Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám

Balázs Béla: Az utolsó nap
(Második felvonás. - Este)

(Az itt közölt részlet egy négyfelvonásos színdarab második felvonásából való. Huszonnégy órán belül történik az egész dráma. Négy részének neve és szine: A dél, az este, az éjszaka és a hajnal. Ez itt az este. Előzményei a következők.

Perugiában vagyunk a XV-ik század végén. Déli lakoma áll a Baglionék palotájában. A ragyogó Astorre és a fekete Simonetto, a két Baglione testvér, Perugia condottieri urai ünneplik a békét és a pápai követet, aki megengesztelve hozta közéjük az Oddiakat, az ősi rivális familia városban maradt tagjait. De a száműzött Oddiak haddal fogják körül a várost, de az ostromló hadak ezen a napon elvágták Perugia egyetlen kútjának vizét és holnap talán mindennek vége lesz. Árulással és vérrel végzi a lakomát a ragyogó Astorre és holnap hajnalban cselből meg fogja nyitni a porta Eburneát az ellenésg előtt. (A condottierik többször használt kétségbeesett csele.) Holnap hajnalban Perugia uccáin történjék meg a csillagok akarata. Addig is befedette és elzáratta a száradó kutat a lázadozó nép elől és az utcákra guríttatta pincéjének minden borát. Ünnepet parancsolt és megtiltotta, hogy holnap hajnalig bárki vizet igyék. Gyanútlan dallal fogják várni a hajnalt és borral keverik majd a vért és tánccal a harcot.

A fekete Simonetto is készül a holnapra. Megmondották a csillagok és az álmok, hogy utolsó napja ez. Holnap hajnalban az örökkévalóság, melyet keresett és akart, condottieri akarattal, rá fog zuhanni sóvárgó életére és maga alá fogja temetni még másét is talán. Ime az utolsó nap és hajnalig el kell intézni mindent. Be kell fejezni minden fél érzést és csirádzó viszonyt, gyökerestől kell feltépni mindent. És a gyökerek ismeretlenek.

Az első felvonásban beszélnek a fiatal Rafel Santiról, akit mestere Pietro és barátja Simonetto Rómába akarnak küldeni a pápai követtel, hogy tehetségének tere nyiljon. Mert halhatatlannak lenni az élet egyetlen célja. Astorre parancsot ad, hogy Rafaelt ne eresszék ki a kapun. Az ő disze maradjon.

Az első felvonásban beszélnek még a szép Livia Vanucciról, Pietro mester leányáról. Őt szereti a két barát: az aranyhajú Rafel és a fekete Simonetto.

Pietro műhelyében játszódik a második felvonás. Nagy, fantasztikus rendetlenségű gotikus szoba. Állványok, kartonok, lécek. Kissé asztalosműhelyre is emlékeztet. Rafelen és Livián kívül jelen vannak kezdetben Giannicola és Laspagna, Pietro Vanucci tanítványai. - Az első jelentek után lép be.

Rafael (szép, aranyszőke, tüzes fiú. Díszes, sárga selyem ruhában, tőrrel az oldalán. Felrántja az ajtót.)

Livia (hirtelen az állvány mögé lép).

Rafael (Leugorva a lépcsőn. Izgatottan): Fiúk, fiúk! Gyertek gyorsan Barettet, köpönyeget, gyertek! Fölfordult egész Perugia! Astorre szétosztatta minden borát. A béke örömére. Ingyen! Úszik az egész város. Gyertek. Elzáratta a kutat. Kiadta, hogy vizet inni reggelig nem is szabad. Nem szabad vizet inni! Ha-ha-ha!). Tapsol és csengő gyerekkacagással nevet.).

Giannicola: Ne bolondozz Rafel!

La Spagna (leteszi az ecsetét): Hát mégse gyilkolásra készül megint?

Rafel: A pokol ötödik körébe kerüljek, ha hazudok! Hová tettétek a barettem? Giannicola öltözz! (Karon fogja La Spagnat.) Gyere, La Spagna. Hagyd abba egy délutánra. Ilyet még nem láttál (húzza hátra). Gyere, gyere. Emberek, asszonyok táncolnak, dalolnak az utcán. Akár a Bacchus-menetek régi domborműveken! A kocsmárosok ingyen mérik a bort!

La Spagna: No erre igazán kiváncsi vagyok. (Felszedi egy ládán hevegő barettjét, köpönyegét és kimegy.)

Giannicola (keresgélve szalad összevissza): Talán még fizetnek is! Szent Cecilia! és nem vagyunk ott. Gyorsan, gyorsan, gyorsan.

Rafael (szintén keres): Ömlik a sziciliai, amalváziai vörös. A patkányok a csatornákban korhelynótákat dalolnak. Giannicola, Giannicola a köpönyegem!

Giannicola (előráncigálja holmi kartónok alól): Megvan. Nesze, gyerünk. A gaz La Spagna már előre szaladt. (Maga már felöltözve, Rafaelre adja a köpenyt, még végig simit rajta és elindulnak a hátsó ajtó felé.)

