Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre

Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre
IV.

Pedig költő volt mélyen s a hisztrio vigyorgásaiból néha kiszabadul egy emberi mély őszinte zokogás. A régi tragikum: komédiázunk, toporzékolunk, hogy érző magunkat ne halljuk:

Mon coeur fait de l'esprit ... le sot ... pour se leurrer.

Egy percre őszintévé fárad s kitör az ajkán a panasz, melyet Verlaine majdnem ugyanazokkal a szavakkal fog ismételni:

Il pleut dans mon foyer, il pleut dans mon coeur feu.

Letagadott univerzális szeretete, irgalma a Gens de mer hatalmas, részenként csodálatosan szép darabjaiban ölelkezik a nyomorultak felé. Önmaga ellenére a Le bossu Bitard-ban a Victor Hugo-féle nagy szánalom áramlik. Az egész alak a Quasimodo realisztikus átköltése. Érdekes: mikor legőszintébben, legölelkezőbben ember, akkor leginkább művész - akkor művész.

Élete, költészete befejezetlen, egyenlőtlen, bizarr. Hatása nagy volt. Formáival, cinikus realizmusával, akaratos érthetetlenségeivel, finom, új költői találásaival hatott Verlaine-re (talán Rimbaud is ismerte, nagyon valószínű) Laforgue-ra, Richepinre s a nyolcvanas évek generációjának igen sok más tagjára. Ő maga valószínűleg elfog múlni majd s talán egy egészségesebb kor előtt érthetetlen hang zig-zag lesznek ezek a fájdalmas rikácsolások. De szomorú önjellemzésének szépségét megérdemli:

Ce fut un vrai počte: il n'avait pas de chant.
Mort, il aimait le jour et dédaigna de geindre.
Peintre: il aimait son art - Il oublia de peindre ...
Il voyait trop. - Et voir est un aveuglement.

- Chercheur infatigable: ici-bas ou l'on rame,
Il regardait ramer, du haut de sa grande âme,
Fatigué de pitié pour ceux qui ramaient bien ...