Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 19. szám · / · Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése

Szabó Dezső: Petőfi művészi fejlődése [+]
I.

Emberek, események csak alkalmak, hogy magadból valamit kivetíts, hogy oly formát és tartalmat adj nekik, melyekben még magadat szeretheted. Legelvontabb, legtestetlenebb gondolatod éppúgy szeretet vagy gyűlölet, mint a szereteted vagy gyűlöleted. Az igazság énünk egy formájának konok szeretete.

Történelmi igazságnak nevezzük azt a közelfogultságot, mely a múltat az illető kor lelki alkatához képest legintenzívebb erőforrássá teszi. A középkor ma még sötétség, pusztaság és gyalázat. Ez így van jól, mert ma ilyen történelmi igazságra van szükség. Valamikor - mikor a hit nem lesz többé lehetséges veszedelem - úgy fogunk beszélni róla, mint Periklesz koráról. És akkor úgy lesz jó és igaz.

V. Hugo a III. Napóleon uralma alatt a lelkek napja, merész gondolatok és hősi tettek forrása volt. A költészet tovább nem nőhető magaslatát látták benne. A nyolcvanas évek elején új lelki erők törekednek piacot hódítani. A nagy demokratikus harsona közérdeke elvesz, művészete nyomasztó teher. És V. Hugót üresnek, szószátyárnak, közönséges bombasztgyártónak hurcolja meg az új generáció. Mert ez volt az érvényesülni akaró fiatalok kegyetlen igazsága. Az igazság a törtető ember-vadkan agyara.

Ez magyarázza meg azt, hogy egyes költő - korok és kritikusok szerint - más-más képre formáltatik. Kedves komikum: az objektívra vasalt mondatokban érezni a lihegő lírát, mely maga képére akarja faragni bálványait, hogy misztikus érzései magaslatában is önmagát imádhassa. Az erős egyéni élet önmagához való izmos, egészséges, teremtő szeretete ez.

Idetartozik az a jelenség is, mely a Petőfi és Arany összevetésénél kiélezi a költő és a művész közötti különbséget, oly tartalmat adva ezeknek a szavaknak, hogy mindenki magát szerethesse bennök. Lelkünk e csodálatos magunkhoz hasonító ereje tette azt, hogy Petőfi, aki sokak előtt legfennebb »csak költő«, korlátolt burzsoá, Arany pedig »aki művész« l'art pour l'art-os arisztokrata lett.

Azok a sorok, melyekben utóbb ez a különbség - oly csábítólag és finoman - levezettetett, egy elvonult, finom l'art pour l'art-os lélek természetszerű lírája voltak. De a követőknél - akik ha már nem a kezdeményezésben, legalább a túlzásban kívánnak külön hangot adni - ez a megkülönböztetés igen veszélyes és bizarr eredményekre vezethet. Szóbeszédben és írásban már volt alkalmam tapasztalni az új csapásra rohanók ferdeségeit.

Megvallom - bármily veszélynek is tegyem ki intelligenciám megítéltetését: - szerintem Petőfit burzsoának keresztelni, Aranynál pedig a l'art pour l'art-tot csak fel is említeni e két költő valóságával a legkiáltóbban ellenkező dolog.

Sokan észrevehették, hogy a kritikában bizonyos beállítások néha kedvelt divattá lesznek, mely akaratlanul is megfogja az embert. Így pl. az utóbbi magyar kritikában szeretik az írót »az utolsó magyar nagyúrnak«, »az utolsó bohémnek«, vagy »finom, arisztokrata léleknek« minősíteni. A francia kritikában - még nem is olyan rég - szintén kedvenc téma volt az írókat burzsoává leplezni le. A példát rá Faguet (Voltaire-ről) és Brunetič (Hugóról!) adták. Most, a legújabb börzefolyam szerint Voltaire kezd arisztokratává lenni s Hugóról is csak lefényesítik a burzsoaságot.

Mit jelent burzsoá lenni? Azt, hogy az ember gondolataiban, morális felfogásában megegyezik az emberek átlagával? Legyen. De akkor a költők nagy része - s ezek között a legnagyobbak - burzsoá volt.

