Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Bán Ferenc: Huszár Gál Prédikátor

Bán Ferenc: Huszár Gál Prédikátor
I.

Hűvös szeptemberi hajnal volt a völgyben, amit szeretettel öveztek a hegyek, olyan kemény szél süvített végig, hogy csípéseire megborzongott a magányos vándor s minden lépésnél összébb meg összébb húzta magán színehagyott, málló köpönyegét. Fáradtan járt, mint aki messzi útról jön és néha hátra tekintgetett a maga mögött hagyott vidékre. Pillantása messze túlszállt a völgyzáró ormokon és mintha mélységes keserűség ülne a szívében, a messzire szálló tekintete olyan haragos volt. Véletlenül valami kavicsot rúgott meg, ugrott ötöt-hatot s azután odahengeredett a keskeny ösvény közepére. Megrúgta még egyszer s most egyenesen bele a mellette tátongó szakadékba, mintha csak azt mondta volna szegénynek: Pusztulj hát te is!

A hegyek merész lejtéssel ereszkedtek a völgybe s az oldalukon itt-amott keskeny csapások fényesedtek ki a fenyveserdők sűrűjéből, Nézte a fényes csapásokat s rájött, hogy a hegytetőről ezeken eregetik alá a ledöntött fenyőszálakat. Odább eléje bukkant a feketevizű patak, amelynek egészen a partjáig vezettek a fényes, keskeny csapások. Szegény patak, gondolta, téged is megnyergelnek. Kényedre-kedvedre nem ficánkolhatsz te sem. Üldöznek és nagy rengeteg súlyos szálfákat löknek a hátadra, hogy nyögj, szenvedj. Mindig nyögj, mindig szenvedj.

Igazában nem volt oka sajnálkozni, a völgy, a hegyoldal elhagyott, néma, csendes volt. Nem villogtak fejszék a fenyők zöldjében, a vízen egyetlen fenyőszál nem úszott s fönt a magasban bátorságosan kiáltozott párja után a fajdkakas. Némaság volt, az elhagyott táj ura s a magányos völgyön úgy zúgott végig a szél, ahogy akkor teheti, csupán ha a fákkal, a sziklákkal, a patakkal való intim beszélgetésre nem leskődnek emberi fülek. Szabadak, nemes urak voltak az üldözöttek itten, a szél, a fa, a szikla, a patak kedvére élhetett s mintha ez a végtelen magányosság az Isten elrendelésére következett volna be, minden barátságos, őszinte életet élt, ami meghunyászkodik és mogorva lesz ember közeledésekor. A magányos vándor hálás volt az ünnepnapi gyönyörűségért, úgy érezte, hogy beleolvad a természetbe s egyúttal odajut Isten mellé is. Isten, hatalmas Isten! - susogta. Elviselhetetlenül súlyos lett körüle a levegő, nagy súllyal nehezedő, de mégis olyan, amiben pajzán örömmel él a lélek. Térdre roskadt a gyönyörűséges teher alatt és térdre esetten, megszabadulva közönséges érzékeinek minden tapasztalásától nagy szóval belekiáltozta az üres térbe: Isten, Isten, aki oly közel vagy hozzám, tekints barátsággal a te kicsiny szolgádra és add, hogy békét, nyugodalmat találjon végre!

Megkönnyebbült a hangos kiáltozás után s ekkor győzhetetlennek tetsző vágyat érzett, hogy itt töltse életét a csöndes magányos völgyben. Ámde kötelességek szöktek agyába, a fogadalmak, amiket tett, esküvések az embereknek igaz útra tereléséről és elébe vetült a világ, amit elhagyott, a gonosz világ amit néki kell, kell kivezetni a tévelygésből. A magasságokból visszaszökött a lelke és látta, hogy keskeny ösvény, amin halad és eszébe jutott, hogy nem evett régóta már. Falatozás után neki heveredett a patak vizének s friss könnyű lépésekkel sietett tovább.

A nap fölült a hegyek ormára, már messzi elterítette bájos csillogó köpenyét s mint az úr az ő szerelmes asszonyát, forró csókokkal ébresztette a természetet. A tüzes csókok alatt enyhülni, melegedni kezdett a levegő s csöndesedett, megjuhászodott a szél. Mind magasabbra szökött az ég boltozatán, sugarai behatoltak a fák, cserjék rejtekeibe, megütögették pilláit a gunnyasztó madaraknak és csattogó bőbeszédűséggel ébredtek azok, mint az igen egészséges emberek. Az egyre tüzesedő csókok alatt friss, csillogó köpenybe öltözött és elevenebb lett minden szerteömlesztve a boldogságot, a megelégedést. Ameddig szeme elhatott örömet, boldogságot látott és amint mindinkább tüzesedőn a nap egyre beljebb vágott az éj országútján, látta azt is, hogy sugári csókolására miként élemednek életre távoli, távolibb vidékek ... az egész világ. Nézte a fölhágó napot, látta, hogy az ő hite mint fog beragyogni távoli, mind távolibb vidékeket és az egész világot végre ... Az első fűszál, az első madár fölébresztése után az ő hitének napja is úgy hág egyre följebb és magasabbra-magasabbra szállván egyre nagyobb vidékeket ragyog be az igazság melegével, míg végül fénybe, boldogságba borítja az egész világot.