Livia (palettával és ecsetekkel a kezében az emeletre vezető lépcső alatt észrevétlenül elébük került. Egyszerüen): Rafael!

Rafael (hirtelen megáll és jobbra Livia felé fordul. Szembe néznek).

Livia (rövid szünet múlván): Nézd, kimostam délben az ecsetjeidet. Megfeledkeztél róluk. Van már velencei ultramarin és arany is (pausa). Estig talán be is fejezhetnők a képet.

Rafael (gyerekes-dacosan, lesütött fejjel): Nincs ma kedvem dolgozni!

Livia (odanyujtja neki az ecseteket): Szállitsuk a képet a palotába, amig Giuliano püspök Perugiában van.

Rafael (elveszi az ecseteket): Bánom is én Giuliano püspököt! Nincs kedvem dolgozni!

Giannicola (a lépcsőn áll már): Igaza van Monna Liviának. Dolgozz Rafaelkém, amíg lemegy a nap. Utánunk jössz majd este. Ne félj, megőrzöm számodra a legjobb bort. Mi csak hadd korhelykedjük el a nappalainkat is. Azért nem kár. Egy-két napig élünk, az se éri meg. (Visszafordul az ajtóból.) Monna Livia - tudnék még valamit adni, amit használhatnátok - de attól félek el fognak boszorkányságért. Isten veletek. (El.)

(Szünet.)

Livia (Előrejön a jobboldali állványhoz, leteszi a palettát, aztán leül a modellzsámolyra és a haját fésüli, igazítja, meg a fátylát).

Rafael (még egyideig helyben marad, aztán lassan leveti köpenyét, barettjét és lassan, bizonytalanúl előre jön a képhez).

Livia (fejethajtó pózba ül mint a »Mária koronázásán« Mária): Jól tartom a fejem Rafael?

Rafael ( elmerülve nézi. Vontatva): Igen, Livia (hirtelen lecsavarja az állványt, hogy a vászon a földig csúszik). Így!

Livia: Mit csinálsz?

Rafael (letérdel a kép elé): Megpróbálom, tudok-e térdenállva festeni. Szeretnék! Hiszen Máriát, Jézust, meg az atya istent úgy is illenék mindig térdenállva festeni. (Felnéz Liviára.) Nem gondolod, Livia?

Livia (visszanéz, halkan): Ne játsszunk, Rafael.

Rafael (néhány ecsetvonást tesz): Hiszen dolgozom.

Livia: Miért kerültél reggel óta engem?

Rafael (kurtán): Nem kerültelek. Találkoztál a templom előtt signor Simonettoval?

Livia: Nem.

Rafael: Én láttam reggel lovagolni. Karmazsinvörös bársonnyal letakart fekete lovon. Aranyból vert rózsákkal volt díszítve a szijszerszám. Milyen büszkén, milyen nemesen ülte a lovat! Oly szép volt, mintha az égi fényesség sugárzotta volna már körül. De nagyon halovány volt. Egyre halványabb lesz és a tekintete egyre szomorubb.

Livia: Mondd Rafael. Miért van az, hogy mi ketten, ha egyedül vagyunk mindig signor Simonettoról beszélünk?

Rafael: Mert mind a ketten nagyon szeretjük és -

Livia: És?

Rafael (Livia lábaihoz ül): Akkor együtt szeretjük és az olyan, mintha egy magányos kertben még egyszer találkoznánk.

Livia: Mért nem beszélünk Pietro atyámról? Őt is szeretjük mind a ketten? Mért nem beszélünk a szent szűzről? Az ő szeretetében is találkozunk?

Rafael: Nem tudom Livia. De lásd, ha csak kimondom ezt a nevet, hogy Simonetto - az olyan mintha adnék neked valamit. Mintha egy kelyhet teli fénnyel, meleggel, szeretettel, csodálattal öntenék reád.

Livia: Ő nagyon szeret téged.

Rafael (eltakarja az arcát, aztán felugrik, néhány lépést tesz az ablak felé és visszafordul): Livia! Azért beszélünk Signor Simonettoról, ha egyedül vagyunk, hogy el ne felejtsük, hogy ő nagyon szeret téged! (Az ablakhoz megy és kinéz rajta. Szünet.)

Livia: Rafael!

Rafael: Megint egy csapat. Annyi katona vonul dél óta az utcákon, mintha ütközetre készülnének. Oh nézd, nézd. Ferdén éri a nap a sisakokat és vörösen csillan minden kis horpadás. Mintha csendes, meleg tűzzáporban haladna a csapat. Csodálatos! Ha ezt meg tudnám egyszer festeni!

Livia: Gyere id Rafael.,

Rafael: (Néhány lépést visszajön és összehúzott szemöldökkel, egymásra harapott ajkakkal néz Liviára.)

Livia (mindig csendes monotónan, komolyan): Gyere közelebb.

Rafael (még egy lépést tesz előre): Mit akarsz?

