Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · FIGYELŐ

Ujhelyi Nándor: Anatole France

(»A fehér kövön« és »Epikuros kertje« magyarul való megjelente alkalmával.) Mély és rejtélyes tengerén Chronosnak, vissza vezetett minket fényes és derűs gondolatoktól illatozó kertjébe a bölcsesség ó viveurjének. És vissza az álmok népe közé, a megvoltak és a megleendők megálmodásának fehér kövéhez. Lucidus agyvelő, elmés szív, meghatott szem, mosolygó száj, ím ez Anatole France. Grandiózus tudás, hajlékony és lendületes képzelem, mi a bonsens korlátain belül hajlik és lendül, ha szeszélyesen is olykor, de mindig értelmesen. Páratlan és szerencsés vegyülése a gallszellemnek, görög bölcselemnek és latin lendületnek. A legelegánsabb eklektikus, a minden könyör ember ő, kötetei eszembe jutatják a régi Alexandriát, hol találkoztak zsidók, rómaiak, görögök és egyiptomiak, kételkedők, platonisták és misztikusok, hol a vélemények harcában egymásután csenevészedtek el a vélemények és edződött hatalmassá, élessé és önmagáért valóvá a gondolkodás művészete, a dialektika elmés és anarchisztikus mestersége. Mindama sok szempont, az emberi szellem sok változata, ama sok gondolata, filozófiája és vágya két évezrednek, melyre érzékenyen és finoman reagál France intellektusa - ez mind felette hatalmas lenne arra, hogy birtokosukat és művelőjüket megfosszák az egyéniség szuggesztív erejétől, hogy útját botorkálóvá tegyék, sivár adatok tetszetős csoportosítójává, avagy a szavak elmés, merész és lelkiismeret nélkül való zsonglőrjévé avassák. Anatole France mindezt művészete és emberies volta, némely felette szerencsés alkatrésze segélyével teljesen és kitűnően kikerülte. Az a két legfőbb és legvonzóbb szépsége: stílusa és szíve. Stílusa tiszta, egyszerű és mégis választékos, csupán a klasszikus lehetőségeket felhasználó és mégis sajátos zamatú és hervadhatatlan bájú, a gondolatokat mindég a legalkalmatosabban érvényre jutató, akárcsak az előkelő platina foglalat a nemes gyémántot. Stílusa őt tökéletes és zárt egyéniséggé teszi és ha mint életbölcselő eklektikus és összegező is, mint íróművész klasszikus, sajátos és halhatatlan. Emberi mivolta pedig - szíve halk és nemes illatként árasztja el kötetének minden lapjáról lelkünket. Monstruózus tudása nem tette őt gőgössé, az emberi végzetszerű tudatlanság nem tette csüggeteggé, a kételkedés, mely elméje legjellemzőbb sajátja, nem tette zárkózottá és érzéketlen meditálójává az életnek, de vonzása körébe hozta mindazt, mi e földön emberi, szenvedés, vágy, tévedés. Nem ítélt meg semmit, mert véghezvitte munkáiban azt, mit egy aforizmában megírt, gúny és irgalom vezette őt a dolgok és emberek szemléletében. Olyan gúny, mely jóságossá teszi a tekintetet és irgalom, mely mosolygóvá az ajkakat. Megjárta mindama menyeket és poklokat, mit mindannyiunk már bejárt avagy be fog bizonyára, mert hisz ez egyetlen útja lelkünk evolválásának és lehet-e más célja lelkünknek, mint ez? És végül eljutott a szélsőségek révén oda, hogy megbecsülje, még ha faute de mieux is, és önmagával közösnek vallja ezt a föld nevezetű purgatóriumot. Meg tudja érteni, tehát ha kell szeretni, ha kell, megbocsátani alkalomadtán, az emberek szép tévelygéseit, tétova bukdácsolásait és szomorú gonoszságait mind. Ő, ki az érzéseink gyöngyékes és bánatos szemű királynőjének a szenvedést tartja, méltányolni tudja a kacagó mámort és az önmagát feledni akaró ember bacchanálját. Megérti, hogy a bölcsesség azért is érték, mert van ostobaság és hogy a jó valójában nem lenne rossz nélkül. Többre becsüli a szemlélődést a cselekvésnél, de műveiből az is kitűnik, hogy tudja jól, hogy a szemlélődés is desztillált tett valójában és hogy sok és sok embernek kell cselekednie azért, hogy akadhassanak egyesek, kik szemlélődni tudjanak. Általában tudója annak, hogy kettős a dolgok mikéntje és minthogy - Trublet orvos meséje szerint - nincsenek már androgynok, mindég csak egyik felét láthatjuk a dolgoknak és másik után mindég csak vágyódunk. És ez tölti ki életünket. És vajon - midőn minden ítélet egyoldalú és minden igazság kétoldalú - merhet e ítéletet mondani az ember, kinek öntökélő végzete az igazság és ki csak egy oldalról közeledhet feléje. Anatole France utóbbi időben kizökkentve a szemlélődés biztos és magas páholyából, az alkalmi igazságok, a vérző tehát halandó eszmék, az iparkodó tehát megszűnő törekvések, az utópiák tehát gyermekies korlátolt lehetőségek közé vetődött, mintegy biztosításául annak, hogy a bölcs is szundikál, illetőleg cselekszik olykor. Azonban, mintha múlna ez a periódus és legutolsó regénye már az önmaga küzdelmeit is felülről néző ember műve, a régi és bölcs Anatole France-é.

Aranyhíd, mely szépen és szilárdan ível át az emberi érzések és gondolatok tartományán, a múlt és jelen pillérein biztonságosan nyugovó és a honnan álmatagon, reádűlve a csipkés és acélos párkányra, mélyen tehet belenézni a jövendőbe.