Mintha százezer kar segítené, könnyedén, vidáman, magabízón haladt és szeretett volna megcsókolni mindent a környezetében, mert barátnak, segítőnek gondolta a fát, a fűt, a sziklát és amikor hegynek haladtában végigpaskolta arcát a szél, vidáman kiáltott: Jó, finom, friss, hegyi levegő! Az elhagyott völgy csöndesebb patakja, itt, a magasban vad görgetegként zuhogott alá s amint elnézte, hogy párát szikrázva mint csapkodja, mállasztja a sziklák kövét Isten haragjának gondolta a tajtékozva, vadul törtető fekete vizet. Örömben ficánkoló lelke nem érezte a teste hüvelyét, mintha a végtelenbe nyúltak volna tagjainak kerek formái, elnyúlt, elterült és szelíden magához ölelte az egész világot. Kicsiny, erőtlen néppé ványadtak az ellenségei és nem értette mostan, mi kényszeríthette elhagyni a helyet, ahol már annyi lelket megtérített az igaz hitnek. Pillanatig elgondolkodott, ne forduljon-e vissza, de azután tovább is előrehaladt Isten rendelésének vélve a menekülését. Gyávasággal sértegető gondolatai ellen pedig azzal védekezett, hogy ama város megtérítésére a predesztináció bizonnyal más prédikátort jelölt ki.

Fölért a csúcsra és nem messzi maga előtt, hatalmas völgy végén meg látta Kassát. Veszteglésre kényszerítette a rengeteg háztömeg, a komor vastagságú, kerek bástyafal és mindenekfölött a napfényben ragyogó fenyegető csúcs, amit a katolikus templom tornyának gondolt. A sok-sok ház láttán a város jutott eszébe, amit elhagyott s a nyomdája azután. Szegény betűim, szegény magam kezével faragott betűim, gyáván megszöktem tőletek, sóhajtozta panaszosan. Ám megemberelte magát, eszébe jutott, hogy félszeg magatartása miatt mennyi gúnnyal, megvetéssel kellett küzdeni neki, amott az elhagyott városban, amíg félig-meddig diadalmaskodhatott. Talán így akarod kezdeni itt is? - kínozta magát, kezével a messziségen diadalmaskodó városra mutatva. Elhatározta, hogy határozott, vidám és könnyed lesz és elhatározta, hogy a legelső embernek, akivel Kassán szembekerül, legyen az akár a katolikus prépost, a szemébe mondja: Huszár Gál vagyok, a Magyaróvárról elűzött prédikátor s eljöttem ezt a várost az igaz hitnek megtéríteni! Ment tovább, fölbuzdulva a önmagának tett fogadalmon s amint a hegyi ösvény befutott az Kassának vivő országútba, szembetalálkozott egy kopott ruhájú emberrel, akinek rengeteg szatyor volt a hátán. Vándornyomtató volt, amilyen akkoriban több járta Magyarország várait, vásárait, a várurak és az alsóbbrendű nemesség között árusítani a zsenge biblia fordításokat. Megörvendeztek egymásnak és Huszár Gál mindjárt megvizsgálta a sajtót, meg a betűket. Az enyéim különbek! gondolta némileg büszkén s azután főlényességgel a hangjában kérdezte, hogy hová igyekszik. Debrecenbe - volt a válasz - mert úgy tudom, Melius Péter nyomtató nélkül szűkölködik! Azután folyt belőle a szó és amikor Huszár Gál megérezte, hogy ennek az embernek a nyomtatás semmi egyebet nem jelent alkalomszerzőnél jó vacsorákra, meleg fekhelyekre, jókedvű iddogálásra, elkomorodott és sietősen elköszönt.

Kassa kapuja előtt állt s töprengett, vajon bemenjen-e. A magasan boltozott várkapuban komor sötétség terjengett és hűvösség, ami borzongásra késztet. A kapuban nem volt őrség, a város Ferdinánd birtokában volt s ily messzire a török nem merészkedett. Túl a kapun gyermekek játszadoztak, úgy tetszett Huszár Gálnak, mintha hívogatnák őt, de nem mert belépni mégsem, ijesztette az idegenség s ijesztette a hatalmasnak tűnő város, amivel ő, szegény prédikátor nem tudta, hogy gyenge erejével mihez kezdjen. Ráeszmélt, hogy a ruhája igen poros lehet, félrevonult egy sarokba s nagybuzgón tisztogatni kezdte magát. Úgy a hogy leverte az út porát és ekkor bátrabban, otthonosabban lépkedett befelé. Úgy érezte, nemsokára az ő szava nyomán halad az egész város s büszke volt arra, hogy nemsokára első prédikátora lesz Kassának.

