Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Figyelő

Csécsy Imre: Goldziher Ignác: Az Iszlám újabb alakulásai

A világrészek és a világ nagy kultúráinak távlatából alaposan megkisebbednek az európai egyensúly kérdései s elveszti utópisztikus jellegét a pacifisták álma, az egységes Európa. A nemzetköziség maga is kultúra s mint minden kultúra, nemcsak az egyén, hanem egyben az emberiség egységesítése felé is fejlődik, nemcsak az egyéni látás rendszerét terjeszti ki minden irányban, hanem legjelentősebb törekvése éppen oda irányul, hogy ezt az egy rendszert, egy világnézetet az egész emberiség hitvallásává és fegyverévé, kultúrájává tegye. A nemzetköziség már eddig is számtalan közös problémát s közös megoldást adott a világnak és minél hatalmasabb arányokban terjed a nemzetközi kultúra (amit pedig az ipari s kereskedelmi fejlődés kifogyhatatlanul táplál), annál kétségtelenebbé válik az emberi kultúrák történelmének az a legfontosabb tanulsága, hogy a világ csak egyetlenegy kultúrát képes elbírni.

Minden nagyarányú politikai s ideologikus küzdelem végcélja egy kultúra volt, minden kis nemzet létérdekének legelső posztulátuma ebbe az egy kultúrába való belekapcsolódás és minden hatalmas, önálló életű társadalmi közösség félelmetessége abban a veszedelemben rejlik, hogy kultúrája döntő győzelmet arathat a megszokott fölött, az új vagy idegen a régi vagy mienk fölött. (Természetesen a kultúra itt a legtágabb értelemben vett világfelfogást jelenti).

Japán imperialista politikája és Kína újjászületése ismét aktuálissá tették a sárga veszedelmet s hogy ez a rém már jóval a két keleti hatalom politikai öntudatra ébredése előtt kísértett az európai köztudatban, már akkor, mikor Európa hivatalos politikája még, csak a gyarmatosítás és az ennek biztosításához szükséges haderő szempontjából mérlegelte Kelet-Ázsiát, legerősebben bizonyítja, mennyire veszedelmesnek érezte Európa flottáin és részvénytársulatain keresztül nézve is azt a hatalmas kulturális őserőt, mely a sárga Keletben rejlik.

A mohamedán Kelet ennek a tételnek a másik lapjára tartozik, az iszlámmal szemben Európa a XIX. század óta éppen a kulturképesség kérdését veti föl, ami természetesen az európai kultúrára való képességet jelenti és aminek szokásos tagadását a külpolitikában a Törökország elleni állandó offenzíva gazdasági, kulturális és nemzetközi igazolásának szeretnék tekinteni. Az ifjú-török mozgalom diadalra jutása gyakorlati cáfolatát adta ennek a diplomata-okoskodásnak és diplomata-erkölcsnek, az európai, tudományos orientalizmus pedig az elméleti igazság védelmében egyhangúlag síkra szállott az iszlám kulturképessége mellett. A múlt év végén Vámbéry egy nyilvános előadásban bizonyította a mohamedán kelet politikai haladásképességét, míg tanítványa s az iszlám lelkes búvára, Goldziher tudományos alapossága mellett igazi hittel már harminc évvel ezelőtt megjelent nagy munkájában (Az iszlám) védelmébe vette a mohamedán szellemet, most közreadott könyvében pedig, mely egy németül megjelent hosszú tanulmányának egyik fejezete, az iszlám kebelében legújabban föllépett szellemi mozgalmaknak adja a radikalizmust és életrevalóságot igazoló képét.

Mohamed vallása hét évszázaddal fiatalabb, mint a világ legnagyobb hatású szellemi átalakulása, a keresztyénség, természetes tehát, hogy hatása a Kelet közéletében még nem gyöngülhetett meg annyira, mint Jézus vallásáé Európa közéletében. Figyelembe kell ugyanis venni, hogy az iszlám és a mohamedán kelet nem azonos fogalmak, az iszlám vallásos világfelfogást jelent csupán, az emberiségnek pedig még semmilyen társadalma sem jutott el odáig, hogy minden berendezkedésének zsinórmértékévé valamilyen világfelfogást tegyen. Az iszlám első küzdelmei arról tanúskodnak, hogy a nomád arabság erős reakcióval fogadta ezt az új igét, mely etikát, mégpedig, el kell ismerni, még európai szempontból is tiszta etikát hozott a társadalmi exkluzivitás helyére. »A nomád ember a tradíció embere« és mihelyt valami új dologgal szemben kilép merev zárkózottságából, megtagadja a tradíciót s ezáltal már bizonyságot tesz haladásra való képességéről. Az iszlám összekötő kulturális kapocs volt Arábia számos sémita néptörzse között és - közbevetőleg ismét el kell ismerni - erősebb kulturális kapocs volt, mint a keresztyénség Európa árja nemzetei között. Mint összekötő erő, az arab nagyhatalom alapjának tekinthető, de politikai jelentősége csakis eddig tarthat. Amint az iszlám formái gátat vetettek a társadalmi szükségszerűségeknek, nemcsak a közvélemény, de a vallástudomány is sietett tágítani a formákon és azokat a gazdasági s politikai követelményekhez alkalmazni. S egy világfelfogás kultur-képességének mértéke nem lehet más, mint az a rugalmassági modulus, amelynek arányában az illető világfelfogás az idő mentén kiterjedni képes. Bizonyára az eddigi kultúrák gyöngeségének, megalapozatlanságának bizonyítéka, de mindenekfölött kétségtelen dolog, hogy az emberiség kultúrái még sohasem váltak a társadalmi és különösen a társadalmak közötti élet tényleges szabályozóivá. Az iszlám Arábia első kulturális forradalma volt, de hozzá kell tennünk Goldziher ama meggyőződését, hogy az iszlámot nem a társadalmi fejlődés szükségszerűsége váltotta ki, hanem Mohamed hódító egyénisége.

