Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 18. szám · / · Radó Sámuel: A bankokrácia

Radó Sámuel: A bankokrácia
II.

A bank aránylag csekély tőke segítségével kisajátíthatja az egész ipari részvénytársaságot és magához válthatja a korlátlan rendelkezést. Mikor a részvények birtoklásában a fönt jellemzett változás történt, kisült, hogy azok a pénzintézetek, melyek pl. a Közútinál a teljhatalmat bitorolták, csak nagyon csekély számú részvénnyel rendelkeztek, mely az ő hatalmuk egyetlen jogcíme volt. Kénytelenek voltak a fenyegető majorizálást forszírozott vételek által kikerülni. Képzelhetni, milyen nagy érdeke lehet az intézetnek, hogy az iparvállalat feletti rendelkezést a kezében tartsa, ha az intéző bankkörök, melyek szokásuk szerint az árfolyam emelkedésénél túladtak a részvényeken, abban a reményben, hogy a kurzus lenyomása alkalmával azokat olcsóbban megkaparintják - mondom, ha ezek az intézetek most semmi áldozattól vissza nem riadtak s egy erős csoport jelentkezésénél 150-200 koronányi többletet is koncedáltak minden részvénydarabnál.

Aminthogy a cél meg is éri a játékot. Az előnyök, melyek az iparvállalat fölött való rendelkezésből a bankra hárulnak, nagyon jelentékenyek. Először a vállalat pénzállománya a banknál olcsó betétként szerepel. Ha viszont az iparvállalatnak pénzre van szüksége, a bank siet kölcsönt nyújtani, melynek feltételeit ő maga szabja meg. Miután a banknak első teendője, hogy az igazgatóságot s felügyelőbizottságot a maga embereiből válogassa össze, a bank ezzel az árnyékigazgatósággal, melynek hivatása volna a vállalat érdekeit képviselni, olyan szerződéseket köt, amilyenek neki tetszenek.

E nagymérvű előnyök által ösztönözve a bankok sietnek az iparvállalatokat, mint a szokásos kifejezés hangzik, érdekszférájukba bevonni. Az amerikaiak erre a műveletre e jellemző kifejezést használják: kontrollálni. Valóban: a pénzintézet az iparvállalat minden mozdulatát ellenőrzi és vigyáz, hogy függősége minél teljesebb és abszolutabb legyen. Itt feltétlenül uralkodik a szent cápajog, melynek alapján minden cápának külön vadászterülete van s ennek fejében csak azt a kötelezettséget vállalja, hogy a másik cápát zsákmányolási hadjáratában ne bántsa. Némelykor két cápa megegyezik, hogy bizonyos nagy vállalaton osztozkodjanak. Igy lassanként az ország egész ipara a bankok kezébe kerül s az ő jármukat húzza. Ez a folyamat a tőke természetszerű expanziójából következik. S az iparvállalatok alig kerülhetik ki sorsukat. Ha rosszul megy, akkor a bankokat be kell vonni, hogy szanáljanak, miközben az utolsó falat húst is lerágják a csontokról. Ha viszont a bankokhoz kell folyamodni. Nagyon sokáig szabadkozott az ország leghatalmasabb ipartelepe, a Ganz-gyár, hogy függetlenségét megóvja s különösen a derék Mechwart elkeseredett ellentállást fejtett ki, hogy a bank autokrata beavatkozásától megkiméltessék. De végre a Ganz-gyár, midőn hatalmas felvirágzásával karöltve a torlódó hiteligények jelentkeztek, szintén beadta derekát.

A bankok az ország iparát úgyszólván maguk közt felosztották és nincs jelentékenyebb vállalat, mely e befolyást lezárhatná magáról.

Nem mondjuk, hogy e nexus nem válhatnék néha az iparvállalat javára. Sőt ez meg is történik minden esetben, ha a bankvezetőségnek eléggé modern kereskedelmi képzettsége van, hogy ne csak uzsoráskodással, börzemanipulációkkal s a részvényesek megrövidítésével keresse hasznát. A budapesti uj bankgeneráció már nyilván e módszer szerint fog eljárni. De a régi praxis, mely intézeteinknél még most divik, kiméletlen rablógazdaságon, esetleges pénzkrizisek kihasználásán, váratlan tőkefelmondásokon s egyéb »zseniális« uzsoratrükkökön alapul. A pesti bankoknál csak most dereng a nagyszabásu kereskedőknek az a felfogása, hogy a legjobb üzlet az, mely által a másik fél is prosperálhat és nincs az a megfojtás és tönkretétel, mely a banknak annyit hozhat, mint a kliensek fentartása s exisztenciájának megmentése.

A mai helyzet minden esetre az, hogy a banknak nemcsak részvényeseivel szemben van korlátlan hatalma, hanem az ipar- és a hitelügy terén is éppolyan abszolutisztikus hatalmat gyakorol.