És akkor bizony az öreg Arany burzsoá társa lesz Petőfinek. Tessék megvizsgálni Arany és Petőfi felfogását a vallásról, családról, hazáról - e burzsoá szentháromságról - vagy az egyén helyéről és feladatáról: különbséget aligha fogunk találni. Azt hiszem: mindkettő kifejezője egy azonos pszichének: a 19. század romantikus, demokratikus, szabadelvű lelkének (erről később lesz szó). Mindkettő egészséges lelke irtózik attól, ami különössé akarja rafinálni magát, ami kiszakad a közös életből, úgy hogy önmagát betegszi önmaga céljává. Mindkettő elsősorban szociális feladatnak tekinti a költészetet.

Nagyon valószínű azonban, hogy nem a gondolati tartalom tesz valakit burzsoává. Azonos világnézettel lehet valaki burzsoá és az ellenkezője. Valószínű, hogy a nem burzsoát (ez nem mindig zseni vagy arisztokrata) érzékleteinek sajátossága s érzelmeinek intenzitása különbözteti meg az átlagembertől: a burzsoától.

Az átlagemberek azonos érzékeiben azonos impressziók körülbelül azonos lelki folyamatokat idéznek elő. Nagyjában egyformán hallják, látják a valóságot. A különböző nemcsak abban különbözik, hogy érzékszervei több izgalomnak vannak nyitva, hanem hogy a benyomás - bizonyos titkos rokonságoknál fogva - rögtön egyesül régi emlékbenyomásokkal s ezért egészen sajátosan fogja fel az érzékelt tárgyat, sokszor anélkül, hogy tudná, hogy ebben az észrevevésben nemcsak érzéke érzékel, hanem egész énje emlékszik. Ez a lelki folyamat termi a primitív nép anyagi mítoszát, ez teszi oly érdekessé az épülő gyermek nyelvét és ez általában a nyelv egyik újító ereje. A későbbiekben meglátjuk, meg lehet-e tagadni e sajátságot Petőfitől.

A második különbség a burzsoá és nem burzsoá közt az érzelmek széles határok közt való hullámzása. Az átlagember az ötven percent embere. Éppen mert a valóságot a többség valóságának látja, az e képzeteket kísérő érzelmek is oly mérvűek, hog e többségben meg lehessen élni velük. A különbözőnél, kinek már érzékleteiben is a legkülönbözőbb megfelelések, vonatkozások vannak, nemcsak gazdagabb az érzelmi skála, hanem rendkívüli intenzitású is. A világ minden szabadelvű burzsoája szerette - néha élete feláldozásával - a szabadságot. De úgy, hogy az megszabja látását, képzelete formáját, áthassa minden képzetét, belebeszéljen minden ösztönébe: így Petőfi szerette a szabadságot.

Úgy hiszem tehát, a burzsoá szóval csak akkor operálhatunk Hugónál vagy Petőfinél, ha e szót csodálatosan kitágítjuk, azaz: mássá csináljuk. De vajon érdemes és tanácsos-e így bánni a szavakkal. Ha van külön szavunk a virágra és a pipára, van-e értelme, eredeti dolog-e ezután pipának nevezni a virágot?

Azután itt van az arisztokrata szó. Az irodalmi arisztokratizmust nem a kritika, hanem a szépirodom teremtette meg. Többször említettem egyes típusait a Schöne Seeletől egész az Übermenschig (homme supérieur, homme fatal, démon, la tour d'ivoire, l'artiste, le dandy, le décadent, le primitif). A kritika csak követte az irodalmat, csak konstatált. Minket érdeklő típusa az arisztokrata »artiste«, úgy ahogy Vigny és Leconte de Lisle nemes póza, a Goncourt testvérek affektálásai s a félburzsoá Flaubert káromkodásai alatt kialakult. A »művész« előtt, kiben az élet irodalommá, az ember művésszé zsugorodott, az átlagember legfeljebb csak megvetett modell lehet. Egy lelkiismerete van: a művészi, de az egész életén át gyötri. Kezében minden papírka billedoux a halhatatlansághoz. Ezért tapogatja, szaglássza körül a szavakat, mint a biztosítótársaságok orvosa a kölcsönvevőt, súlya, szaga, színe van nála a szavaknak. Sohasem elég bizonyos az eredményben (csak ha más kritizálja) mindig haboz, mindig töröl. És fáj abban, amiben hasonlít.