A történelmi materializmust a régi múltra nem lehet olyan szigorúan s annyira minden ponton alkalmazni, mint az ipari jelenre. A keresztyénség szintén egyéni szuggesztión alapult és csak a politikai változások tették politikailag ható vallássá. Goldziher éppen a keresztyén analógiára támaszkodva arra az eredményre jut, hogy az iszlámnak mint társadalmi s vallásos intézménynek létét és terjedését nem az arab, hanem az árja és közép-ázsiai néptörzsek biztosították.

Ismeretes, hogy az iszlámnak a Korán mellett a hagyományok a legfontosabb alapkövei. A további kulturképesítés számára tehát a hagyományok kitűnő talajt szolgáltattak, politikai célok (ha mindjárt kis jelentőségűek) érdekében már a fejlődés első stádiumaiban megkezdődött a tendenciózus hagyománycsempészés. A hivatalos dogmatika nemcsak a csempészett hagyományokkal szemben nem helyezkedett konzervatív álláspontra, de éppen a vallástudomány biztosította az iszlámnak mint vallásnak fejlődésképességét a »szabad vélemény iskolájá«-nak kialakulása által. Ez a hittudományi iskola korszakalkotó az iszlám vallás fejlődésében, óriási jelentőségét Goldziher nyomán röviden így lehet összefoglalni: Mindenekelőtt a polgári és jogi élet kérdéseiben egy elvet emelt érvényre, fölébe helyezvén a szellemet a betűnek - majd egy másik iskola közvetítést teremtett a szilárd tradíció és a szabad spekulativizmus között, megalapítván a kánoni vallástudományt és ezáltal megadván a kánon módszerét, egyrészt biztosítékot nyújtott az önkényes spekuláció túlkapásai ellen, másrészt tudománnyá emelte a mohamedán jogot.

Főiskolai életükben szintén megtalálhatni a haladás feltételeit. A hagyományok biztosították az iszlám mobilitását és ennek legerősebb bizonyítéka az, hogy a dogmatika kerüli a polgári jog kodifikációját. A kánoni törvénykönyv mellett van polgári törvénykönyv is, mely a mindenkori hatalmon alapul, tehát társadalmi formájú. A nemzetgazdasági törvények az idők folyamán átidomultak és a szükséghez alkalmazkodtak, sőt a Koránnak egy fix törvényét is eltörölték (a tisztátalan eretnekekre vonatkozót), mihelyt tarthatatlanná vált. Mindezekből pedig két megállapítást kell leszűrnünk. Először: »nem az iszlám volt a mohamedán Kelet süllyedésének oka« - másodszor: »Az iszlám nem áll a mohamedán világ erkölcsi, értelmi és polgári javulásának útjában«.

Goldziher új könyve ezeknek a megállapításoknak továbbvitelét tartalmazza. Az iszlám kebelében újabban föllépett mozgalmak kétirányúak. Az arab félszigeten ortodox, Perzsiában (a Bábi mozgalom) modernisztikus jellegűek. Érvekkel csak az utóbbi bír, mely arra tanít, hogy az iszlám vallás modernizálódva egyenesen elősegítője a társadalmi haladásnak. Nézzük a Bábi mozgalom vezető gondolatát: »az isteni kinyilatkoztatás tökéletesedése a világértelem folytatólagos megnyilatkozása útján« - vagy erkölcsi alaptételét: »mindent tehetek, ami a józan emberi észnek nem mond ellent«. Mind a kettő nietzschei gondolat és ennél többet nem lehet mondani annak igazolására, hogy az iszlám vallás és iszlám erkölcs nemcsak haladásképes, de egyenesen valami titokzatos szellemi kontaktust tart fönn Európa nagy gondolkodási forradalmaival. Ettől az etikától már csak egy lépés kell a társadalmi liberalizmusig és ha ez a szekta még nem is jutott el idáig s ha ma még fél a szabadságtól, mert összetéveszti az anarchiával, bizonyos, hogy meg van a lehetősége erre a döntő lépésre. Az indiai iszlám a modern katolicizmussal analóg változások előtt áll, mert ennek az iszlámi modernizmusnak ugyanolyan a célzata, mint a katolikus modernizmusé: »az iszlámi életet és gondolkodást a rájuk törő nyugati kultúra követelményeivel összeegyeztetni«.

Az iszlám kultúra becsülettel betöltötte azt az ideiglenes szerepet a mohamedán Keleten, amit a vallásos és filozófiai religiók a Nyugat kulturális fejlődésében. Noha szintén politikai vallás, nem provokált olyan antagonizmusokat, nem élezte ki annyira politikai jellegét s mint vallás feltétlenül liberálisabb és a liberalizmusra képesebb, mint például a katolicizmus. Amint megszületik Európa egységes kultúrája (pedig meg kell születnie), az iszlámra sem lesz többé szükség s az iszlám mai problémája csupán az: képes lesz-e majd annak idején simán beleolvadni ebbe az egységes, modern világfelfogásba? Orientalistáink egybehangzó véleménye erre igennel felel.