Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Figyelő

Szép Ernő: A kecskeméti festők

Félek az írástól, mint a tűztől (de imádom, mint a tüzet) és bár nem súlyos dolog, aminek ebben a percben nekifohászkodom, mondhatatlan nehéznek érzem, hogy néhány használható sort egymás után tegyek. A nyáron a kecskeméti festők közt mulattam s most a szerkesztő urak kegyessége azzal a szép feladattal ijesztett rám, hogy valami kis ismertető cikkelyt írjak a kecskeméti művésztelepről.

Hogy kell leírni a művésztelepet? Két hónapig bolyongtam a Kecskemét alatt zöldellő »Műkert« sétányai, virágágyai, friss, vidám villái között, most jöttem meg s hogy le akarom rajzolni, valami messzi-messzi valószinütlen tisztás képe andalítja emlékezetemet, a vidámságnak, békének, ifjúságnak, az élet jóságának és szerelmének népmeséből való egyszerű tisztása, melyen csengős báránykák szökdösnek, a fák magas orchesterében madarak hegedülnek és flótáznak, a kerek kék égen fehér selyem vánkosokon rózsaszín angyalok könyökölnek s elnézik csendes örömmel a szerencsétlen és piszkos földnek azt a csudálatos kis ligetjét, melyben a kedves emberek éldegélnek, akik szeretik egymást.

Milyen jó volt egy kicsit köztük, velük élni, milyen rossz volt eljönni s milyen hamisság most felzavarni magamban az elszenderült idyllt s szétmázolni a kedves emlékképet. Mit meséljek róluk a barátaimról, ezekről az aranyos jó fiúkról, az előkelő Iványi-Grünwald Béláról, s Olgyay Ferencről, a telep két főúráról, az elegáns és nagyszerű Falus Elekről, a jó Ferkai Jenőről, a kánaáni izű vad Herman Lipótról, a víg, groteszk Faragó Gézáról, a zabolátlan ifjú Pólya Tiborról meg Ivánról, és a festőfeleségekről, kik mint a szép és jó tündérek sétáltak a nagy kertben a virágok között és az este csendjében a park útjain lassan, párosával járva énekelgettek a csillagos ég alatt. Meg a sok nem híres, fiatal s tehetséges akadémiai növendékről, kik a nyarat diákosan, igénytelen és boldog közösségben dolgozzák és hancurozzák át Kecskemét gyepén és nagy fehér műterem-bérházának derült konviktusában.

Mennyit és miket festettek a piktorok Kecskeméten, mikor nem a fűben hasaltak, az ég változásait s a fák sokféle zöldjét bámulva, s mikor nem az ő vidám történeteiket, párisi és müncheni ifjuságu tréfás nyomoruságait mesélve üldögéltek; s mikor nem a zöldpaprikás ozsonnákra gyültek össze a műkerti csárda elé, ahol a kecskelábú asztalokon világos foltokat jártattak a falombokon keresztül bukfencező napsugarak?

Sokkal jobban szeretem a képeket, semhogy értsek hozzájuk, csak csendesen álldogáltam a szabadban, s üldögéltem a kávéház-ablakú műtermekben a dolgozó festők mögött, s elunhatatlan szeretettel és gyönyörűséggel nézegettem, ahogy a hosszú, finom pemzli a palettán ide-oda kapkod a szinek közt, szedegeti mint a fecske az ennivalóját s összegyüjtve, keverve a paletta nagy barna ellipszisének csudálatos tarka kincstárából kéket, zöldet, pirosat, narancsot, fehéret, sárgát, feketét, lilát, barnát, szürkét, mindent, hogy viszi a vászonra az ember arcának, meg az ég felhőjének, meg a mező virágának színét. Irigylem a festő mesterségét és életté, mindennap százszor elgondoltam, mennyire jobb lenne festőnek lenni. Mily szép, naiv és boldog foglalkozás, elérhetetlen és talán akkor is fölséges, mikor a legtökéletesebb. Fáj a világnak igazán, hogy ellopták a Giocondát s nem mindegy volna az embernek élete s boldogsága szempontjából, ha meg se pingálták volna? A festők falai és könyvespolcai teli vannak a világ elmult mestereinek alkotásaival. Ezer meg ezer, meg tízezer reprodukciója halhatatlan szép dolgoknak olyan régi olaszoktól meg flamandoktól is, akikről a laikus közönség sohase hall. Minek mindez? De a festő a legszebb játékban tölti az életét s annál boldogabb lehet, mennél többet ül a vászon előtt, elfoglalva egyik kezét az ecsettel, a másikat a palettával, szemét a színek örök problémáin és gyönyörűségében úsztatva s mentül kevesebbet jár az emberek világába, ahol el kell hervadni és kétségbe kell esni, mert semmi keresnivalónk nincsen az úgynevezett emberek között. Jaj, hagyjuk ezt, nagyon buta vagyok.

A gyönyörű, kedves és boldog kecskeméti művésztelepet, a magyar művészéletnek ezt az új, finom oázisát Kada Elek, a tehetséges nagystilü magyar ember teremtette meg. Megdicsérném ezért is, egyéb dolgaiért is a kecskemét polgármestert, de megelőzött egy kissé tekintélyesebb valaki: Ferenc József, aki Kada Eleket most udvari tanácsosnak nevezte ki.