Talán a kapun sem ért keresztül, amikor üres szekér jött szembe s a mögött több, jó ruhájú, háromszögű kalapos úr. Az arra haladók alázatosan köszöngettek a csendes beszélgetéssel haladó csoportra, de Huszár Gál a háromszögű kalapjukról a nagy tisztelet nélkül is kitalálta volna, hogy tanácsbéliek jönnek. Szerencsém van, gondolta, keresgélni sem kell utánuk, most mindjárt elmondhatom, mi járatban vagyok. Isten nevében! - erősítgette magát, mert lanyhulni érezte a bátorságát. Már feléjök lépett, de megrettent hirtelen és elrejtőzött a bástya egyik homályos mélyedésében.

A csoport melléje ért, némelyek észre is vették talán, de nem vetettek ügyet rá, mert nagyfontosságú volt az ügy, ami a várkapuig hozta őket, Zweybrück Tóbiás, a testes polgármester vitte a szót és szavait Kramer Jánoshoz intézte.

- Aztán jegyző úr, odafönn mindent elkövessen, hogy megszabaduljunk a nyűgtől, az átkos főkapitánytól!

- Mindent, de mindent öcsém - tódította Firtinger István, egy öregedő tanácsos. - Zay Ferencet le kell a nyakunkról rázni. Először Miksához menjen! - adta tanácsait tovább.

- De már az ostobaság lenne! - tört ki Zweybrück, akit sértett, hogy az a Firtinger beleavatkozik a városjegyző instruálásába, amihez pedig csupán csak neki van joga.

- Úgy van, úgy! - duplázott a megpirításra Kükelbreck Mihály, a pénztáros, haragosa Firtingernek.

Firtinger szeme vérbe fordult, de szóhoz nem juthatott, mert a polgármester megint elővette az ifjú jegyzőt:

- Ostobaságot tanácsolt Firtinger úr. Ó egyébként is sokat árt városainknak a pogány, szakadár prédikátorok támogatásával. Itt szünetet tartott.

Huszár Gál mélyebbre bújt s elhatározta, hogy mihelyt Firtinger egyedül marad, odamegy hozzá és megszólítja.

A tanácsosok és egyéb hivatalos embereknek nem igen tetszett a polgármesterünk kirohanása, az útra készített Kramernek is vér szökött halántékára, de Zweybrück rendületlenül folytatta tovább:

- Először tehát Ferdinánd császárhoz megy, mert az illendőség kívánja így. Már pedig az illendőséget, ha szem elől téveszti vesztett ügye van a kérelmezőnek. Másodszor pedig nemcsak Zay főkapitány ellen tesz panaszt, hanem a kereskedők ellen is, akik titokban új árucsarnokot építvén odacsalogatják a lengyel árusokat, végtelen kárt okozva városunknak. Kassa dicső privilégiuma az árumegállító jog, ilyen módon semmi érvényű, kérünk tehát felséges királyunktól és - nem bánom - szeretett Miksa helytartónktól igen alázatosan, szigorú parancsot a kereskedőkre.

Méltóságos mozdulattal nyúlt maga elé, jelezve, hogy vége a mondanivalójának. Az ifjú városjegyző mélyen meghajolt és fölkapaszkodott a szekérbe. Onnan búcsúzott az uraktól, akik az utolsó pillanatban mindenféle komisszióval bízták meg. Selymeket, gyöngyöket rendeltek, szép lábravalókat, mi egyebeket A kocsi már indulóban volt, de Firtinger még mindig tartóztatta:

- Hofhalter uramhoz ne mulassza el bemenni. Nyomtató botját megtalálja a Rothenthurm alatt.

- Igen, igen! Bibliakönyvet a legközelebbi forsponttal! Tudok már mindent. Meglengette háromszögű kalapját s a jóvérű lovak néhány perc múltán nagy messzi jártak vele.

A tanácsbéliek bámultak utána, egyik-másik kétségeskedni kezdett vajon eredménnyel jár-e, azután az utazásra térült a beszéd. Küketbreck Mihály azt emlegette, hogy rengeteget haladt a világ. Az én ifjúságomban - mondta még tíz napig tartott a bécsi út. Sóhajtott utána s vonásain az elégedetlenség látszott. Firtinger nem találta így. Ez a nyolc nap is rengeteg idő. Nyolc nap oda, nyolc nap vissza. Tessék. Húsz nap is belételik, amíg hozzájutok a bibliámhoz!

Huszár Gált kiugratták rejtekéből ezek a szavak. A prédikátorságot, ha nem is kapom meg - biztatta magát - de nyomtatónak bizonnyal szívesen látnak! Megállította a csoportot amely már a városba indult vissza.