Ennek a következménye viszont az óriási társadalmi befolyás elnyerése. Hol van még ember az országban, ki számos, évi 5000-10.000 koronányi jövedelmet hajtó szinekurákat osztogathat, mint ezt minden elsőrangu bankigazgató teheti? Igazán érdemes a bankfejedelmek udvarában szolgálni, hozzájuk hízelgőnek és dárdásnak beállni, sőt sokkal érdemesebb, mint a boldogulást nagy politikusok kegyétől várni.

Van-e miniszter a világon, ki olyan szinekurákat juttathat, mint egy hatalmas bankember, aki két-három jól dotált igazgatósági tagsággal olyan jövedelmet szerezhet kegyencének, melyet tisztviselői pályán csak mint államtitkár érhet el?

E poziciónak természetes korroláriuma a politikai befolyás is. Nincs az a párt vagy kormány, mely ne keresné a bankokráciával való összeköttetést. Szegény Roosevelt vergődik most a legkínosabb helyzetben s elkeseredetten tiltakozik az ellen, mintha ő a Standard Oil társaságtól 150.000 dollárt a választási kampany céljaira elfogadott volna. Meglehet, hogy ez nem igaz. De akkor bizonyára a Standard Oil ellenlábasa kedveskedett bizonyos támogatással Roosevelt pártkasszájának. Mert honnan vették volna a töméntelen pénzt, melyet a választási harc elnyelt? A politikusok nem eléggé gazdagok s ha győzni akarnak, a bankokrácia segítségét kell igénybevenni, azzal a rezervatával, hogy a népérdek ne fizessen túlságosan nagy árt e támogatásért. Mert az ördögtől s a bankártól nem lehet ingyen szeretetet és nagylelküséget várni!

E jelenségeket tekintetbe véve igazán nem lehet nagy tulzásnak mondani egy híres írónak azt az állítását, hogy a modern élet tulajdonképp egy bankokrácia, mely akár a cári uralom, akár a köztársaság formája alatt a pénzhatalom feltétlen fenhatóságát biztosítja.

Ez uralomnak megvannak a kizsákmányolási formái, mint a rabszolgaság vagy a jobbágyság korszakának. Csakhogy a bankokrácia sokkal raffináltabb technikával dolgozik. A börze s a részvénytársaság a legtökéletesebb szivattyúgép, hogy a kisember s a tömegek megtakarított filléreit felszívja s hogy a teljes önkéntesség és szabadság formái alatt a gazdagokat még gazdagabbakká, a szegényeket még szegényebbekké tegye.

De mindenesetre jogosult a következő ellenvetés: Ha Ön valóban meg van győződve, hogy bank, börze és részvénytársaság nem egyéb, mint egy kifosztási rendszer különböző formái, akkor ne terheltessen egy kitünő óvszert használni, mely a modern tatárjárás minden veszélyét elhárítja. Önnek csak egy dologra van szüksége, hogy ezektől az igazi vagy képzelt bajoktól megmeneküljön! Tegye pénzét a takarékpénztárba! Óvakodjék akármilyen részvényvásárlástól! Közel se menjen a börzéhez! Tartózkodjék mindennemű spekulációtól! Ez csalhatatlan biztosíték minden veszély ellen s akkor a bankokracia uralma az Ön küszöbén véget ér!

A feleletet erre az ellenvetésre Stein Lőrinc adta meg. A híres közgazdász, mikor a pénzválság okairól s a spekulációs láz terjedéséről értekezett, a szolid tőkés helyzetét a járvánnyal szemben balzacszerű elevenséggel vázolta, mondván:

- Tegyük föl, így szólott a zseniális professzor, hogy Ön 100.000 forinttal visszavonult kistőkés volna, ki pénzét a takarékpénztárba helyezte el s 4000 forintnyi kamatjövedelmet húz. Ez aránylag szerény jövedelem, de biztos. Az Ön poziciója kicsiny, de mégis sokak előtt fölötte irigylésreméltónak látszik.

Mindenestre sokkal rosszabb helyzetben van szomszédja, kinek keresete bizonytalan és kiről azt hiresztelik, hogy némelykor még a házbérrel is hátralékban marad.

Ám egyszerre a szomszéd helyzetében bizonyos változás észlelhető. Tisztázta adósságait. Látni, hogy családjával sokat jár szinházba, a jómód bizonyos tünetekből félreismerhetetlen. Mi történt? Azt mondják, hogy meggazdagodott. De hát hogyan? Senkisem tudja. Azt rebesgetik, hogy bizonyos részvényeket vett, melyek nagyon felmentek.

