Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Figyelő
Werner Sombart hatalmas könyve (Die Juden und das Wirtschaftsleben) jelentőségében megnagyította és tudományos színvonalra emelte a zsidókérdést. Megállapításainak értékét lehet vitatni, de hogy a probléma körül vannak megállapítható és megállapítandó összefüggések, az kétségtelen. A zsidóságnak, mint faj és vallás által elszigetelt tömegnek magában tömegvalójában nagy jelentősége volt a múlt közgazdasági életében. Ez a jelentőség ma is nyilvánvaló, de magának a zsidóságnak mint különálló tényezőnek az elszigeteltségből fakadó spontán hatása a mi korunkban már elhalványult. Bármennyire élénken él még ma is a zsidó nemzeti egyéniség, bármily lelkesen igyekeznek ma is a zsidóság egyes frakciói fönntartani a vallási és faji kasztot, bizonyos, hogy a zsidóság szerves különállása ma már csak ideiglenes s a társadalmi viszonyok legprimerebb tényezőitől függ. Sohasem szabad elfelejteni, hogy a zsidó különállás igazi oka nem magának a zsidóságnak a beolvasztás elleni öntudatos reakciójában, hanem éppen ellenkezőleg, az úgynevezett »termelő nemzetek« gazdasági, kulturális és családi exkluzivitásában rejlik. A zsidósággal szemben évszázadokon keresztül uralkodott főleg vallásos antipátia s az ebből eredő minden irányú társadalmi üldözés fejlesztette ki a kereszténységet megelőző hosszú kulturális evolúcióban megizmosodott szellemű népben a különállás fokozott öntudatát és eredményezte a gazdasági élet egyes ágainak en masse elfoglalását. Mikor a termelő nemzetek lehetővé, sőt csábítóvá tették a zsidók számára az áttérés és vegyes házasság révén a beolvadást, tulajdonképp csak elkésve védekeztek azzal az állapottal szemben, melyet maguk idéztek elő. Ez a zsidókérdés mai állása s a zsidókeresztelés mai problémája. A zsidóság nem homogén tömeg s nem az a félelmetes társadalmi egység, aminek Sombarték látják és mutatják, de Sombart igen divatos író, amellett érdekes és szellemes ember, ki az ő érdekes és szellemes egyéniségén keresztül megint divatossá tudta tenni a régi, letárgyalt problémát. Arthur Landsberger pedig, ki ugyan mint író sokkal kevésbé érdekes és egyáltalában nem szellemes, de annál jobb üzletember, sietett körkérdést kovácsolni a Judentaufen problémájából.
Természetes, hogy a probléma csak azokban a társadalmakban aktuális, melyek komolyan törekednek a teljes beolvasztásra. Ahol a nemzet »termelő« társadalma mereven ellenszegül a beolvasztásnak, ott a zsidóság nem annyira önálló nemzeti, mint egyszerűen megélhetési érdeke számára éppen az ellenkező lehetőség áll nyitva: a teljes állami különválás, a cionizmus. Ezért nem lehet ma homogén társadalmi tényezőnek tekinteni a zsidóságot. Ha el is hanyagoljuk az egyes európai államok és az Unió zsidó viszonyainak nüanszait, egyrészről Németország és monarchiánk, másrészről Oroszország között a zsidók helyzetét illetőleg még mindig oly gyökeres különbözés van, mely lehetetlenné tesz minden egységes megállapítást. A zsidókeresztelés csak Németország és Magyarország-Ausztria problémája
A németországi zsidókérdés érzelmi gyökerét Richard Nordhausen árulja el; »... Bei uns tun sie alles, um sich verdächtig und verhasst zu machen«. Nyilvánvaló, hogy ez a fölfogás kong az ürességtől. Nordhausen olyanfélét mondana ezzel, hogy a zsidók határozott célkitűzéssel igyekeznek meggyűlöltetni magukat: ha nem sejtetné ő maga a tulajdonképpeni okot: ez az aktív faj jelenti Németország számára a kulturális forradalomnak azt a harcos energiáját, melyet más országokban a minden értelemben vett futuristák szolgáltatnak. Nordhausennek fáj, hogy »die im gutem Sinnekonservativ gerichtete Juden ... wagen sich nur selten und höchstens ganz schüchtern hervor«. Fáj neki, hogy a zsidók nem konzervatívok »a szó nemes értelmében« és ha már azok, akkor meg nem elég - szemtelenek.
Haladottabb álláspontot foglal el Niebergall, ki precizírozza a zsidó kérdés ideológiáját s a jelszavakat megszabadítani igyekszik a rokonszenv és ellenszenv apodiktumaitól. Nem annyira a zsidó keresztelés következményeiről, mint inkább föltételeiről beszél. »Wir haben eine christlich-germanische Kultur« - s a keresztyén szellem fejlődésének szempontjából nem tartja lehetetlennek a zsidó asszimilációt. Viszont később arra az eredményre jut, hogy a keresztelésnek csak a neveléssel szoros kapcsolatban van értelme, tehát maga az áttérés a keresztény kultúrába való elhelyezkedésre nézve sem bír jelentőséggel. »Erziehung und nicht Taufe - das ist die Lösung.« Richard Dehmel megy ebben az irányban legtovább: érzi a vallási előítélet rohamos gyöngülését és azt, hogy mire a kérdés egészen megérnék, el is veszíti minden értelmét. A felekezet nélküliség irrealizálni fogja a zsidó keresztelés mai jelentőségét.
A szkeptikus felfogást Ludwig Geiger képviseli, ki homályosnak érzi Landsberger kérdéseit. »Die Assimilation sömtlicher Juden« - »judenreine Staaten« - tényleg elméleti szólások. A konfliktusok kizárásával - (amire igazán senkinek sincs szüksége) - Geiger rámutat a teljes asszimiláció s a teljes cionizmus gyakorlati irrealitására, de nem veszi észre, hogy a kérdések fölöslegesek is - éppen azért, mert irreálisak. Lehetnek szépek az elérhetetlen célok, de érdemes-e ilyen elérhetetlen célokért küzdeni?
És egyáltalában: miért küzdeni? Nordau, a zsidók koronátlan királya már látja, hogy a kérdés csak a zsidókra nézve bír fontossággal, »für die Menschheit und die Gesittung ist das eine wie das andere (Zionismus oder Assimilation) ohne Bedeutung«, Nordau igaz zsidó, aki temperamentumában fajának minden érzését benne hordja - s íme, Nordau a faji egoizmus szempontjából kiindulva ugyanoda jut el, ahol az emberi összesség szempontja keresi az igazságot. Miért küzdeni az összességnek, mikor a cél nem is az összesség célja?
A válaszok között általában elég szerencsésen kerültek szembe az ellentétek és különbözések. Föltűnő, hogy az írók (Wedekind, Bahr, Zangwill és még Dehmel is) milyen homályosan látnak ebben az alapjában egyszerű kérdésben. Werner Sombarthoz pedig még egyszer vissza kell térnünk. Nagy könyvében ügyesen és szándékosan kerülte a szubjektivitást, itt azonban nem zárhatta el érzését és egyéniségét. Meggyőződése a filoszemitizmus és antiszemitizmus sajátos vegyüléke. Nem szereti a zsidó faji egyéniséget »kirívó hibái« miatt, de fönn akarja tartani, mint az emberi összesség színhatásának árnyalóját. Két szerény kérdésünk van erre: vajon léteznek-e speciálisan faji jellemhibák - és vajon az emberiség egységesülés felé irányuló fejlődése mennyiben lesz hajlandó komoly figyelemre méltatni Werner Sombart színfoltos társadalomszemléletét?