Oroszországban. A Csernajev tábornok-féle politikusok korszaka volt ez. A pánszláv-párt izgatásainak éle leginkább Németország ellen fordult, melytől az oroszok irigyelték nagy sikereit. Második sorban Ausztria-Magyarország ellen fordult az oroszok gyűlölete, mert ez a birodalom útjában állt az ő merész balkáni terveiknek.

Ahelyett, hogy az orosz társadalomban mutatkozó izgatottságot lohasztani s fölötte uralkodni igyekezett volna, az orosz kormány s ennek élén a népszerűségre sóvár Gorcsakov herceg maga is a forrongó tömegektől nyerte impulzusait. Kitűnt, hogy a népszenvedélyekkel szemben néha az autokrácia is tehetetlen. A pánszlávista frázis hatalma, mely az 1876-i szerb-török háború által még több tápot nyert, II. Sándor cárt egyenesen belehajtotta a török háborúba.

E merész terveknek Ausztria-Magyarország állt útjában. Az orosz irányadó tényezők tisztában voltak azzal, hogy a Konstantinápolyba vivő út Bécsen megy keresztül. A Törökország elleni háború előtt tehát az Ausztria-Magyarország elleni esetleges háborút vették fontolóra.

Bismarck herceg Emlékirataiban (II. kötet, 211. l.) ezt írja: »1876 őszén Varzinban sifrírozott táviratot kaptam Werder tábornoktól, katonai meghatalmazottunktól Livádiából, mellyel ez Sándor cár megbízásából nyilatkozatot kért arra a kérdésre, hogy mi semlegesek maradnánk-e, ha Oroszország háborúba keverednék Ausztriával.«

Bismarck sokáig halogatta a választ erre a táviratra. Végre felelt, de nem Werder tábornok által, hanem gróf Schweinitz porosz követ által, akit megbízott, hogy személyesen vigye el a választ Livádiába. E felelet lényege így hangzott: »Ha Oroszország és Ausztria közt a békét fenntartani lehetetlen, akkor mi ugyan elviselhetnők, hogy barátaink egymással szemben csatákat nyerjenek vagy veszítsenek, de nem viselhetnők el azt, hogy közülük az egyik oly súlyosan megsebesíttessék, hogy nagyhatalmi állása veszélyeztetve legyen.«

»Ez a nyilatkozatunk - írja tovább Bismarck - melynek minden kétségtől ment világossággal való kicsikarására Gorcsakov az ő urát rávette, hogy előtte a mi szeretetünk platonikus voltát bebizonyítsa, azt eredményezte, hogy az orosz zivatar Kelet-Galíciától elvonult és hogy Oroszország a velünk megszakított tárgyalások helyett alkudozásokat kezdett Ausztriával, ha jól emlékszem, először is Pesten, a Reichstadtban való megállapodások értelmében, hol a két császár, Sándor és Ferenc József 1876. július 8-án találkoztak éspedig kezdett oly óhajtás kijelentésével, hogy ez az alkudozás előttünk titokban tartassék. Ez az egyezmény (megköttetett 1877. január 15.). Ausztria boszniai birtoklásának az alapja s az oroszok számára a törökökkel folytatott háborújuk alatt Ausztria semlegességét biztosította«.

Andrássy, miként a fentiekből látható, az előtt az alternatíva előtt állott, vagy háborút viselni Oroszország ellen, vagy megadni Oroszországnak Ausztria-Magyarország semlegességét a török háborúban. Az utóbbit tette, de garanciákat követelt, hogy orosz győzelem esetére monarchiánkat ne övezze körül egy Délszláv állam, mely előreláthatólag orosz szatrápia lett volna. Andrássy balkáni politikájának éppen ezt a sarkalatos és legfontosabb elemét áldozták fel tehetségtelen utódai, midőn a sürgős feladatot nem alkotó annexió kedvéért feláldozták a monarchia pozícióját a novibazári szandzsákban.

