Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
A csizmadia és az akadémia elnöke

Sokat elmélkednek arról, milyen jogon követelik a széles néprétegek az általános szavazati jogot. Az elmélet erre nézve nagyon messze szétágazik.

Hogy a választójog nem az emberrel veleszületett jog, az nyilvánvaló. Nagyon sok országban nincs mindenkinek választójoga és nem lehet azt úgy feltüntetni, mintha a nem jogosult polgár ettől az állítólagos ősjogtól megfosztatott volna. Milyen jogcímen követelheti tehát az egyén, hogy választójoga legyen és így befolyást gyakoroljon a közügyekre? A tudatlannak és vagyontalannak közreműködése valóban nem látszik kívánatosnak és az állam határozottan jobban járna, ha csekély számú higgadt, megfontolt polgár venné kezébe a kormányt.

Ez az érvelés sok emberre nagy hatással van. Csakhogy szem elől téveszti, hogy általános tapasztalat szerint a kevés főember által való uralkodás mindig hátrányosnak bizonyult s végre odavezetett, hogy az állam, mely minden tagjának javáról kell hogy gondoskodjék, csupán egyes érdekkörök gyámsága alá kerül. Még legtovább tudta magát az a módszer fenntartani, hogy az úgynevezett középosztály igazgatta a közügyeket. De ennek a kormányrendszernek egy előfeltétele van, hogy az alsó néprétegek ezt a rendet jó lélekkel elfogadják, hogy a felsőbb osztályok autoritásának türelemmel és megadással alávessék magukat.

Mihelyest azonban a néplélek forrongásba jön, mihelyt a tömegben az a tudat ébred fel, hogy neki is joga van az önállóságra és jólétre, mihelyt az a gyanú férkőzik lelkéhez, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze és az osztályérdek új fogalma izgatja a közvéleményt, akkor ez az eszmeáramlat gyökerestül felforgatja a régi állapotot és a könnyen kezelhető tömeg úgyszólván birkanyájból ordító farkascsordává lesz.

Folytonos rázkódások és zavargások végre megérlelik a gondolatot, hogy a közügyek intézésében az állam minden polgára vegyen részt, tekintet nélkül a műveltségre és a vagyonra. A bölcsnek szava annyit nyomjon a latba, mint a tanulatlané, a csizmadia szavazzon együtt az akadémia elnökével, anélkül, hogy a szellemi felsőbbség más előnyben részesülne, mint amennyit formális kiváltság nélkül szerezni tud.

Ez a felfogás visszásnak, sőt abszurdumnak látszik. De csak látszólag az. Mert, ha az államot annak vesszük, aminek alapjában tekinteni kell, ti. a szabad polgárok szükségszerű szövetkezésének, akkor ebből az következik, hogy a köz minden tagjának joga van szempontját önállóan képviselni és parlamenti szavazat által érvényesíteni.

A műveltség és a vagyon, melyekhez a hozzászólási jogot kötötték, nagyon gyenge garanciának bizonyultak. Kívülük azonban az állam a vagyontalanok és műveletlenek óriási tömegét is magában foglalja. Az államnak ezekkel is számolnia kell. Sőt a modern állam ennek az elemnek speciális érdekeit különös oltalmába veszi és a parlament a negyedik rend helyzetével, igényeivel minduntalan foglalkozik. A parlament végcélja az, hogy a jogrendet a nép egyetemére alapítsa. A proletárt nemcsak nem kívánja kizárni, hanem kifejezett tendenciája ezt a népelemet a jogrend körébe belevonni s az államrendet a legszélesebb és szilárd alapra fektetni. Az abszolutizmus azért bukott meg, mert nem tudta a közrendet a malkontensek ellen megvédeni. És a nemzetek csak azért fogadták el a parlamenti rendszert, mert a labilis egyensúly, melyet az teremtett, még legjobban felel meg a biztonság és fejlődés követelményeinek.

Már mostan a stabilitás annál jobban van garantálva, minél inkább támaszkodhatik a nép egyetemének helyeslésére és közreműködésére. Abban a percben, amikor a polgárok egy részét, tegyük fel a tudatlant, vagy a vagyontalant kizárjuk, ezek a közszabadság elvén alapuló jogigényeiket hangoztatni és sürgetni kezdik. A parlament éppen annyit veszít egyetemes képviseleti karakteréből, ahány csoportot vagy réteget kizár kebeléből.

A parlament csak annyiban tudja az államrendet biztosítani, amennyiben porondot szolgáltat, hol az osztályok küzdelme bizonyos harci szabályok szerint mehet végbe. Ez intézmény által a forradalmi elégedetlenség parlamenti ellenzékiességre változik át. A parlamenti rendszer követelménye tehát az, hogy a képviselőházból senkit se zárjanak ki, nem mintha bölcsességére rászorulna az ország, hanem, hogy parlamenten kívüli zúgolódásra ne adja a fejét, ami határozottan veszélyesebb, mint ha a népképviselet határain belül képviseli aspirációit.

De evvel - így hangzik az ellenvetés - határozottan előnyben részesítjük a nyers tömeget, mely az intelligens kisebbséget elnyomná. Erre csak a következőket válaszolhatjuk: Ha a tömeg tudatlan és pallérozatlan, az az államra nézve határozottan káros, akár választó a proletár, akár nem. De a műveletlenség alsó fokán a tömeg nem érdeklődik a választójog iránt és semmiféle izgatás nem tudja a csürhe népet rávenni, hogy egy inkább teoretikus és kézzelfogható haszonnal nem kecsegtető jogért harcba szálljon.

Ha azonban a tömeg lelkesedik a választójogért, sőt annak kivívásáért a bőrét viszi a vásárra, akkor már nem lehet olyan éretlennek és alantasnak mondani, hogy e jognak gyakorlása által az államot veszélyeztethetné.

Még ebben az állapotban is a választók tömege súlyos tévedéseknek lehet alávetve. De elvégre a parlament lényegéhez tartozik, hogy a népet egész valóságában képviselje, a népéletet törekvéseivel, szenvedélyeivel, sőt tévedéseivel visszatükröztesse.

A parlamenti rendszernek ebbe a fogyatékosságába bele kell törődni, mert a parlamentarizmus evvel a hibával is még mindig többet ér, mint a felvilágosodott abszolutizmus, melyhez okvetlenül eljutunk, ha a parlament iránt úgyszólván természetellenes követeléseket támasztunk és ha különösen azt kívánjuk, hogy oly bölcsen legyen összeválogatva, mintha a nép csupa Solonokból és Lykurgusokból állana.