Livia: Gyere közelebb.

Rafael (még egy lépést tesz).

Livia: Felelj nekem most egy kérdésre. Mi többetérő és dicsőbb, mi boldogítóbb: a barátság vagy a szerelem? Ha előtted állnának most itéletedre várva barátság és szerelem, melyiknek adnád a pálmát?

Rafael: Livia, Livia, mért kérdezel tőlem ilyeneket?!

Livia: Mert érdekel és mert tudni szeretném, hogy ha egyszer választanom kellene a kettő között, melyiket válasszam.

Rafael (eltakarja az arcát): Livia!

Livia: Látod, Nagy Sándor macedoniai királynak volt egy kedvenc nője, akit Kampaspénak hívtak és volt egy barátja, Zeuxis az isteni festő. És Zeuxis lefestvén egyszer Kampaspét, szerelemre gyulladt iránta és akkor jutalmul elkérte ura és barátja kedvenc nőjét, mert többre tartotta a barátságnál a szerelmet.

Rafael (egyre izgatottabban): De Nagy Sándor odaadta! Odaadta kedvenc nőjét. Nagy Sándor bár dicső fejedelem volt és Zeuxis csak festő, többre tartotta a barátságot a szerelemnél. És hitvány, hitvány, hitvány volt Zeuxis, hogy a barátság ilyen gyönyörű jelére, hasonlóval nem felelt!

Livia: Hogy Kampaspe se itt, se ott ne kellett volna. Talán legjobban cselekedtek volna, ha barátságuk bizonyságául meg is ölik?

Rafael: Nem, nem, nem -

Livia: De mondd Rafael, ha Nagy Sándor csak platói szerelemmel szerette Kampaspét. Ha testét nem is kivánta. Ha a lelke szerelme távolból is boldogította és csókos éjek gyönyörére nem is vágyódott? Akkor is hitvány volt Zeuxis, hogy Kampaspét elvette és vele élt?

Rafael (toppant): De én nem hiszem, hogy az igaz! Nem hiszem, hogy lehessen test nélkül szeretni. Hiszen a testen van a vér hullámzó pirja, a homlok sugaras fehérje. A testen van a nyak és csipő ringó vonala. A testen a pillák bágyadt ereszkedése, a mellek dagadása. A testen van minden szépség. A testen van a lélek! (Egy lépést tett Livia felé.)

Livia (lassú büszke mozdulattal feláll): És ha mégis igaz? Rafael, a lélek az más! A lélek... az messze van.

Rafael (hátralép): Akkor is látnia kell Zeuxisnak, hogy Nagy Sándor arca hogyan halványodik egyre, hogy sötétedik a tekintete, és hogy lobban fel olykor mint véres láng a pokol kínja benne!

Livia (visszaigazítja a leereszkedett állványt. Elgondolkodva): Azt gondolod, hogy szenved?

Rafael: Látom.

Livia (hirtelen Rafael felé fordul a kezét nyujtva): Nekem is jó barátom vagy Rafael?

Rafael (két kézzel megfogja Livia kezét): Hiszen te mindent tudsz és mindent kitalálsz. Ne kérdezz tőlem semmit. Itt vagyok. Nézz rám Livia! (Kitárt karokkal áll előtte. Szembe néznek. Szünet. Az ajtón három erős ütés hallik.)

Rafael (arra fordul): Isten hozott!

Simonetto (úgy öltözve, mint az első felvonásban, lassan lejön a lépcsőn): Áldás és béke.

Livia (mélyen meghajol): Üdvözlégy uram!

Rafael (megkönnyebbűlten felkiált és elébe fut): Oh uram Simonetto. Jó angyalom hozott most ide.

Simonetto (Rafaelt kézen fogva előre jön): Üdvözlégy, Monna Livia. Máriához ültél megint? Mióta Rafael ezt a képet festi, bizonytalan az imám. Érzésem eltévesztette az ég irányát, mert nem tudom Máriát másnak képzelni, mint te vagy, Monna Livia, te pedig itt jársz köztünk.

Livia (bókolva): Nyilván Rafael Santi kitünő művészetének bizonysága ez. De talán könnyebbségedre szolgál uram, ha engem nem látsz magad körül. Akkor imád ismét biztosabb lehet. Engedd meg, hogy távozzam, uram.

Simonetto (fürkészve nézi): Ha úgy tetszik, madonna. Megengedem, mert úgyis fontos beszédem van Rafaellel.

Livia (meghajolva): És férfiak barátkozásánál méltatlan társ az asszony. (Halk lopódzásszerű járással el, a jobboldali hátsó ajtón.)

Simonetto: (hosszan utána néz): Neheztel valamiért Livia. Megbántottam volna valamivel?

Rafael: Nem, nem, nem, nem, signor Simonetto! Hiszen tudod milyen szeszélyes és kiismerhetetlen.

Simonetto (még utána néz): Nézd Rafael. Látod te azt, hogy finoman világló sáv marad az útján, mint a hulló csillagnak?