- Jó uraim, ha szentelnének egyetlen percet. Huszár Gál vagyok, a magyaróvári prédikátor, azaz nyomtató inkább.

- Grüss Gott! - tört ki a németség Firtinger tanácsosból. Hozott az isten!

Huszár Gál zavarodottan, megrendülten nézett a csoportra, de amikor egyik tanácsos a másik után szorongatta melegen, jó ismerősként a kezét, kellemes zsibbadás járta tagjait, mint az oleándert, ha télvíz idején fűtött szobába teszik. Nem értette, mi történik vele, nézte az idegen embereket, akik egy pillahunyás alatt a szíve barátai lettek s az öröm fojtogatása elöl, amit szívében a meleg üdvözlés keltett, szemével Zweybrück polgármester szigorú arcára menekült Firtinger észrevette Huszár Gál zavarát s tréfálkozva mondta:

- Tudtunk ám prédikátor úr jöveteléről!

Megállította szavát s Huszár Gál arcán a hatás után lesett.

- Madarak hozták a jövetele hírét! - s csípett a szemével jelezve ilyenmód, hogy sok mindent tud még.

- A madarak? - ámult Huszár Gál.

- Azok, éppen azok! - erősködött Firtinger.

Huszár Gál már bosszankodni kezdett, de Firtinger jókora levelet húzott elő a zsebéből, eléje tartotta:

- Ismeri-e az írást prédikátor úr?

- Hogy ismerem-e? Hiszen Wohnitzky kapitány írása!

- Azé, éppen azé! Mi tehát tudunk már mindent ... Csapjon csak jól a tenyerembe ... így ni ... Éljen Huszár Gál, a mi prédikátorunk. Éljen, éljen! - zúgott rá a többi mind. Huszár Gál nézte őket, hagyta hadd szorongassa agyon valamennyi a kezét és bár visszaadott minden kézszorítást, mégis, igazában nem látott közülük senkit, hanem a derék, jó Wohnitzky, óvári kapitányt látta. Óh drága kapitányom, vitéz katonám miként hálálom meg néked! így beszélt szívében a néma hang s a szemébe könny szökött. Azután erőt vett érzékenykedésén s keményen kihúzva magát oda fordult a tanácsosok felé:

- Köszönet jó urak. A tisztességet elfogadom s azontúl is használni igyekszek a város javára. Még mai napon írok az én derék Wohnitzky kapitányomnak s megkérem, küldené utánam a nyomdát, amit nagy sietésemben Magyaróvárott hagytam.

- Nyomda?! Hát nyomdája is van? Nyomtató is. Szép leveleket nyomtat? Szép könyveket a bibliából?!

Túláradó lelkesedésében Firtinger a nyakába ugrott Huszár Gálnak, aki már röstelkedett, szégyenkezett a túlságos szeretet miatt. Zweybrück a polgármester félretolta Firtingert és méltóságos hidegséggel beszélni kezdett:

- Örvendek, hogy fogadhatom a városunkban. Megtiszteltetés, hogy ilyen kitűnő férfi jön közénk, de tudtára kell adnom, hogy a város föltételeket is szab.

A rideg, kemény hanghordozás visszaszöktette Huszár Gál testébe az önuralmat, ami már-már kiáramlott testéből át a sok meleg szeretettel ölelőbe. Keményen állt és figyelmező készsége jeléül a fejével biccentett.

- Először is! - kezdte Zweybrück - városunknak az egri püspök Verancsics Antal az egyházfeje. Mi békességben akarunk élni e hatalmas úrral, aki parancsszavával már száműzött innen egy szangvinikus prédikátort. Nem engedhetem, hogy a parancsai ellen cselekedjen és tudtára adom ezért, hogy a prédikációt mindig misének kell megelőzni, a miseszolgáltatásnak és a prédikációnak pedig karingben kell történni. Karing és egyéb misemondó ruha elég van Kassa birtokában.

Huszár Gál szólásra készült, de Zweybrück, rápillantva a tanácsosokra, akik úgy állottak, mintha szívük ellenére lenne a szó, intett neki, hogy nem jutott még a mondanivalója végére:

- A városban németek, magyarok és vendek laknak. A magyaroknak és a vendeknek mostanság nincsen papja. Azaz, hogy mondta Firtinger tiltakozó kézmozdulatára, a magyaroknak van, föltéve persze, ha a föltételeimet elfogadja. A német lelkész az érdemes Frölich Tamás. Kegyednek a magyarok lelkiszükségéről kell gondoskodni. Kötelessége a keresztelés, a temetés, a naponként való misemondás! Most jön a legsúlyosabb feltétel.

Huszár Gát fölfigyelmezett s annyira uralkodott magán, hogy mosolyogni tudott a tanácsosokon, akik félő, szorongó pillantásokkal nézték.

- Szívesen hallgatom! - mondta elszoruló lélegzettel, mert megértette, hogy igen kellemetlen következik.