Egyáltalában nem tartom érdemesnek a szavakért vitatkozni, de vajon ez a habozó, Hamlet-lelkű »művész«-e az arisztokrata? Vajon ez az igazi »úri lélek«? Vajon a húsevő és ragadozó arisztokraták, kik erős szervezettel gyors akaratot és gyors tettet örököltek és fejlesztettek, Hamlet-lelkűek, szkeptikusok voltak-e? Nem az oroszlán és a sas volt mindig az emblémájuk, mely lát, lecsap és talál? Nem éppen abban állott felsőbbségük, hogy gazdag erejű életük egy intuitív villanásban hozta meg azt az eredményt, s mit egy gyenge szervezet talán hónapok alatt töpreng elé? Vajon nem az elnyomottaknak, a félőknek, a rabszolgáknak, egyszóval: a felelősöknek sajátsága a mérlegelés, a töprengés, a megelégülni nem merés. Aki ismeri a parasztot, láthatta milyen jobbra-balra ingást okoz nála a legprimitívebb kérdés s hányszor töpreng a befejezett tény után: de hátha mégis? Vajon a keresztény vallás folytonos belső töprengésével, nyugtalan magáranézésével nem a felelősök, a szolgák vallása volt? Vajon a merés nagy királyai nem úgy teremtettek-e ahogy a nap süt, a vízesés zuhan. És a túlságos művészieskedés nem volt-e állandóan az erő kiszáradásának, a dekadenciának a jele az irodalomban?

És itt érünk el logikusan a költő és a művész közti különbséghez, a XIX. század esztétikai skolasztika e kettéhasított szőrszálához. Valószínű, hogy abszolút tévedés - ha így lehet tévedni - e két szót, mint a költői alkotás különböző értékelését használni. Nem, ez a két szó nem vonatkozhatik az eredményre. A mű vagy szép, vagy művészet, vagy nem. Tehát az alkotás módjára? Kétféle akarat, gondolkodás, emlékezet, képzelet, alkotás van: az egyik a spontán, a másik az irányított. Így például néha egyszerre tudatomba ötlik egy akarat és akarok, anélkül, hogy tudnám miért. Mert azok a folyamatok, melyek ezzé az akarattá lettek, nem tudatomban folytak be s oda csak eredmény ötlött be. Úgynevezett lelkünk, tudatunk csak szűk horizont énünk nagy sötétségében s ha nem megvilágított körében történik valami, azt hisszük, hogy nem is történt. Hisz mikor előre megérzünk, megsejtünk valamit, az nem más, mint logikus következtetés, mely ott a sötétben folyt le s mivel csak az eredményt látjuk, azt hisszük, hogy csoda vagy isteni kéz dobta belénk. Ilyen a művészi alkotás kétfélesége is. A test-lélek magába szívja a világot hangban, színben, formában stb. Ha ezeket az elemeket tudatosan rendezem egy tudatos cél alá, ezt művészetnek nevezik. (Ilyen egész tudatosság nem is lehet a művészetben.) De vannak rendkívüli szervezetek, kiknek egész testük költészet, kiknek mélyében folytonos benyomás-komplikáció történik és a mű már mint egy csodálatos szintézis, úgyszólva egészen készen bukkan a tudatba. És lehet-e mélyebb költészet, mely így az élet legmélyéről jön, midőn az élet úgyszólván önmaga fejlődik így verssé vagy képpé egy szervezeten át. Vajon ezt a sajátságot meg lehet-e tagadni Petőfitől?

És van még egy körülmény, mely a költő és a művész ellentétes szembeállítását még értéktelenebbé teszi. Egészen csak művész, vagy tisztán csak költő - e szavak fönnebbi értelmében - nem volt és nem is lehet. Író, kinél az alapidea vagy egyes részletek első kiszökkenését nem az intuíció, nem egy gazdag test-lélek adja, legfeljebb csak pompás szó-mesterember lehet. Viszont a költő abban a magárafigyelésben, mely a gyakran ismétlődő lelki folyamatoknál okvetlenül beáll, lassanként rávezetődik, hogy intuíciója eredményei közt értékkülönbségeket tegyen, hogy céltudatosan irányítsa lelki életét, hogy okosan kihasználja énje alapjelenségeit. Valósággal trenírozza magát. Mennyire látszik ez a tréning Hugónál és látni fogjuk, hogy Petőfi hova tudja fejleszteni eredetileg nem gazdag képzeletét. Hol lehet itt elválasztani a költőt a művésztől?