Rafael: Nem látom, signor. Talán fehér fátyla kápráztat?

Simonetto (Rafaelhez fordul és a vállára teszi a kezét): Beszélgettetek? Mondd el nekem miket mondott. De az ő szavait ismételd és a hanglejtését is utánozd. (Megsimogatja Rafael arcát.) Érzem még szavainak illatát az arcodon. Rásugárzott lelkének melege hullámzik még vállad körül.

Rafael (nyugtalanul, zavarodottan, hátralép): Simonetto!

Simonetto: Hogy boldogít engem az a tudat, hogy ő téged szeret. Szeretném látni minden rád eső tekintetét, az ajka rángását, ha vele beszél és hogy hogy hajlik csipőben, ha melléje állsz. A kehely volnál, melyben mindezt felfogom.

Rafael: (m. f.): De nem bizonyos, hogy szeret engem, signor. Én nem kérdeztem. Ő nem mondta.

Simonetto (fanatikus határozottsággal): Szeret téged. Te Rafael azt hiszed, hogy ez nekem fáj. De én úgy érzem, hogy ez szerelmének csak kerülőútja hozzám. Kerülőútja, melyen megtisztulva minden földi elemtől végül hozzám ér.

Rafael (halkan): Azt hiszed, Simonetto?

Simonetto: Mondd el, mit mondott neked.

Rafael: Nem emlékszem uram. Nem volt jelentős. Nem, nem tudom (járkál).

Simonetto (karbafont kezekkel nézi): Máskor elhoztad hozzám hüen minden szavát. Szeretnék még összegyüjteni néhányat. Nem sokáig időzöm már a szavak világában, Rafael.

Rafael (hirtelen Simonetto felé fordulva): Mondd Simonetto, mért van az, hogy mi ketten, ha egyedül vagyunk, mindig Liviáról beszélünk?

Simonetto: Mert szeretjük. De még inkább, mert ő téged szeret és ha róla beszélsz az ő lelke csodálatosan összeolvadva a tieddel rám verődik, mint ahogyan egy színes üveg veri tovább a napfényt.

Rafael (lehajtott fejjel): Te talán csak azért is szeretsz engem, mert azt hiszed, hogy Livia szerelmes belém?

Simonetto: Ne hidd Rafael, hogy a szerelem az emberi szivekben egymástól örökre elkerített tavakként áll. Csak egy szerelem van a világon. Egy, ugyanegy szerelem ömlik az összes emberi sziveken keresztül. A mindenható, a mindenütt jelenvaló Isten szerelme. És egymáson keresztül is őt szeretjük.

Rafael (halkan): Bocsáss meg drága Simonetto.

Simonetto: (láncot akaszt le a nyakáról és Rafaelnek nyujtja): Fogadd ezt emlékül. Bűvöserejű amulett. Anyámtól kaptam. Egiptomi gulkából kiásott scarabeus és achát.

Rafael: Emléket? Miért uram? Hiszen még sokáig akarunk együtt élni. És neked nagyobb szükséged is van amulettre mint nekem. Katona vagy és sok véres csatában fogsz még vívni. Én csak békés perugiai festő vagyok.

Simonetto: Vedd el. Gördülnek a planéták odafenn. Én holnap nem leszek többé katona és te nem leszel perugiai festő.

Rafael: Nem értelek Simonetto.

Simonetto: Mi most bucsuzunk Rafael.

Rafael: Nem értelek!

Simonetto: Te holnap elhagyod Perugiát és elmégy Rómába.

Rafael: Mi?! Én? Hogy-hogy? Én menjek Rómába? Mért?

Simonetto (nyugodtan, szigorúan): Mert az az útja tökéletességnek, a te dicsőségednek, a te örökkévalóságodnak.

Rafael: De miért holnap már Simonetto? Miért holnap? Hiszen még ráérek. Hiszen fiatal vagyok. Mi sürget uram?

Simonetto (mint fent): A csillagok. Biztos utadon akarlak tudni, mielőtt a magaméra indulok.

Rafael: De Simonetto. Édes uram. Miért? Miért? Hova akarsz te menni, micsoda útra? Hiszen nem utazol holnap sehova. Istenem, Istenem, mi történik?

Simonetto (mindig egyforma hangon): Teljesedik a sors.

Rafael (vergődve): Nem! Ez lehetetlen! Simonetto kegyelmezz! Én itt olyan jól érzem magam, nekem nem kell a pápa! Nem kell a dicsőség sem! Én itt akarok maradni! Én itt akarok maradni!

Simonetto: Mit használ az a haldoklónak, ha azt mondja: itt akarok maradni? Az örökkévalóságban nincsen. «Itt és ott».

Rafael: Ezt én nem értem! Nekem ez nem kell! Én boldog akarok lenni: Élni akarok!

Simonetto: Az élet kis hajóját elnyeli az örökkévalóság mint a háborgó tenger.