- Követeljük a fülbegyónást! - harsogott Zweybrück szava.

Huszár Gát visszahőkölt. De hiszen akkor, akkor ... motyogta magában, Kálvin! Kálvin! Luther! Hittagadás! Ökölbe szorult a keze s már úgy fordult, hogy örökre elhagyja a várost, ahol ilyen csúfságos módon nyomorítják meg az igaz hitet, de szeme Firtinger és a többi tanácsos könyörgő, marasztaló pillantásával találkozott, erre megingott és az előrenyújtott lábát visszahúzta a másik mellé. Szégyen! Gyalázat! Tűrhetetlen! háborogták az indulatai, de eléje vetült a wittenbergai tanár, aki folyton Melanchton szavait hangoztatta: Nem erőszak, de a lassú, szelíd meggyőzés az igazi térítésnek módja. Arra gondolt, hogy idővel, a szavainak varázsával és mindenekfölött az ő hitének igaz gyönyörűségeivel rábírja a várost a visszahajló szertartások lételére. Idővel, hiszen Isten szól velem, elengedik a fülbegyónást! - súgta a marasztaló hang. De talán a karing, meg a misemondás helytelenségéről is meggyőzheted őket! - csábította maradásra fölbátorult reménykedése. Aztán ráeszmélt, hiszen tulajdonképpen egyedül a polgármester követeli a súlyos föltételeket. Nézd a tanácsosok s velük bizonyára a város nagy többsége is, szinte szégyenkeznek a polgármester követelésein. Talán a föltételeket nem is kell megtartani, talán formaság csupán. Ám minden okoskodását elnyomta az emlékezés Zweybrück szavaira: »Követeljük a fülbegyónást!«

Nem tudta, mit tegyen. Zweybrück sürgetni kezdett:

- Nos, mit felel tehát!

Huszár Gálnak ajkán volt az elutasítás, ám eszébe jutott az evangélium szava: »És megpróbálja az Úr az ő szolgáit«, a távolból lovak dobogása hangzott, az utcán huszárok, nyargaló magyar huszárok tűntek föl, lobogott mentéjük a szélben. A véreim! - gondolta Huszár Gál és úgy találta sok és erős segítsége van Kassa városában. Ekkor, nehogy a habozását gyávaságnak higgyék, erős, kemény szóval belecsapott Zweybrück tenyerébe:

- Elfogadom a föltételeket ... mind a föltételeket. Itt maradok!

Éljen! Éljen! - kiáltottak nagyszóval a tanácsosok. Zweybrück bosszankodott az üdvözlésen s látszott arcán, hogy gyerekesnek találja az örvendezést. Firtinger úgy vágott felé a szemével, mint aki diadalmaskodott, Zweybrück keze dühösen indult a levegőbe, ám Firtinger még ölelgetni, csókolgatni is kezdte Huszár Gált, mire Kükelbreckkel együtt köszönés nélkül a városnak indult. Firtinger annál inkább áradozott: Édes, kedves, jó prédikátorom! Olyan harsányan kiáltozott, mintha egy izomban akarná az egész városnak tudtul adni az új prédikátor eljövetelét, s a hangja olyan örvendő volt, mintha egyes-egyedül az ő érdeme lenne Huszár Gálnak Kassán maradása. Ezenközben megjött a huszár csapat is. Firtinger rögtön odahagyta Huszár Gált és belekapaszkodott a csapatvezető csizmaszárába s amikor az lovának negédes ficánkoltatásával megállott, beszélni kezdett hozzá:

- Nagy, jó uram, vitéz Forách Simon, kassai kapitány, nagy újság van városunkban. Örvendetes esemény!

- No, mi az! - mordult le Forgách Simon, mert nem szerette a németeket.

- Prédikátorunk van! Magyar prédikátorunk! -lelkendezett Firtinger.

- Ezért ugyan kár volt megállítani engem! Bizonyosan olyan nyávogó lesz ez is, mint az a másik, akit a napokban hordtunk a határra!

- De bizony más ez! Nézze csak! - kiáltotta Firtinger s odahúzta a kapitány elé Huszár Gált, akinek arcába szökött a vér, mert inzultust érzett abban, hogy ilyenmód mutatják be.

