Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Figyelő

Adorján Andor: Kóbor Tamás: Aranyhajú Rózsika

Van olyan kacagás is, amelynek könnyét nem a jókedv, hanem a keserves fájdalom sajtolja szemünkből. Amikor Napóleon túlfűtött lélekkel Elbáról Párizsban termett, s megint köréje sereglettek mindazok, akik elárulták, megcsalták, megcsúfolták, valaki megkérdezte, hogyan tűrheti az alakoskodóknak ezt a fekélyes közelségét? »Nevetek rajtuk - felelte a császár - nevetek az egész emberiségen, nehogy sírnom kelljen felette.« És ezt a könnyes nevetést, amelyet csak az okosság, a mindenek fölibé kerülő megbocsátás választ el a zokogástól - ennek a nevetésnek kínzó felcsuklását érezzük ki Kóbor Tamás legutóbb megjelent regényéből, az »Aranyhajú Rózsiká«-ból. Különös egy könyv. Derűs és nyugtalanító. Kóbor »baba regény«-nek klasszifikálja, nyilván azért, hogy ezzel a minősítéssel egyben bocsánatot is kérjen a mindig nyájas, de nem mindig szuverénül értelmes olvasótól, amiért ezúttal a fantasztikum arannyal szegélyzett, kék fellegei mögött mert csapongani, sőt meginvitálta és magával csábította oda az olvasót is. Mert az olvasó vajmi kevéssé van berendezve nálunk az ilyen légi turisztikára, s még kevésbé az olyan lehetetlenségekre, hogy aki emberfiának született, egyszeriben babává kövesedjék, majd kőből megint megolvadjon és mint ember éljen, szenvedjen, kínlódjon, szeressen, gyűlöljön, sebezzen és sebződjék tovább. Pedig Kóbor Tamás új könyve többek között éppen ezt mondja el, hogy egy aranyhajú kislányból miért és hogyan lett játszóbaba, kis hercegkisasszony drága, pazar játék babája, aztán, amikor megunták, szemétre dobták, elfeledték, hogyan alakul át újra kisleánnyá, aki soha többé feledni nem tudja a hercegi palota fényét, s szív helyett ésszel, érzés helyett értelemmel nem nyugszik addig, míg hercegnő nem lesz maga is, s nem lesz palotája, fogatja, udvarlója, főleg pedig igazi kőszíve, amit nem indít meg semmi, legkevésbé az anyai zokogás, vagy a Faláb Matyi koldus rimánkodása.

Nagy gyönyörűséggel olvastuk Kóbor új könyvét, s akik nem minden mélabú nélkül figyeljük, hogy íróink milyen szenvedéllyel szeretik örökre eljegyezni magukat egy-egy zsánerrel, amellyel sikerük volt, különös örömmel állapíthatjuk meg, hogy Kóbor Tamásnak ez az új könyve tartalomban, formában, gondolatban, az elmondás módjában, sőt a sorokból kilüktető szívnek még a ritmusa szerint is mennyire más, mint amihez az előző regényeiben szoktatott bennünket. Nem gáncs ez a régebbiek ellen, de elismerés a legújabb műve iránt. Kóbor előző regényein néha kirívón megérzett, hogy az író kezét a szociológ hajlandóságú gondolkodó vezette, hogy a költő nem merte önmagára rábízni magát, hogy emberek helyett inkább területeket - utcát, teret, kerületet, gettót explorál, hogy éles és pontos számítással dolgozik, szóval, hogy »beállít«, de nem úgy, ahogyan a művész állítja be modelljét, egész kompozícióját, hanem ahogyan az ágyút szokás, hogy jól és biztosan találjon, hajszálnyira se innen, vagy túl a célon. Teljes kíméletlenséggel, mesterkéltségnek is nevezhetnők azt, amire gondolunk, abban az értelemben véve a szót, ahogyan például a zolai naturalizmus mesterkéltségről beszélünk. Olyan mesterkéltségről, amely tendencia szolgálatába állítja magát s előre elhatározott, kigondolt végső cél felé tart. S a számunkra az a gyönyörű éppen, hogy amikor Kóbor még a virtuozitáson is túl eljutott egy lépésnyire, most egyszerre - merész elhatározással - szakít a megszokott modorral, elvet magától minden ballasztot. Költő lesz, mesél, fantáziál, a legkacskaringósabb vargabetűk eszplanádjai fölött szálldogál, s többé nem a logika drótkötelén sétáltat bennünket, vigyázva, egyensúlyozva, balanszírozva és kontra-balanszírozva, hanem megnyit előttünk egy virágokkal tele mesekertet, ahol ötletek, szeszélyek, játékos kedv, furcsaságok és furcsálkodások nyílnak elénk tarkán.