Rafael (kétségbeesve): Nem, nem, nem, nem! Én nem akarok! Mit bánom én az örökkévalóságot! Simonetto kegyelmezz, kegyelmezz! Hiszen tudod, tudod, én nem mehetek el. Nem tudom elhagyni Liviát!!

Simonetto (mindig egyforma hangon): És mennél bár a világnak végre, el tudnál hagyni egy lelket?

Rafael (kitörve): Nem! Nem megyek! Nem megyek! Tudom mit akarsz. Tudom. Elküldesz engemet. Egyedül magadnak akarod Liviát. Ezt akarokd. Ezt. Oh! Hát megérdemeltem én ezt? Én, aki miattad elnyomtam szenvedélyemet, vágyamat. Csak miattad. És most elküldesz! De ő nem fog szeretni téged, mert ő engem szeret. Igen, igen és én vele maradok. Hát ölj meg! Ölj meg, ha el akarsz szakítani tőle. Ölj meg.

Simonetto: Fiú! Ne vétkezz! Hosszabb útra megyek én holnap mint te.

Rafael: De én nem megyek! Én Perugiában maradok. Astorréhoz fogok menekülni. Az ő festője leszek. És jó képeket fogok festeni itt is. Majd megmutatom nektek. Még máma, még most, rögtön, rögtön megmondok mindent Liviának. Úgy fogom kérni a kezét. Feleségem lesz azért is. (Zokogással küzdve.) Sohse szóltam neki. De nem megyek el, nem megyek el Perugiából. És azt sem bánom, ha megölsz.

Simonetto: Gyermek vagy Rafael és álomképekkel hadakozol.

Livia (sietve jön be jobbról. Kissé izgatott): Signor! Astorre bátyád szállt le lováról kapunk előtt! Hozzánk jön Astorre Baglione. Már itt is van.

Rafael (Liviához akar rohhani): Livia! (Az ajtón három ütés hallik.)

Livia (hangosan): Isten hozott!

Astorre (belép. Öltözete bibor és aranybrokát. Mögötte egy apród, aki a lépcsőnél állva marad): Áldás és béke.

Livia: (mélyen meghajolva): Üdvözlégy nálunk, uram!

Rafael (felindultan dacosan elébe lép): Üdvözlégy dicső Astorre!

Astorre (elegáns szeretetreméltósággal): Te vagy az urbinoi Rafael Santi. Látom rajtad. Homlokod ragyogása jövendő babérok árnyékát várja.

Rafael (zavartan): Uram!

Astorre: És te madonna Livia vagy, Vanucci mester leánya. Rád ismerek, mert Simonetto öcsém szeme gyakran hozta magával képedet.

Livia (meghajol).

Astorre (Simonetto felé fordulva, aki az ablakhoz huzódott): És te is itt vagy Simonetto. Gondoltam, hogy itt talállak (előbbre jön). De tehozzád jöttem Rafael. Ifjú és mégis szép híred vonzott és hogy emlékezz majd első találkozásunkra, vedd egyelőre ezt a csekélységet. (Intett az apródnak, aki bársonypárnán drágaköves tollas barettát és egy szépmívű tőrt nyújt át Rafelnek.)

Rafael (gyerekes mozdulattal veszi kezébe a holmit. Meghatva): Oh, signor, signor. Szolgád leszek. Ki fogom érdemelni. Köszönöm. Oh, topázok, gyöngyök Niellós aranymunka! Köszönöm dicső Astorre! Rendelkezz velem!

Astorre: Csak azért jöttem kedves Rafael, hogy megnézzem képeidet. És hogy megkérjelek, hogy később, ha ráérek, fesd meg az én arcképemet is.

Rafael (Visszatette a tőrt és barettet. Az apród párnástól egy jobboldalt álló kis asztalra teszi, aztán visszamegy előbbi helyére): Parancsolj uram. Bár gyönge erőmmel vakmerőség. Nem fogok méltó képet festhetni rólad.

Astorre (megállt Rafael képe előtt és figyelmesen nézi): Ez az a Mária koronázása, melyet anyám signora Atalanta a san Francesco kápolnája számára festet? Irigylem anyámat. Azt fogják majd századok mulva mondani: Atalanta Baglione találta meg a gyöngyöt. (Rafaelhez fordul, csengő hangon.) De Astorre Baglione akarja méltó foglalatba tenni.

Rafael: Tied vagyok uram.

Astorre: Itt is látlak, monna Livia. Rafel nyilván azt akarta, hogy ha ő leborul, boruljon le majd a többi ember is előtted. De nem kivánom nektek, hogy a szent szüzhöz mindenben hasonlatos légy.

Livia (ismét meghajol): Hiszen csak azon múlik uram, kiben jelenik meg a szentlélek.

Astorre: Ha-ha. Igazad van. És a nagy művészt bizonyára a szentlélek szállta meg. Gyere, Rafael mutasd meg a többi munkádat is és vezess Pietro mesteredhez, vele is beszédem van.