- Na prédikátor uram, hány nap az esztendő. Verancsis kalendáriumában hamar kitelik ám! A huszárok röhögtek s Forgách úgy nézett rá, mint, akit végleg megsemmisített. Ezek a véreim hát! - gondolta keserűen Huszár Gál. Vajon miért is éreztem az imént, hogy segítségemre lesznek ha ily kegyetlen a bánásmódjuk. Nézte a kapitányt s mialatt nézte, agya az akarata ellenére mellékösvényre szökött s rendes szokása szerint töprengésbe hullott a gondolatain Véreim! - mondogatta. Eszébe jutott, hogy mindig melegség áradt szívébe, ha idegenben magyarokra talált, az okra idáig nem ismert rá, de most diadalmasra élemedett benne. A fajszeretet. Ez a fajszeretet! Csapongó gondolatai a mohácsi ütközetet juttatták eszébe s ennek révén ráeszmélt első beszédének textusára ... Igen, igen a fajszeretet tesz naggyá, erőssé s a széthúzás dönt szolgaságba. Mint a mohácsi ütközetben is! Egyetlen pillahunyás alatt megérezte első prédikációja minden szépségét s ez annyi önbizalommal töltötte el, hogy megvertség, megszégyenülés helyett most vidáman, az erős önbizalmával tekintett Forgách Simonra s a rajta röhögó huszárok arcába. Majd így szólott:

- Nem szükség félteni engem. Magyar ember nem szalad a veszedelem elől s ha Verancsics püspök parancsának képében eljön a veszedelem állok elébe annak is. Úgy tudom kapitány úr sem szokott meghátrálni. Én sem. Ha Verancsics, hát Verancsics. Lesz, aki megvédjen engem!

- Lesz, lesz bizony! - kiáltották a tanácsosok mind. Firtinger nem szólt, az ő arcán töprengés látszott.

- Jól van hát! - békült Forgách kapitány. Huszár Gál keményen adta vissza a kézszorítást és ekkor eszébe ötlött, hogy mindent el kell követni, csakhogy barátja, elszánt támogatója legyen a kapitány. Ismerte az emberi gyöngéket és bár küzdeni kellett magával mégis arra apellált, amikor beszélni kezdett:

- Magyaróvárott bejáratos voltam Forgách János gróf házánál. Leányát, a kis Zsuzsannát én kereszlettem. Nem rokona a gróf? Úgy emlékszem, dicsérettel beszélt egyszer egy kapitány rokonáról!

Forgách lépre ragadt a szón. Bár mindenfelé becsmérlően nyilatkozott a friss grófokról, most mégis igen jólesett szívének, hogy nyilvánosan bizonykodhat az előkeló famíliájával.

- Rokonom bizony! Még pedig az apám féltestvére!

- Tudtam! - vágott rá Huszár Gál. Erősen hasonlít is rá, de kapitány uram mégis mintha keményebb lenne.

Forgách Simon fölágaskodott a nyergében, tekintetében büszkeség villogott s azután még egyszer megrázva Huszár Gál kezét huszáraival együtt tovarobogott.

- Ugye, hogy kitűnő ember ez a mi kapitányunk! - mondta, csak éppen, hogy mondjon valamit a még mindig gondolataival küszködő Firtinger.

- A huszárjai ugyan csöppet sem azok! - dörmögte néhány tanácsos emlékezésük nyomán ökleiket indulatosan, a messzi járó csapat után rázva.

Beszélgetni kezdtek a minapi szörnyűségekről, amikor is a zsold késlekedése miatt azt a kárpótlást vették a huszárok, hogy megdézsmálták néhány kereskedő boltját, csapra ütötték Steinbrück korcsmáros négy gönci hordóját, végezetül pedig a feleségét meg a két szepesi szolgálóját magukkal cipelték.

- Forgách kapitány azonban becsukta a bűnösöket! - szólt a pillahunyásig fölriadt Firtinger.

- Forgách kapitány! Forgách kapitány! - kiabáltak össze-vissza.

Zaynak kellett volna jó példát statuálni. Hát nem szörnyűség, amit ezek a huszárok művelnek? Hiszen nincsen biztonságban előlük senki emberfia, ha úgy kerül a sor, holnap az én házamat gyalázzák meg! - kapacitálták Huszár Gált azután.

Szavaikból a magyargyűlölet érzett s Huszár Gál rájött abban a pillanatban, hogy mindenen túl még egy másik, nagy missziója is van ebben a városban, összebékíteni a magyarságot a németekkel. Igen örvendett, hogy mégis Kassán maradt s a munkái növekedésével, mintha az izmai is duzzadtak volna. Szelíd szóval magyarázta, hogy valami jogos is volt a huszárok fölháborodásában. De persze a kegyelmetek veszedelmére mégsem lett volna szabad elkövetni ily szörnyűséget! - tette azután hozzá. Több kézszorítást kapott, s az imént kissé eltávolodott tanácsosok most megint szorosan mellette lépkedtek s megérezhette a tekintetükből, hogy jól sikerült az első szereplés.