Ön alig hederít e beszédre! Ön szolid ember. Nem törődik a börzével! Börzén nyernek és veszítenek, az természetes. De úgylátszik a szomszéd sokat nyert, állandóan nyer s egyelőre semmitsem veszít. Mindinkább előrenyomul a lakók becsületében és tiszteletében. Egy szép napon kiköltözik a negyedik emeleti lakásból és a beletage urasági lakosztályát rendezteti be és fényesen bebutoroztatja. Magának még ez sem imponál, de mégis fúrja az oldalát, honnan jutott a jött-ment szegény fráter a töméntelen pénzhez. Mert habár biztos, hogy nemsokára megint visszaadja, mégis a muló birtoklás is kétségtelen előnnyel s élvezettel jár. Sokat töpreng ezen a problémán. Kár, hogy Ön minden spekulációnak esküdt ellensége, hogy Ön szolid elveket vall s nem hajlandó valamelyes kockázatba belemenni. Elvei rendíthetlenek, ámbár bevallja: ez az elvhűség sok önmegtagadással jár. A szoliditás, a takarékosság szép dolog, de nagyon unalmas, sivár és bizony sok élvezetet nem nyult.

Ilyen gondolatokba merülve Ön egy szép napon hazafelé ballag. A sors forgandóságán való töprengése alatt alig veszi észre, hogy óriási vihar kerekedett. A zápor megeredt s Ön kénytelen egy kapu alá állani, ami Önt nagyon untatja, különösen mert otthon az ebéddel várják. Fiakkert venni nagy könnyelműség volna egy szolid kistőkéstől. Így áll Ön lehangoltan és idegesen a kapu alatt. Nini! Itt száguld el hintóban az érdekes szédelgő, amint Ön szomszédját némi keserűséggel elkeresztelte. Ön elkényszeredetten elfordítja fejét! De ő már megpillantotta Önt s szeretetreméltóan invitálja, amit Ön hűvösen és habozóan elfogad. Eleinte banalitás körül forog a társalgás, végre érdekes dolgokra térnek át, a spekuláns említi, hogy mint váltóház tulajdonosa üzlete terjeszkedésével kénytelen most kocsit tartani. Most az X-részvény, az Y-részvény van emelkedőben! Ő mindig bízott e papirok jövőjében, még akkor is, mikor teljesen pangtak. De még most is szép kilátással kecsegtetnek, mert még jobban, legalább 20 százalékkal fognak emelkedni...

Óh szoliditás, vedd a kistőkést védő szárnyaid alá, mert a hitehagyott rögtön siet a feldicsért részvény beszerzésére s holnap mint részvényes már vigan lubickol az árfolyamok szeszélyes árjában!

Mert ez a gazdasági életnek jellemző vonása - így fejezte be Stein Lőrincz előadását: aki nem emelkedik, az sülyed, aki nem halad, az elmarad. Anélkül, hogy egy krajcárt veszítenél vagyonodból, elszegényedel, ha a többivel nem tudsz lépést tartani, ha mások túlszárnyalnak, elhomályosítanak s életvitelük által téged ósdi, elmaradt figurának tüntetnek fel.

Ha mind valamennyien aszkétatermészetű, rendíthetetlen jellemű férfiak volnánk, akkor a bankokrácia démoni hatalma megtörne rajtunk. De fájdalom, mi gyarló, hiú, jómód után kívánkozó, kissé élvhajhászó, a feleség és a gyermek unszolásától ellágyuló szegény teremtmények vagyunk s a spekuláció csábításai, a nyereségvágy bacillusai iránt a legérzékenyebb fogékonyságot mutatjuk. E lélektani behatáson alapul a bankokrácia ellenállhatatlan hatalma. A sokféle kisérletezés, a törvényhozás reformáló próbálkozása vagy büntetőjogi fenyegetődzése csak mutatja, hogy a bankokrácia veszedelmét s pusztító hatását általánosan ismerik, hogy a közvélemény igazságtalannak tartja uralmát és azt valahogy korlátozni és szabályozni iparkodik.

De minden kisérletezés hiábavalónak bizonyult! A börzereform, a részvényjog szigorítása, a tekintélyek tanusága szerint csak a nagybankok hatalmát növesztő koncentrációs folyamatot segítette elő. A bankokrácia a kapitalizmus legsajátosabb virága s életével elválaszthatatlanul össze van forrva. Az ortopedista a csontokat nyújthatja és egyenesítheti, de a púpot el nem tüntetheti anélkül, hogy az egész szervezetet össze ne roncsolná. Így vagyunk a bankokráciával is! A bankokrácia hatalmát alig lehet megregulázni, türelemmel el kell azt viselni. A bankokrácia nélkülözhetetlen és megmásíthatatlan, róla is áll, amit a jezsuitákról mondtak: Sint ut sunt aut non sint! Legyenek olyanok, amilyenek, vagy egyáltalán ne legyenek.