Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: A kolozsváriak

A quinzaine nagy művészi eseménye a kolozsváriak vendégjátéka volt. Két okból. Első maguknak a produkcióknak kitűnősége, mely valóságos revelációként hatott reánk. Amint a széplelkű direktornak hazafias, bár kissé szkeptikus és nagyon tanáros szavai elhangzottak: feljött a függöny és oly dolgokat láttunk, annyi frissességet, annyi valóságos, cicomázatlan életet és oly szavakat hallottunk, olyan szép régi magyar szavakat, olyan pompásan kiejtve, hogy teljesen átadtuk magunkat az illúziónak. E régi magyar darabok előadásai minden dicséretet megérdemelnek. A darabokat ugyan talán jobban is lehetett volna megválasztani. A Sztárai naiv invektivája helyett szívesebben láttuk volna a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédiát, a cinizmusnak és elkeseredésnek ezt a valóban drámai remekművét, egy izgató korszaknak ezt a bámulatosan fölényes kritikáját, mely legalább a gyónás jelenetében - mikor az érdekből megtért gonosztevő oly titáni szemtelenséggel gyónja meg bűneit a korrupt püspöknek - egy kitűnő színész elé is hálás feladatot állíthatna. A Csokonaitól választott komédia pedig igen kezdetleges. A Filozófus eszméiben, típusaiban, nyelvében irodalmunk egyik korszakalkotó műve - de színpadon olyan, mint a levetkőztetett öregasszony. Az egyetlen Omnia vincit amor az, melyet nem kell galvanizálni. Az igénytelen és névtelen pálos szerzetes művének kivált első jelenetében a házasságnak oly paródiáját alkotta meg, mely valóban minden időkre szól. Ennek a régi közjátéknak felfedezése a közönség számára a legnagyobb irodalmi események közül való. A többi bemutatott darab lehet könyvdráma vagy elavult (ami annyit jelent, hogy már eleve is gyenge). De nem is a darabok voltak a fontosak, hanem az az életdarab ami színpadra jött velük, a régi magyar élet, melyet még senki se mert ily naturalizmussal színpadra hozni. A kosztüm, a mozgások, a dialektus, mindez a legegészségesebb természetességet mutatta, azt a természetességet, mely már művészet. S a tökéletes stílusérzéket kellett bámulnunk. Alig volt túlzás, alig zavaró mozzanat. Minden összeillett, nem úgy mint egy gép kerekei, hanem mint egy ember mozdulatai. E nagy életszerűséggel valóban a régi Magyarország egy-egy egységes darabját sikerült felidézni. Sohasem értettem meg ennyire a tizennyolcadik századvéget. Megértettem mért kellett a tudatlan, durva, politikus Pontyinak (a Pató Pálok ősének) és a finom, művelt, kissé affektált, filozófus és mizantróp Parmeniónak (vagy Gersonnak) egymás mellett állnia. Megértettem, mért kellett hallanunk a tiszttartó rusztikus, az ügyvéd diákos leveleit, a bájos, finoman langyos, levendula illatú gáláns párbeszédek után. A régi és az új, a Kelet és a Nyugat, a magyar ugar és Párizs örök találkozása volt ez a Bessenyei filozófus fejében.

De a publikum - ez a másik oldala az éremnek - a kitűnő budapesti publikum szemmel láthatólag nem érdeklődött ez előadások iránt. A nézőteret írók töltötték meg, az új magyar írók, akik egy pompás forradalom után most jobban érzik összetartozásukat a nagy magyar múlttal, mint valaha. A tömeg távolmaradt és ezt nem csodáljuk: ősöket csak az arisztokraták ismernek: a vulgus nem emlékszik nagyapáira. De távolmaradt az iskola is: a tömérdek budapesti diák és tanár, akiktől azt vártuk, hogy zsúfolásig töltik meg a színházat. Távolmaradt az iskola, mely avval dicsekszik, hogy a nagy múlt szellemével köti össze a fejlődő nemzedéknek lelkét, melynek valóban hivatása volna, átadni az öröklött kincset a jövőnek. Ah, ez a kincs, a szellem! Ezek az urak kétségkívül a hazafias ünnepélyek frázisaiban látják a szellemet.