Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre
Ilyen volt a test és ilyen volt a lelki alkat: hogy és milyen művészetté lesz benne (szándékos egyes szám) az élet? Az az időpont, melyben Corbičre megfutja rövid költői pályáját, igen alkalmas arra, hogy a beteg test és szellem furcsaságait életre táplálja.
Ebben az időben: a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején csüggedt elmével az irodalom csődjéről, a művészet kiszáradásáról lehetett volna beszélni. Úgy látszott, mintha az ember a szép illúzióinak minden formáját kiélte, lejáratta volna.
Lejárt az analizáló szentimentalizmus romanticizmusa: az örökös önmagát-sírás, rapszodikus önvallomások, cinikus konfessziók, teátrális hajtépések.
Lejárt a nagy víziók és nagy szeretetek heroikus romanticizmusa. A »természet«, az »emberiség«, az »irgalom«, a »szabadság« unott retorikává züllöttek.
Lejárt a l'art pour l'art romanticizmusa: a tour d'ivoire, a splendid isolation arisztokratikus póza. [*] Mikor minden kis Parnassien tour d'ivoire-nak nézte a rímecskéit, mikor mindenki arisztokrata lett, a tömeggé lett magánosokból jó volt bemenekülni az igazi tömegbe s egy csomó arisztokrata lélek a csőcselék közönségességében kereste a különbözést.
Egy hatás volt erős és mindinkább növekvő: a misztikus bűnök, a finom, ritka lelki folyamatok keresése: Poe-Baudelaire. És egy másik, mely ezt kiegészítette: a valóság szigorú megfigyelése, visszaadása bűneiben is, betegségeiben is - sőt leginkább ezekben: a Goncourtok és Flaubert.
Corbičre befejezetlen, sok villanású, de sokszor bántó, bosszantó költészete e beteg test, beteg szellem, beteg kor gyümölcse.
Nagy érzékenységébe belelopják magukat a világ szépségei. De akkor lerántja az impresszióról az érzés leplét s csúfnak, bizarrnak, nyomorúságosnak mutatja be a »valóságot«. Ez az ócska tévedés, mely azt hiszi, hogy az érzett világ kevésbé való és alsóbbrendű, mint a gondolt világ. Mintha volna egy »meztelen« valóság. Meztelennek, sivárnak, céltalannak, rossznak, reálisnak, szóval: naturálisnak éppúgy mi öltöztetjük a világot, mint nagyszerűnek, szeretőnek, célosnak, irreálisnak, szóval: romantikusnak. Szegény törött tükör Corbičre-nek jólesett, ha olyannak nevethette az életet, amilyenné benne torzult.
A művészi probléma tehát Corbičre előtt ez volt: teljesen önmagában adni vissza a világot, olyan betegen bizarrnak, kegyetlenül csúfnak, cinikusan valónak, mint önmaga. Költészetet keresni, mely ennek a kiszámíthatatlan, beteg karikatúrának testhezálló ruhája legyen. Hogy minden szóban, dallamban megérződjék, hogy a gőg nem érzi a nyomorékság fájdalmát, mert »igazi« szemmel nézve a világ patetikus nagyságai és szépségei is nyomorékságok. Szóval: egy még soha nem látott danse macabre-ban szatírává rikácsolni minden illúziót, még önmagát is, ez Corbičre anarchikus nihilizmusa.
Először is magán tép ronggyá minden öltözetet s tetszelgő folytonossággal mutat rá beteg meztelenségeire, bizarr ellentmondásaira:
...Trčs mâle et quelquefois trčs fille
vagy:
Il ne naquit par aucun bout,
Fut toujours poussé vent-de-bout,
Et fut un arlequin ragoűt,
Mélange adultčre de tout.
A betegek éleslátásával analizálja saját lelki betegségét, mert ez büszkeség és vigasztalás a betegnek:
Ne fut quelquun, ni quelque chose
Son naturel était la pose.
Pas poseur, posant pour l'unique,
Trop naďf étant trop cynique.
És a baudelairi bizarrkodás:
Son goűt était dans le dégoűt.
Ezt Flaubert és a Goncourtok is elmondhatták.
E folytonos analizálásban mintegy teljes példaként mutatja be a romantikus betegség minden folyamatát. Ő is
Trop soi, pour se pouvoir souffrir.
És ez a trop soi a romantikus nagy izoláltsága, a testvértelen zseni büszkesége és fájdalma:
Ressemblant "ŕ rien moins qu'"ŕ lui
Il s'amusa de son ennui.
Mikor ennyire önmagunk préokkupációjává válunk, mikor így szétanalizáljuk magunkat, nem kapunk semmit, mely a mozaiknak egységes értelmet adjon, semmit, mely megmondja az élet miértjét. Nem tudjuk, hogy a jövő percben miért és milyen »énünk« fog belénk bukkanni. Talánynak csodáljuk magunkat s innen a romantikusok örökös »meg nem értés« panasza, vagy tetszelgése:
Incompris ... surtout de lui męme.
És a milliószor hallott felszisszenés:
Ah, si j'étais un peu compris.
Természetes, hogy a külvilággal sem fog szelídebben bánni, hisz az is önmaga. A mindenkitől csodált Itáliát - éppen ezért - gúnyos rímekkel táncolja körül s mint egy cigánykölyök ráemeli a pendelyét. (Veder Napoli poi mori, Vésuves et Cie, Soneto a Napoli, A l'Etne etc.) Lamartinet (Le fils de Lamartine et de Graziella) és Hugot (La fin) igyekszik a »meztelen valósággal« nevetségessé tenni. S a nőt minden rikácsolásban és grimaszban marja »valóvá«.
És milyen a forma! [*] Igen sokszor akaratosan sántít a vers egy lábbal, mint a csúfolkodó utcakölyök. Máskor bizarr rímekben, rövid sorokban bokázza ki vad kedvét. Majd sablonosan szomorú népies dallammal teszi élesebbé a tartalom vigyorgó cinizmusát, hogy ne csak a szavak szúrjanak, hanem a dallam is fájjon a verkli hangjának bántó, hosszú rezdülésével.
[*]
[*]