A dolgok e stádiumában, azaz a török háború kitörése előtt, a három császár-szövetség fennállása már csak névleges volt. Bismarckot lehangolta az 1877. január 15-i egyezmény titokban tartása, mely egyezmény azonban csakhamar mégis tudomására jutott. Mindazáltal a háború alatt megőrizte Oroszország irányában a jóakaró semlegességet. Hogy egyébiránt az a titokban tartás nem lehetett valami nagyon komoly, az már abból is kitűnt, hogy már a török háború alatt a parlamentek Budapesten és Bécsben, valamint a lapok is egész nyíltan tárgyalták a boszniai okkupáció kérdését.

A közvélemény - s e tekintetben nem volt különbség a magyar és osztrák körök és parlamentek véleménye közt - nagy aggodalommal fogadta Bosznia megszállásának tervét, mert úgy fogta azt fel, hogy a monarchia megosztozkodott Oroszországgal a Balkán-félsziget feletti uralomban, átengedvén Oroszországnak a Balkán-félsziget keleti felét s kárpótolni kívánván magát Bosznia és Hercegovina megszállásával. Az 1878-i magyar képviselőházi feliratban is kifejezést nyert nemcsak a Bosznia megszállása miatt való aggodalom, hanem Andrássy keleti politikájának elítélése is. Az ellentét e tekintetben a különböző pártok közt csupán abban állott, hogy az okkupációt kormánypárt és ellenzék egyaránt szerencsétlenségnek tartotta, de a többség s ennek felirata elítélő véleményét enyhébben formulázta s az okkupációban oly bajt látott, melyet a szerencsétlen körülmények összejátszása tett kikerülhetetlenné, míg az ellenzéki pártok ezt a bajt egyenesen Andrássy helytelen politikájának tulajdonították.

Andrássy helyzete az ellene mind az országgyűlésen, mind a delegációban felhangzó támadásokkal szemben, mint már fentebb kiemeltük, különösen súlyos volt azért, mert nem hozhatta nyilvánosságra az okkupációt megelőző s azt kikerülhetetlenné tevő előzményeket s azt a tényt, hogy nekünk nem volt más választásunk, mint vagy háborút viselni Oroszország ellen, vagy megkötni Oroszországgal az 1877. január 15-én létrejött titkos megállapodást. A berlini kongresszuson egyébiránt a Balkán-félszigeten való orosz hatalmi előnyomulásnak oly korlátozása éretett el, amekkora háború nélkül egyáltalán elérhető volt. Bosznia okkupációja, mely azóta annexióvá alakult át, ma is teher rajtunk s magyar szempontból közjogi aggályok, a trializmus fenyegető eshetőségei is súlyosbítják ezt a terhet. De ma már az okok és körülmények ismerete igazságosabb és méltányosabb ítéletet tesz lehetővé, mint amilyent akkor Andrássy keleti politikája felett az aggódó közvélemény nyilvánított.

Akkor nálunk a közvélemény annyira kárhoztatta a boszniai politikát, hogy nemcsak a szabadelvű pártból már előbb kilépett Szilágyi Dezső támadta azt, nemcsak Széll Kálmán pénzügyminiszter - az abból származható hódító kalandoktól tartva - miatta kilépett a minisztériumból, hanem a szabadelvű párt igen tekintélyes tagjainak egész sora, mint Horváth Boldizsár, Horváth Lajos, Hódossy Imre, Wahrmann Mór, Péchy Manó gróf, Fröhlich Gusztáv, egyenesen emiatt kiváltak a kormányt támogató szabadelvű pártból s ellenzékbe mentek.

*

A san-stefanói béke után Ausztria-Magyarország és Anglia Oroszország ellen viselendő háborújának lehetősége közel fekvő eshetőség volt. Ekkor Bismarck kibocsátotta a meghívót a berlini kongresszusra.

A kongresszus alatt és után Gorcsakov herceg kétszínű magatartást tanúsított. Hogy fenntartsa népszerűségét saját országának közvéleménye előtt, úgy tettette magát, mintha a kongresszusi határozatokkal elégedetlen volna s az orosz újságokban, melyeket az orosz kormány máskor rendszerint kurta pórázon szokott tartani, mint Bismarck Emlékirataiban kíméletlen élességgel mondja, azt a nyílt hazugságot terjesztette, hogy Németország a kongresszuson Oroszország ellenségeinek ügyét mozdította elő. Ez a sajtóhajsza elidegenedést szült Németország és Oroszország között. Ezt még fokozta az az elbizakodottság, mellyel az orosz kormány utóbb a kongresszusi határozatok végrehajtására vonatkozó diplomáciai tárgyalásoknál Németországtól minden orosz érdeknek feltétlen támogatását várta. Mikor pedig Németország ezt az elbizakodott imputációt visszautasította, a cár (1879. augusztus 15-én) sajátkezű levelet írt Vilmos császárnak, mely többrendbeli fenyegetést tartalmazott Németország ellen.

