Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · Babits Mihály: Mese a nagyvilágról

Babits Mihály: Mese a nagyvilágról
3.

- Ez, ez az ablak nem a szabadba nyíl - mondtam magamban bosszankodva, mikor ezeket a dolgokat elgondoltam - ezen az ablakon nem látok a végtelenig. Vakablak ...

- Jó, jó - mondtam magamban - a szépség csak viszony: nem mondhatom meg mi szép, csak hogy mi szebb? De nem lehet-e két olyan dolog, amelyek közül az egyik mindig, minden körülmények közt szebb a másiknál?

Más szóval: állíthatok-e társadalmi viszonyok és tetszéstünemények közt oly megfelelést, hogy az egyikből a másik maradék nélkül leszármaztatható legyen?

Ha nem lehet: nyilvánvaló, hogy a tetszéstüneményeknek a társadalmi viszonyoktól független eleme tárgyát fogja képezni egy másik fontosabb esztétikának, amely a szociológiának nem része többé.

- Így kell lenni - gondoltam, kimondva azt a szót, melyet minden filozófus kimond, mielőtt gondolatainak bizonyításához kezdene.

És lassan, mintha álomra emlékeznék vissza, visszaemlékeztem egy párbeszédre, melyet valaha, régebben hallottam, amikor még az erdélyi havasok közt egy kis városkában laktam.

Egy mezei úton sétáltam, mikor két idegenre lettem figyelmessé, kik kissé távolabb előttem haladtak, oly hangos beszélgetésbe merülve, hogy minden szavukat tisztán értettem. Tudományról és esztétikáról beszéltek, láthatólag modern emberek voltak, a modern ember tudásával és érzéseivel, de beszédjük valami oly játékos volt, poétikus bizarrságokkal teli, hogy rögtön ellenállhatatlanul egy kedves görög nevet idézett elmémbe. És ím amint tovább hallgattam őket mögöttük menve (a nagy beszélgetésben semmit sem látszottak észrevenni) beszédjükből teljesen meggyőződtem: valóban ők voltak, Sokrates és Phaidros.

Hogy kerültek ide az Olt partjára? Nem tudom. De hallottam őket és megjegyeztem minden szavukat. Olyan dolgokat mondtak, amiket én is rég szerettem volna elmondani; amiket csak az ő szavaikkal tudok elmondani.