Ezen közben mind beljebb haladtak a városon, a kétoldalt házsorokkal szegélyezett patak mentén. Huszár Gálnak mindegyre jobban tetszett a város. Az emeletes, eleven színűre festett házak, a kiugró, csukott erkélyekkel, a domború ablaktáblákkal s a karcsú, zöldszín tornyocskákkal Wittenberga hangulatát lopták a szívébe. Édes ábrándozással merült bele elmúlt esztendeibe, az egyetem testes foliánsaira gondolt, azután pedig a burzára, ahol vidáman vitáztak, csatáztak, az elhagyott otthonra könnyű szívvel emlékeztek s ahol az ólomfödelű, súlyos maasok vidám emelgetése közben sem feledkeztek meg a föladatról, amit magukra vállaltak. Némi szomorúsággal állapította meg, hogy mennyivel szegényesebb, mennyivel kisebb körű az élete, annál a jövendőnél, amit az egyetem padjaiban s a burza asztalai mellett festegetett maga elé. Ám elég szép föladatot, elég súlyos föladatot látott maga előtt s amint betekintett a benne bizakodó tanácsosok szemébe bátor lett megint s úgy tekintgetett a köszöntgetve elhaladó járókelők után, mint, a ki bizonyosan tudja, hogy azok a valakik, valamikor sokat fognak köszönni neki.

A patak parancsára hirtelen nagyot fordult az utca s közvetlen előttük szökött a magasba a Szent Erzsébet székesegyház, a gyönyörű dóm. Jóleső hűvösség áradt hatalmas, barna köveiből s Huszár Gál megállott a templom előtt, hogy gyönyörködhessen gyönyörű arányaiban. Éppen a leghíresebb része, a főkapu után kutatott, amikor Firtinger örömbevillanó szemmel megzavarta.

- Erről, éppen erről a templomról jut eszembe! - bizonykodott. Hát nem kell tartani Verancsicstól! - szólt, szavait a tanácsosok felé is intézve. Kisütöttem, hogy van nekünk egy privilégiumunk, ami azt mondja: A tanács megegyezése nélkül pedig erőszakkal senkit nem szabad kivinni a város falai közül. Most erőszakoskodjon azután Verancsics! Mi?! -

Örvendőn, diadalmaskodva fordult a tanácsosok felé, mintha helyeslést, támogatást várna tőlük. Az egyik tamáskodott:

- Nem emlékszek ilyesmire!

- Pedig benn van az archívumban! Igaz-e archivárius?! - fordult Speech Tóbiás felé.

- Úgy van, úgy! Most már emlékszek én is! Csakugyan ott van. A második terem jobb sarkában. Hetvennegyedik csoport. Az első szász települőkről való írás mellett. Ha jól emlékszem a privilégiumot Zsigmond király adta, mielőtt városunkat zálogba tette volna a lengyeleknél. Egyébként mindjárt utána nézek! Már sietett is és a sűrű fejcsóválásain meglátszott, hogy szemrehányásokat tesz magának, amiért meg tudott feledkezni ilyen fontos okmány tétezéséről.

Firtinger Huszár Gál karjába öntötte a magáét s közelhajoltan hozzá magyarázgatott neki, míg a többieket a kíváncsiság oly közelre sodorta melléjük, hogy a tolongásban minduntalan egymás lábára hágtak.

- Ez a privilégium legfőbb erőssége lesz prédikátor úrnak. Nem is tudom, hogy miként feledkezhettem meg róla akkor ... No mindegy. Huszár Gál uramat már nem fogják elcipelni. Az a privilégium erősebb lesz Verancsics minden parancsolásánál. Mert a tanács abba ugyan soha nem egyezik meg, hogy prédikátor uramat elcipeljék innen. Úgy-e! - fordult hátra a tanácsosok felé.

- Úgy ám!

- Soha!

- Ennek az örömére aztán csak betérünk Steinbrückhöz. Tegnap nagyszerű tállyait kapott az elherdált borok helyébe!? - indítványozta a vörös orrú városbíró.

- Be bizony, de be bizony. És iszunk áldomást. Magnum áldomást.

Ez elhatároztatott s haladtak tovább. A megelevenedett, friss kedvű Firtinger egyre magyarázgatott Huszár Gálnak, amint elhaladtak egy-egy templom előtt. Ez itt a Mihály-kápolna, emitt az Orbán-torony. Még nem a mieink, mondta később. De hát mik ezek, ha miénk a dóm! - tette hozzá kiesinylően. A dómban majd fölváltva prédikál kegyelmed, meg Frölich Tamás a magunk papja. Amikor a miénk tett, eleinte le akartuk rombolni, de azután úgy gondoltuk, hogy mégis jobb lesz az magunknak,

Huszár Gált elkedvetlenítette kissé ez a gyűlölködés, ám erre nemsokára még nagyobb oka lett. Firtinger már messziről magyarázta:

- Az a ház, amit ottan építenek a katolikusok konviktusa. Balassa Zsuzsanna nekik adományozta, hanem azért, mire fölépül jó lesz az nekünk. Közelebb értek s egy sötét ruhájú embert láttak, aki az építés haladásában gyönyörködött.

- Ennek nem köszönök ezentúl! - mondta Firtinger. Ez Kocs Gábor, az altarista. Nem köszönök neki én. Ha igaz hitű papunk van, egyetlen ámítót sem köszöntök.