Ezek a fenyegetések és az őket nyomban követő nagy csapatösszevonások Oroszország nyugati határán jelzik a Németország és Ausztria-Magyarország közti védelmi szövetség keletkezését. Ezzel elérkeztünk Bismarck és Andrássy egy nagy célra irányzott tevékenységének delelőpontjához.

»Már a berlini kongresszus előtt is - írja Bismarck Emlékirataiban - érintette gróf Schuwalow egy német-porosz védelmi és támadószövetség kérdését. Én nyíltan megbeszéltem vele azokat a nehézségeket és kilátásokat, melyek ránk nézve a szövetségi kérdésben fennforognak s legközelebbről, ha a három császár-szövetség fenntartható nem lenne, az Ausztria és Oroszország közt való választás nehézségét. Schuwalow többek között ezt mondotta: vous avez le chauchemar des coalitions (önt a koalíciók lidércnyomása gyötri). Erre azt feleltem: nécessairement! (valóban úgy van). Mint legjobb eszközt Schuwalow Oroszországgal való megrendíthetetlen szövetséget ajánlott.«

Ezekután Bismarck kifejti az okokat, miért nem tartotta ily szövetség megkötését Németországra nézve tanácsosnak. Egyfelől ily szövetség fennállása a cár szeszélyétől függne. Másfelől Németország hirtelen keletkező osztrák vagy francia revanshajlam esetében Oroszországtól való veszélyes függésbe kerülne. Bismarck mindazáltal Schuwalow-val szemben egyelőre elutasította az Ausztria-Magyarország és Oroszország közt való választást és a három császár-szövetségének fenntartását ajánlotta, vagy legalább az ezek közt való béke ápolását.

A cárnak fentebb említett fenyegető levele azonban, de még inkább az orosz nyugati határon való egyidejű nagy csapatösszevonások - 400 000 ember - s a Bismarckhoz Párizsból érkezett biztos értesítés, hogy Oroszország Franciaországnak közösen indítandó háborút javasolt Németország ellen és hogy ezt az ajánlatot Franciaország csak azért utasította el, mivel még nincs harckész állapotban: Bismarckra nézve döntők voltak. Választania kellett Oroszország és Ausztria-Magyarország között s ő az utóbbit választotta.

Gróf Schuwalownak csakugyan igaza volt, midőn azt mondotta, hogy a koalíciók gondolata lidércnyomásként gyötri Bismarckot. Ebből a »lidércnyomásból« keletkezett a védelmi szövetség Németország és Ausztria-Magyarország között. Ezeket az okokat Bismarck 1888. február 6-i nagy beszédében nyíltan előadta. »Gedanken und Erinnerungen« című emlékiratában még pontosabb leírását hagyta ránk a gondolatmenetnek, mely által az ő agyvelejében az e szövetségre való elhatározás kialakult. Előadása úgy hat ránk, mintha hangosan gondolkodni hallanók. »Két nagyhatalom ellen győzelmes háborúkat viseltünk - kezdi Bismarck okoskodását. - Az volt a feladat, hogy e két ellenfél közül legalább az egyiket elvonjuk attól a kísértéstől, hogy rajtunk bosszút álljon. Franciaország ki volt zárva. A régi Kaunitz-féle koalíció Francia-, Oroszország és Ausztria-Magyarország közt szintén nem volt lehetetlen, mihelyt a neki megfelelő, Ausztriában lappangva létező elemek ott hatalomra jutnának. A régi versengés, a régi törekvés német hegemónia után feléleszthető volna. Ausztria közeledése Oroszországhoz, mely a reichstadti titkos egyezményben felismerhető volt, a másik eshetőség.«