Megvallom, én nem látom azt a nagy különbséget - mit pláne ellentétté árvereznek - Petőfi és Arany között. És ha az egyezéseket és különbségeket csoportosítom, a temperamentumon kívül igen sok esik az életkor és a körülmények különbözésére. Egy 26 éves korában eltűnt gyermekember pályáját csak bizonyos határok közt lehet összehasonlítani egy 65 éves élet eredményeivel.

Megegyeztek abban, hogy mindketten koruk átlagemberének voltak a kifejezői a zseni intenzitásával. A byronkodások, a Poe-, Bandelaire-, Wilde- stb. féle zseniális sarlatánok hatása alatt még mindig abban az együgyűen vak nézetben vagyunk, hogy a zseninek rafináltan különbözőnek, rendkívülien betegnek kell lennie. Perverzitás és bűn az, mitől a burzsoá szem meredni akar. Mert ezt a legendát burzsoábámészkodás és affektáltság teremtette és burzsoáegyügyűség tartja fenn, mely a zsenit az élettől elhatárolni, külön skatulyázni akarja. Pedig a zseni az élet teljessége. Ha minden irodalomból kivesszük azt a 4-6 legnagyobbat, látni fogjuk, hogy mindenik a legáltalánosabban, a legsokféleképpen ember. A zseni par excellence, saját maga ellenére is, szervezete általános szimpátiájánál fogva, mely őt zsenivé teszi: mindig demokrata. A zseni az organikusan egy emberiség kifejező szerve. Ez nem azt jelenti, hogy a zseni nem lehet különc, vagy nem lehetnek arisztokrata modorai, de ezeknek semmi közük a zsenijéhez, ezek magándolgok.

Arany és Petőfi egyaránt robusztusan egészséges művészek. Egészséges a művész akkor, ha lelke egy egységes teremtő szintézis, ha egész hitével, gondolatával, akaratával benne van költői alkotása minden mozzanatában, ha hisz ennek a költészetnek életre ható erejében: szóval: ha költészetét éppúgy az élet megoldásának érzi, mint a hivő a vallását. Az ilyen költészet feltétlenül őszinte, kizár minden pózt, intellektuális dandyskedést. Arany és Petőfi ebben teljesen azonosak voltak.

Beteg a művész, ha ez a lelki egységet adó költői hit nincs meg benne. Ha esztétikai élvezete vagy alkotása betegesen külön fejlődik élete többi folyamataitól. Ezek a zseniális félimpotensek. (Azért igen sok eredményt termelhetnek az irodalomnak.) A kritikai érzék túlfejlődése magára hízta teremtő erejök nagy részét. Formai mazohizmussal, gondolati szaltó mortalékkal igyekeznek hüledezővé taszítni magoktól az emberek nagy részét. Beteg volt pl. Baudelaire, Mallarmé, Nietzsche. Arany és Petőfi a képzeletben elférhető lehető legtávolabbra vannak minden l'art pour l'art-tól, minden dekadenciától. Hacsak nem adunk e szavaknak önmagukkal ellentétes értelmet.

 

[+] A Petőfiről szóló dolgozatok egyik igen általános hibája az, hogy íróik kötelességüknek tartották valami nagy repülő emócióba ülni, mihelyt nevét kiejtik, szóval petőfieskedni. Igen groteszk példákat lehetni citálni, de ne bántsunk senkit. Jellemző azonban, hogy még a kiváló Riedl is így kezdi tanulmányát: < Egyszerre csak egy fiatal... Ez a kezdet végtelenül jellemző a Petőfi-irodalom nagy részére. Petőfi egyáltalán nem volt a magyar irodalomnak egy: egyszerre csak egy fiatalja, hanem a fejlődés egy előre kiszámítható logikus láncszeme. Ugyancsak Riedl »véres ködöt« lát a Tigris és Hiéna olvasásakor. Vajon ha egy hatodik osztályos tanítványunk adná e darabot olvasásra, mint sajátját, látnánk benne egyebet, mint egy romantikus gyermek kedves csacsiságát?