Huszár Gál nem szólt rá semmit, hanem, amikor elhaladt mellette, udvariasan kalapot emelt Kocs Gábor előtt.

- Ugyan már! Minek köszön neki. Nem érdemli meg egy sem közülük.

- Nem szabad gyűlölködni, inkább sajnáljuk azokat, akik nem akarják megismerni az igaz hit gyönyörűségeit. Azután pedig igen méltatlan igazhitű keresztényhez, hogy olyan csúfságos módon fizessen a katolikusoknak, amint kezdetben ők bántak velünk!

A meggyőződés fűtötte szavai nagy hatással voltak a tanácsosokra, tisztelettel néztek rá, mert újabb bizonyságot kaptak az övékénél sokkal nemesebb lélekről, ám Firtingert nem lehetett kizökkenteni a gyűlölködéséből:

- Nem ismeri ezeket a ... papokat. Gyalázatos, feslett életet folytatnak. Lányokat, derék tisztességes asszonyokat csábítanak. Bujálkodnak, dőzsölnek és nem röstellik szájukba venni az Isten nevét. Én bizony nem köszönök nekik. Ezentúl még akkor sem köszöntöm őket, ha magam maradok igaz hiten ebben a rengeteg városban. Azután milyen ostobák, milyen buta fejűek. Hát, hogy nem tudják meglátni, ami éppen olyan bizonyos, hogy én e helyt toppantok a lábammal, hogy nem tudják meglátni, mennyire üres figura minden ceremóniájuk. Hogyan tisztelhetnék olyan embert, aki gyűlöli a mi hitünket. A mi igaz hitünket. Nem köszönök nekik én. Nem én soha. Még szóba sem állok velük.

Huszár Gál vérét megmelegítette Firtinger lelkesedése, de fájt neki, a hiú gyűlölködés, a durva gyűlölködés, amely nem tudja megérezni, hogy valami igazságnak a másik oldalon is kell lenni. Kiábrándultan nézett Firtingerre, most úgy látta, mintha katolikus gyóntatószék előtt térdepelne s mintha vakbuzgóságában ajkával csókolgatná a templom hideg, rideg kövét. Szerette volna melegében fölvilágosítani milyen helytelen a vak gyűlölet és hogy mennyire nem a szeretetet hirdető Jézus szerint való. Ám opportunus természete beláttatta vele, hogy amint a hegyről rohanó szekeret ostobaság visszafogni, hanem okosabb megvárni, amíg a völgybe lerohan és ottan szépen, csöndesen, magától megáll, akként a gyűlölködő embernek is időt kell hagyni, hogy kitombolja az indulatait és közbe-közbe csupán egy-egy szelíd intéssel szabad figyelmeztetni, mennyire lecsapott a helyes útról. Látta a többi tanácsos arcán, hogy Firtinger gyűlölködése testvérhangokra talál az ő szívükben is, ám nem esett kétségbe emiatt. Ráeszmélt, hogy hiszen ezek az emberek, akik késő férfikorukig katolikus dogmákon nevelkedtek nem is érezhetnek másként. Tudta, hogy máról-holnapra, az igazság megismerésé dacára sem lehet megszabadulni a durvább erkölcsöktől, de bízott magában, bízott az erejében és reménykedett abban, hogy később mégis sikerrel plántálja szíveikbe az ő érzéseit. Elgondolkodott, ábrándokba merült s képzeletében úgy látta, hogy ötven esztendő múltán a nagy többség az igaz hitet vallja már és úgy képzelte, hogy az emberek valamennyien végként megnemesednek és nem azt keresik, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Sóhajtott és fájdalom szállt szívébe arra a gondolatra, hogy ő nem ebben a gyönyörű korban született.

Steinbrück korcsmáros gyűlölködve nézte végig, amikor megtudta, hogy magyar a nemzetsége és Huszár Gál bevallotta magának, hogy a vagyonán, becsületén esett sérelem miatt érthető és emberi a gyűlölködése. Valami homályos sejtelem azt súgta neki, hogy amint a szeretetet, akként a gyűlölködést sem lehet kiirtani az emberekből, de a maga nemessége sokkal igazabb volt, sem hogy hitelt adott volna a sejtésének. A hosszú poharazás után egyik is, másik is ebédre invitálta magához, de Firtinger annyi hévvel kardoskodott, hogy végre is belementek, legyen mára Firtinger vendége, ám a közeli napokra egy tisztességet mindegyik kikötött magának.

Elbúcsúztak és Huszár Gál Firtingerrel tartott, aki nem győzött eleget örvendezni neki. Két szobát kapott. Az egyik különösen téres, világos volt és rögtön elhatározta, hogy a nyomdáját itt rendezi be. Firtinger magára hagyta, hogy a kedves eseményre előkészítse a háza népét, ő pedig azonnal nekiült és levelet írt Wohnitzky kapitánynak. Nagyon köszönte a pártfogását és kérte végül, hogy sürgősen küldené utána a nyomdát.