Bismarck célja az volt, hogy a németellenes koalíció lehetőségét korlátozza azzal, hogy szerződésszerűleg biztosítja a koalíciót legalább az egyik nagyhatalommal. A választás csak Oroszország és Ausztria-Magyarország közt történhetett. Oroszországot Bismarck az erősebbik hatalomnak tartotta. »Előbb biztosabbnak is tartottam - írja Bismarck -, mint a Habsburg-monarchia magyar-szláv és katolikus népei ingatag benyomásoknak engedő közvéleményét. Feltétlenül biztos, hosszú időtartamra, e két összeköttetés közül egyik sem volt.«

»Ha Magyarországon - így folytatja tovább Bismarck - mindenkor a higgadt politikai megfontolás lenne döntő, akkor ez a vitéz és független nemzet tisztában maradna magával arra nézve, hogy mint sziget, a szláv népességek széles tengerében, aránylag csekély száma mellett, csak úgy biztosíthatja magát, ha támaszkodik a német elemre Ausztriában és Németországban. De a Kossuth-féle epizód és a birodalomhoz hű német elemek elnyomása magában Magyarországban és még más tünetek is arra mutatnak, hogy válságos pillanatokban a magyar huszár és ügyvéd önbizalma erősebb, mint a politikai számítás és az önuralom. Hisz még nyugodt időkben is nem egy magyar azt a dalt húzatja magának a cigánnyal, hogy »Jaj de huncfut a német!«

Legyen szabad itt e sorok írójának egy rövid megjegyzést tenni a kancellár okoskodására. A Bismarck által fentebb jelzett pesszimisztikus nézetek csak azt bizonyítják, hogy nagy szellemek sem képesek mindig magokat kivonni fecsegők és fantaszták által terjesztett téves nézetek hatása alól. A német kancellár nyilván nem tudta, hogy az a dal, melyre célzott, több mint ötven év előtt keletkezett és egyáltalán nem a német nemzetet, mint ilyet, hanem az abszolút osztrák uralom joggal ellenszenves közegeit vette célba. Annak a dalnak húzatása jókedvű, korhely cimborák körében valamikor régen csakugyan divatos volt. Ma már aligha fordul elő. Hozzátehetjük, hogy annak a rút német szónak, mely ama dalban előfordul, magyar módosítása éppen nem azonos értelmű a Bismarck szövegében használt eredeti német szó (Hunds fott) jelentésével. A magyarban ez a szó furfangos, ravasz rókát jelent, a német eredeti szó értelme: gazember.

A birodalmi németeknek nálunk való állítólagos üldözése mesebeszéd, melyet hivatásszerű hazudozók és bujtogatók terjesztenek. Pángermán bujtogatókon eshetik csupán meg afféle »üldözés« - ámde maga Bismarck herceg ismételve kárhoztatott minden pángermán izgatást, mely szerinte kárára van Németországnak, »mert a magyarokat az ellentáborba űzi és ez veszedelmes«.

A fentebb idézett, pesszimizmustól nem mentes nézetek ellenére Bismarck az Ausztria-Magyarországgal való szövetségre határozta el magát. Arra számított, hogy ez nem csupán a németországi konzervatívoknál és katolikusoknál, hanem a nemzeti szabadelvűeknél is népszerű lesz, névszerint az utóbbiaknál abból az okból is, mivel úgy vélte, hogy »ezek előtt egy írott szövetség Ausztriával oly útnak fog feltűnni, melyen az 1848-i circuli quadraturához közelebb juthatni, anélkül, hogy az ember beleütközzék azokba a nehézségekbe, melyek lehetetlenné tették az egységesítést nem csupán Ausztria és Porosz-Németország közt, hanem már magában az osztrák-magyar összállamban is.« (Az 1848-i circuli quadratura alatt Bismarck a frankfurti 1848-i parlament által határozattá emelt Gagern-féle indítványt érti, melynek értelmében az Ausztrián kívüli Németország szűkebb szövetséges állammá alakult s ennek csak lazább uniója vétetett célba Ausztriával.)

Bismarck tehát az előadott okokból végleg az Ausztria-Magyarországgal való védőszövetségre határozta el magát.