Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Szabó Dezső: A irodalom mint társadalmi funkció

Szabó Dezső: A irodalom mint társadalmi funkció
IV. Valamely irodalmi mű értéke függ-e a benne kifejezésre jutó társadalmi ideáltól? - Ha vannak az esztétikai értékmérésnek szociális vonatkozásai, melyek azok és minő viszonyban vannak ezek a szorosabb értelemben vett esztétikai szempontokkal.

Mi adja meg az irodalmi mű értékét? Az általa felköltött emóciók összessége? Az az életszerűség, mellyel ezeken az emóciókon át megéljük a művet? Vagy a mű által felköltött emóciók között van egy külön esztétikai emóció, mely - függetlenül a többi lelki folyamatoktól - egymaga szabja meg a mű értékét?

Azt hiszem, hogy akik eddig vizsgálták az esztétikai hatás lényegét és az irodalmi mű értékének alapfeltételeit - keveseket kivéve, különösen Guyaut, túlságos elvonással éltek és erudiciójuk magaslatáról igen arisztokratává szűkítették a szép körét. Az esztétikai hatásban okvetlenül meg kell különböztetni két fokozatot: az első a primitív, egyetemes esztétikai hatás, a másik a különös esztétikai rágondolás.

A primitív egyetemes esztétikai hatás. Adj egy varróleány, egy nyomdász, egy megyei tisztviselő kezébe egy férc-regényt, Féval vagy Ohnet valamelyik ipartermékét és azután Hugo vagy Tolsztoj valamelyik remekét, a lelki folyamatok, a hatások, melyeket ezek az igen különböző értékű művek ki fognak váltani bennök, körülbelül azonosak lesznek. Szánalmat, gyűlöletet, haragot, undort etc. fog érezni, aszerint, ahogy életérdekein s az uralkodó társadalmi pszichén át látja a mesét és alakjait. Mert jegyezzük meg és ez törvényszerű, minél alacsonyabb fokán áll a műélvező a műveltségnek, esztétikai érzéseiben annál több a praktikum, a mű hatása annál inkább az élet, az átélt élet valóságát teszi ki. És ez minden népnél mindig így volt és így lesz. Nagyon hamisan látjuk mi az erudició megvilágításában a görög népet, mikor egy »csodálatosan esztétikai népről« egy népről »mely a szépnek élt« etc., beszélünk. Azt hiszem, hogy a görög népnek épp oly kevéssé volt fogalma a »szépről« és bármily esztétikai elvontságról, mint akár a hottentottáknak vagy a zulu négereknek. Az, amit most görög irodalomnak és művészetnek neveznek, egy elit-társadalomnak lehetett a »művészet«, a »szép«. De a görög nép nagy tömegének bizonyára hit, fajfenntartó ösztön, megszokott hagyományok, gyűlölet, szeretet: szóval élet, praktikum volt. Ha az esztétikai hatást primitív és egyetemes formáiban, tehát genetice vizsgáljuk, Kant megállapításának abszurduma szemünkbe kiált. Még ha olyan művet olvas is, melyben a legkisebb szociális vonatkozás nincs, egy szerelmi dalt, egy szerelmi történetet, a hatás akkor is szociális értékű, a lelki folyamatok átélésével erősödik benne másokkal való összeforrottságának tudata. Hiszen talán a szép esztétikai fokozatainak, a kellemesnek, szépnek, fenségesnek is vannak bizonyos szociális fokozatai. A kellemesben az élet egy részlet jelenségével érzi rokonnak magát s ez érzés tartalmát inkább csak az érzékletek adják, a szépben egy nagyobb közösségbe éli bele magát intelligenciájával, érzéseivel, egész lelki életével, a fenségesben az egész univerzumot irányító alaperők tragikus erejét érzi.

Az esztétikai hatásnak ez egyetemes formájában tehát egy külön és tisztán esztétikai emóciót megkülönböztetni lehetetlen és haszontalan elvonás volna. Az esztétikai hatás tehát ebben az esetben: a mű az egyén és a szociális ember közti ellentétet megszünteti. Az élet minden jelenségének az emberi lélek minden folyamatának megvan a maga esztétikai fokozata, ha az író fel tudja kelteni az olvasóban azt a szimpatikus képzeletet, mellyel mindezeket megélje s így az élet egyetemes rokonságában megsejtse a közös sorsot és közös érdekeket.

Igaz, hogy ezt az átélést a legkülönbözőbb értékű művek a legkülönbözőbb eszközökkel érik el. És ebben a formájában a szép túláradja az esztétikát. Innen van, hogy az irodalmi hatás e primitív egyetemes formája és a mű értéke között nem tudunk semmi viszonyt megállapítani. Néha éppen olyan műveknek van nagy szociális hatása, melyek a változó társadalommal teljesen kiesnek az irodalomból.

2. A mű hatásának második fokozata az, midőn a mű külön esztétikai rágondolással szerez élvezetet. Az előbbi hatás túlnyomó részben érzelmi volt s a lelki élet egész bonyolultságát, minden mélységeit áthatotta. Ez inkább intellektuális öröm. Az a l'art pour l'art élvezet, mikor egyéni életünk lehetőleg független marad a mű életétől s mikor tisztán az alkotás művészi eszközeit nézzük, oly elvonás, oly elfejlődése az esztétikai hatásnak, melyre minden időben csak igen kevesen képesek. Természetes, hogy az esztétikai hatás ezen formája az előbbiből fejlődött olyanformán, hogy a mű hatása alatt álló egyén kereste a hatás okait. Nem akarok kitérni e forma speciálisan esztétikai fejlődésére, csak megállapítom, hogy a szociális elv az esztétikai hatás e formájában is érvényesül, a mű esztétikai értéke annál nagyobb, minél szélesebb körű (időben és térben) szociális érzést támaszt. Minél inkább hozzátudja rokonítni énemet más korok és más viszonyok embereihez, minét inkább megérezteti velem a közös humánumot.

Közelebbi, pozitív részletvonatkozásokat a mű esztétikai értéke és a benne kifejezett szociális ideál között - úgy hiszem - nem lehet megállapítani. Három kérdést kell föltennünk minden irodalmi mű értékelésénél: 1. Milyen lelki erők találtak szavakra az íróban és micsoda egyéni szükségszerűség ad azoknak egységet? 2. Mit adott az illető mű az irodalomnak? (formák, eszközök, nyelv). 3. Milyen emberi közösség talált kifejezésre a műben?

Azt hiszem, hogy csak az olyan irodalmi alkotásnak van gyökere az időben, melynél mind a három kérdésre: az egyéni, a speciálisan irodalmi és a szociális kérdésre - találunk pozitív megállapításokat. Ez a három dolog az, ami az írót művésszé, a művet művészetté, a művészetet életté, nélkülözhetetlen magasabb szociális életté teszi. Voltak és vannak igen sajátos egyéniségű írók: Théophile de Viau, Liszti László, Hugó Károly, Otway etc. - és halálnak halálával haltak s csakis az erudicióban élnek. Voltak bámulatos virtuózai az irodalmi formaművészetnek és eszközöknek: Lyly, a francia rhétoriqueur-ök, a maga korában Gyöngyössy István etc. és teljesen elmúltak. Fogásaik legfeljebb mások művében maradtak meg fejlesztő értékkel. És voltak nagy szimpatikus képzeletű vagy szociális jóakarattal tele írók: Bage, Willkomm, Tinódy etc. - és ma kívül állanak a legszélesebben megvont esztétikai határokon is.