Rafael: Kevés munkám van még signor és rajzban, szinben tökéletlenek. De ha megengeded, hogy Perugiában maradhassak és felém fordítod kegyed, meg fogom közelíteni a nagy mestereket. És nem kell elmennem innen! Nem kell elmennem innen! (Astorre és Rafael elmennek jobbra, az apród utánuk. Szünet. Simonetto az ablaknál, Livia a jobboldali ajtó közelében, egymásra néznek. Alkonyodik).

Livia (a távozók után nézett. Csendes fenyegetéssel a hangjában): Signor, mért lett Rafael arca halovány?

Simonetto: Mert holnap hajnalban el kell hagynia Perugiát, hogy Rómába menjen.

Livia (elakadó lélegzettel): Rafael? Holnap? Mért?

Simonetto: Mert az az útja az ő tökéletességének, dicsőségének, az ő örökkévalóságának.

Livia: De mért holnap már uram?

Simonetto: Egyszerre akarok vele az örökkévalóság útjára lépni, hogy megint találkozzunk odaát.

Livia: Nem értelek uram! És Rafael, Rafael el akar menni?

Simonetto: Ki kérdi a lángtól, hogy akar-e világítani?

Livia: Nem fog elmenni. Rafael szeret engem.

Simonetto (egy lépéssel előbre jön): Én is szeretlek Livia és holnap hajnalban messzebbre megyek.

Livia (kissé megzavarva): Nem signor. - Miért?

Simonetto (fanatikusan): Mert a nagy sorsok útja meg van húzva, mint a planétáké és téríthetetlenül gördülnek előre! Mert csak kicsi lelkek hullanak bizonytalanul a sötét véletlenbe. Planéta szállt fel az idők mélyéből, hogy ragyogva emelkedjen a dicsőség egére. Lehetséges, hogy az Perugia alacsony kapujában megálljon? Livia, mondd lehetséges az?

Livia: Signor, én szeretem Rafaelt!

Simonetto: És megállítanád-e ezért az útját? Te magad fogod kinyitni a kaput neki, te magad vezeted ki a halhatatlanság útjára. És szerelmed mint láthatatlan bűvös zászló fog lobogni felette.

Livia: Signor, én szeretem Rafaelt!

Simonetto (egyre fanatikusabban): El fogtok válni, mert szeretitek egymást. El fogtok válni, hogy örökké eggyé lehessetek. El fogtok válni a földön, hogy találkozhassatok az égben.

Livia: Uram: szeretem Rafelt - földi szerelemmel.

Simonetto: Livia, mit akarsz? Rövid jajjal kevert örömet a földön, aztán halált, feledést és semmit? Vagy azt akarod, hogy még századok múlva együtt emlegessék a neveiteket, hogy daloljanak rólatok így: Rafael és Livia, és olyankor lelteket odafenn újra meg újra szerafikus csókba olvadjon össze? Livia, csak a halhatatlanok találnak egymásra, az elysiumi mezőkön!

Livia (bizonytalanul): De Rafael tudja, hogy szeretem és nem akar majd elmenni, ha küldöm is.

Simonetto: Hát tégy valamit, hogy mégis elmenjen! Tegyél valamit! Olyan tett lesz az, hogy híre jár, hogy nagysága mint testvérhegy emelkedik majd Rafael nagysága mellé. Tégy valamit, hogy mégis elmenjen, mert nem lesz talán több alkalmad megszerezni a halhatatlanságot és el fogsz múlni mint a tömeg, mint az elhullott állat, mint a lekaszált fű.

Livia: Mit tegyek? (Eltakarja az arcát.)

Simonetto: Tégy valamit. Mert csak ami örök, az valóság: az örökkévalóság, a többi káprázat. Tégy valamit, hogy nyomod maradjon.

Livia: Mit tegyek?

Simonetto: Livia. - Csak a halhatatlanok találkoznak az elysiumi mezőkön.

Livia (hosszú szünet mulva): Mondd Simonetto. De vajjon emlékeznek-e majd egymásra a lelkek oly hosszú idő után?

Simonetto: Csak a földi élet barlangjában felejtünk. Egész életünk homályos emlékezés csak - világosan váró égi hazánkra.

(Astorre, Rafael és az apród visszajönnek.)

Astorre: ... Úgy lesz Rafael. Számítok rád és te is számithatsz figyelmemre és áldozatkészségemre. (A vállára teszi a kezét.) Ketten együtt majd csak csinálunk valamit, aminek nyoma marad. Nem gondolod, Monna Livia?

Rafael (meghatva, izgatottan): Uram, boldoggá tettél. Megmentettél. Bár meghálálhatnám!

Astorre: Hallgatag lettél Monna Livia, miközben atyádnál jártam. Talán csak nem Simonetto szomorúsága szomorított el? De azt hiszem felvidulsz megint Rafael mellett.

Rafael (merően nézi Liviát és Simonettot).