Andersenben nemcsak a mesemondás módja művészi, és nemcsak meséinek szépsége a megbűvölő, hanem mindenekfölött hogy megérezzük, ennek az embernek szemében téma volt minden véletlen, minden tárgy, minden jelenség, amin a tekintete megakadt. Az ólomkatona, a cérnaszál, az árnyék, az ég, a felhő, minden, amire pillantása rásiklott, táncra perdült előtte, járt, gondolkodott, érzett, s a költő fantáziája úgy kapta fel az élettelen tárgyat, mint forgószél a szalmacsóvát. S mivel ez a tánc őszintén érdekelte, azért lehetett Andersen nagy mesemondó. Andersen pedig nem azért jutott most eszünkbe, mert történetesen Kóbor regényében is baba-szimbólumokról van szó, hanem mert soha még olyan őszinte, olyan tökéletes mesélőkedvét nem éreztük Kóbor Tamásnak, mint amilyen ebből az új könyvéből hömpölyög felénk. A rezonőr alig-alig bukkan itt ki a tovasiető áradatból, csak néha, hogy éppen lélegzetet vegyen, aztán a habok alatt úszik tovább, energikus karcsapásokkal ... Nem akar kápráztatni és nem akar zavarba ejteni. Mesél, hogy gyönyörködtessen, s egy kicsit azért is, mert kedve telik benne. Úgy hiszem megesik néha, hogy a gyerekeinknek mesélünk, s közben - hogyan, hogyan nem - egyszerre nekünk még tágabbra kerekedik szemünk, mint azoknak, kik a szavunkat lesik, izgatottabbak leszünk, mint ők, s lihegő megilletődéssel várjuk, mi lesz majd a mesénk vége!

Óh, Kóbor nagyon öntudatos író. Kóbor pompásan komponál, s bizonyára csalhatatlanul tudta, mi lesz a meséje vége. Mégis azt hisszük, sokszor megvesztegette a tulajdon hangja, rábízta magát az elébe libbenő ötlet-pillangókra, velük szállongott s nem törődött vele, ha ez a repdesés zegzugos lesz s nem olyan egyenes, mint kilőtt nyílvessző röpte. Ezt pedig azért említjük, mert nagyon restelnők, ha az Aranyhajú Rózsika mögött nem sejtenénk egyebet, mint egy szimbolikus történetben megérzékített, de különben elhajlást nem ismerő, kérlelhetetlen életfelfogást. Egyetlen filozófia, a Kóbor Tamás igen komplex, mindent megértő, semmitől sem idegen gondolkodásától nagyon szegényes ajándék volna ez. Az ő gondolkodása szeszélyes változatokban villan, cikázik, ide-oda száll, elhoz minden filozófiát, minden életelvet, vagy legalább mindegyikből egy kis kóstolót, hogy aztán belássuk magunk is, nem lévén igaz egyik sem, igaz lehet valamennyi. Amihez szkeptikus mosolygással még hozzágondolja, a filozófiánkat a természetünkkel együtt hozzuk a világra, a bölcseletünk is csak olyan determinált, mint a természetünk. Aki koldusnak született, az koldus marad, még ha Faláb Matyi módjára gonoszsággal próbálkozott is, hogy milliókat halmozzon fel, aki pedig hercegnőnek született, annak aranyhaja mindig, születésétől a haláláig világítani fog, ha mindjárt a legmélyebb pinceodúba kárhoztatta is gonosz sorsa.