Astorre (Simonettohoz megy, halkan): Simonetto, esteledik! A porta Eburnea környékét fakapukkal sáncoltatom el. Harminc testőrrel fogsz várni a sánc mögött. Napfelkeltekor éppen kinyittatod a kaput és hátráltok, míg lassan becsaljátok az egész tömeget. Én napfelkeltekor ülök lóra és mire bennszorongnak mind az egy utcában, rájuk vezetem a hadat! Simonetto! Azt regélik, hogy a Baglionek karddal az oldalukon születnek.

Simonetto: És két karddal a kezükben halnak meg.

Astorre: Felejtsd el a halált, akkor ő is elfelejt. De vigyázz, hogy napfelkelte előtt ki ne nyittasd a kaput. Akkor hagyja el a Mars a Skorpió jegyét. Percre kiszámítottam. Napfelkelte előtt nem ülök lóra. (Az ajfó felé menet fenhangon.) Nem jössz velem?

Simonetto: Nem.

Astorre ( a lépcsőről visszafordul): Simonetto, esteledik! Isten veled Rafael, Isten veled szép Livia! Sok boldogságot és gyönyört kivánok nektek.

Rafael (Livián a szeme. Zavartan): Az ég áldjon uram! Köszönöm a jóságod.

Astorre (kimegy, az apród, aki a lépcsőnél várta, utána.)

Rafael (a felindultságtól ziháló mellel meg Livia felé): Livia!

Livia (lehorgasztott fejjel állt mozdulatlanul, most hirtelen felnéz Rafaelre. Még halkabban és monotónabban beszél mint eddig, de egyszerüen felindultság vagy küzdelem minden jele nélkül): Simonetto azt mondja, hogy hajnalban el kell hagynod Perugiát. El kellmenned Firenzébe és Rómába, hogy nagy művész lehess.

Rafael: De én nem megyek. Livia!!

Livia (Hidegen): Miért?

Rafael: Azt kérded miért?! Miért?! Mert szeretlek, Livia! Szeretlek, hiszen tudtad, ha nem is mondtam. Szeretlek! Itt fogok maradni. Elveszlek feleségül. És Astorre segíteni fog bennünket, ne félj!

Livia: Menj Rómába, Rafael.

Rafael: Livia ne félj! Ne félj Simonettotól Livia. Astorrehoz menekülünk! (Megfogja Livia kezét.) De nem bánom! Ha most megöl se bánom, mert szeretlek és te is szeretsz engem!

Livia (kihuzza kezét a Rafaeléből): Nem.

Rafael (megtántorodva): Mi?!

Livia: Nem szeretlek.

Rafael: Mi?!

Livia: Menj Rómába Rafael. A feleséged úgy sem leszek, mert nem szeretlek.

Rafael: Nem igaz! Livia! Nem szeretsz? Vége? Menjek el? (Simonettohoz) Mit mondtál neki? Mit csináltál vele? (megzavarodva, gyerekes könyörgéssel) Livia! Igazán? Nem szeretsz? Menjek el? (Livia és Simonetto néma mozdulatlansággal nézik Rafaelt.)

Rafael (hirtelen tőrt ránt és Simonettora rohan): Tolvaj!! (Livia felemeli a karját és nehány lépést előbe fut.)

Rafael: Livia! (Elejti a tőrt, eltakarja az arcát és kirohan.)

Simonetto (lassan közeledik Liviához, mintha félne): Livia!

Livai (Simonetto felé emeli két karját, mintha átnyújtana neki valamit): Itt van! Tettem valamit?

Simonetto (halkan): Nagyobbat mint mi csatákban tehetünk és nagyobbat, mint amit a festő műhelyében tehet.

Livia (lassan Rafael festménye elé megy. Kezébe veszi és visszateszi az ecseteket, aztán hosszan nézi a képet): És most mi lesz velem? (Halk vecsernye harangszó szűrődik be a sötétedő terembe.)

Simonetto: Szenvedni fogsz Livia (keresztet vet). A san Lorenzo harangja, a Viola. Hallod? Szent Bernát kedves harangja.

Livia (keresztet vett és letérdepel): Ave dolce Maria di gracia piena!

Simonetto (lágyan): Hogy dalol a harang! Arany hullámok ömlenek a háztetők felett. Arany hullámok ömlenek ég felé és dalolva viszik Isten elé a szegény emberszivek kínját és könyjét.

Livia (csendesen felzokogva elnyúlik a padlón).

Simonetto (Livára meredve, összekulcsolt kezekkel): Szent tüzes fürdője a szenvedésnek. Szent békéje, igérő bizalma a szenvedésnek. Szent gyönyörő, édes illata a szenvedésnek, szállj rám is, szállj rám is, még egyszer! Szállj rám is! Esteledik már, Uram és nincsen több napom. (Csendesen Liviához megy és leül mellé az alacsony modellszékre. Lágyan.) Livia: Sírj, sírj, csak sírj. Majd megtalálod a kínnal a szíved fenekét. És ott minden más, Livia. Minden más. Mint a tenger fenekén. Ott fényes, ami fent sötét. Ott édes, ami fent keserű. Csak sírj Livia. Nő, nő a fájdalom és eltörpül a »Miért«-. Nagy fekete hattyúszárnyakat bont a fájdalom és lent marad és eltünik a »Miért«. Emelkedik a fájdalom és tündökölnek fent a vérző sebek. Az égi tűz marása lesz a fájdalom és nincs előtte fátyol többé és nincsen felhő. Látva száll a fájdalom az isteni szerelem végtelen tengere felé!

Livia (feltámaszkodik. Kitágult szemekkel bámul Simonetto izzó szemeibe. Halkan.): Simonetto ... és tudják még egymást szeretni a lelkek, ha elmerülnek az isteni szerelembe?

Simonetto: Egymásban merülnek el a lelkek. Egymás lényét kicserélik és úgy szeretnek.

Livia: És az isteni szerelem, Simonetto?

Simonetto (feláll): Millió szirmú tündöklő rózsa fordul Isten felé. Egy-egy lélek minden szirma. És az óriás lélekrózsa csendesen forogva dalol az Úr fényében.

Livia (lassan feláll és kitárja a karját): Tündöklő lélkekrózsa csendesen forogva dalol az Úr fényében. (Szünet multván.) Simonetto. Milyen biztos hajója vagy te az örökkévalóságnak. Jó lehet veled meghalni, Simonetto.

Simonetto (feláll és közelebb lép Liviához. Sugva): Érzed Livia, hogy ömlik be az éjszaka az ablakon? Érzed milyen puhák és édesek a sötétség hullámai? Hogy örvénylenek csendesen körül és nyalják hizelegve szép testedet?

Livia (súgva): Érzem.

Simonetto: Ez az Archeron! Az alvilág leglágyabb zengésű folyója. Az éj a földre kiáradó Acheron, melytől megszédül a lélek és hüvös sodrában örök utjának irányát érzi.

Livia: Jó lehet veled meghalni. Simonetto.

Simonetto. Holnap hajnalban útra kelek. (Kivülről részeg dalolás hallatszik. La Spagna felrántja az ajtót és kissé támolyogva lebotorkál a lépcsőn.)

La Spagna: Hű, sötét van! Mindenütt sötét van. Fáklya, olajmécs nagy viaszgyertya, kis viaszgyertya. Persze a templomban világosabb lehet. (Dúlol.)

Hej, túl a parton ég egy fáklya
Szép fehér lány udvarába.
Egy lovag dalol magába:
Madonna meghalok érted.

(Keresgél.) Ide tettük tegnap a mécset. Ide. Ide. (Észreveszi Livia fehér alakját.) Jó estét Monna Livia! Jó estét. Hazajöttem a lámpáért. Nem lehet kint lámpa nélkül járni. Ha-ha-ha. Víg élet van kint. Ha-ha. Az ember rátalál valakire lépni! Monna Livia víg élet van ám a városban. Astorre derék fejedelem! Derék! Ha-ha. Monna Livia találkoztam Rafaellel! Sietett, szaladt. Hová szaladsz Rafael, kérdezi tőle Giannicola. Tudod mit mondott? Olympiához. Ha-ha-ha, Olympiához szaladt, a régi szeretőjéhez! Ha-ha. A porta Eburneához szaladt Olympiához. A kéjnőhöz, a strégához. Tíz aranyért mindenki ... Rafael nem fizet. Olympia kedveli Rafaelt. Ha-ha. Monna Livia! (El jobbra. Szünet.)

Livia (halkan, de vad fenyegetéssel): Simonetto. Rafael Olympiához ment!

Simonetto: Elmegyek és megnézem, Livia. Talán nem is igaz.

Livia: Igaz! (Hirtelen lehajol és keres a földön.)

Simonetto: Mit keressz?

Livia (Felveszi Rafael elejtett tőrét és megvillogtatja a levegőben): Ezt

Simonetto (közeledik felé): Livia mit akarsz?

Livia (La Spagna festménye elé fut. Kiáltva): La Spagna! Köszönöm a jó hirt! (Belevágja a tőrt a képbe háromszor-négyszer, össze-vissza vagdalva a vásznat.) Köszönöm a szivességedet! Köszönöm!!

Simonetto: Mit csinálsz?

Livia: Gyakorlom magam! (Átfut jobbra és egy fekete csuklyás köpenyeget akaszt le és magára veszi. Aztán az ajtó felé indul.)

Simonetto (szembe jön vele): Livia hová indulsz?

Livia: (hirtelen megáll. Fojtva): Állj félre Simoentto. Vigyázz!

Simonetto: (félreáll): Livia!

Livia (gyorsan el).

Simonetto (utána megy. Szünet).

La Spagna (égő lámpással a kezében visszajön): Jó estét Monna Livia. Rafael Olympiához ment vissza. Olympia kedveli Rafaelt. (Dalol.)

Haj, túl a parton ég egy fáklya
Szép fehér lány udvarába
Egy lovag dalol magába:
»Madonna meghalok érted. - (El.)

- Függöny -