Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Figyelő · / · Disputa

Szász Zoltán:

Fenyő Miksa a Nyugat március 15-i számában oly dolgokra figyelmeztet engem s oly dolgokat kér tőlem számon, amiket én legalább fél évtizede hirdetek különféle lapokban s amelyekért súlyos megtorlási kalandokban részesültem az ő vele s a Nyugattal majdnem vagy teljesen homlokegyenest ellenkező szellemű táborokból. S történik ez a figyelmeztetés egy tárcacikk alkalmából, melyben nem fordítok ugyan, mint Fenyő írja, kilenc hasábot annak bizonyítására, hogy a mágnások és mágnáskisasszonyok nem tudnak magyarul, hanem igen is egy nyomatékosan hangsúlyozott s az egész tárcából kivilágló kabaré-szellemű tréfával jelzem, miként kellett volna uralkodó osztályunk idegenszerű magyarságát kritikailag kiaknázni egyrészt a nacionalista, másrészt a radikális sajtónak. Megírtam, hogy a tárca nem meggyőződésem, hanem szeszélyem terméke s hogy a mágnások nyelvének idegenszerűségét bűneik legkisebbikének tartom. Ily háttérből kiemelkedve már akkor is megfelelő jelentőségre kellett volna jutnia eme inkriminált közbevetett mondatomnak, hogy a tudósok és modern írók se tudnak magyarul, ha sajátosan a mai magyar nyelvalakulás értelmezését és értékelését tárgyaló cikkem ezt már úgyis világossá nem tették volna. Mert nem nagyúri könnyedségből vagy könnyelműségből mertem én ezt a megjegyzést odavetni egy egyszerű közbevetett mondatban, hanem azért, mert a Pesti Hírlap-ban megjelent előző cikkeim kétségtelenné tették az ilyesmik iránt egyáltalán érdeklődni akarók előtt, hogy mit is jelent az én szememben a zsidók és modern íróknak az uralkodó nyelvezet szemében fennálló magyartalansága. E cikkeimben már évek óta hirdetem, hogy itt Pesten s általában a nagyobb városokban a városi élet gazdasági s szintén főleg a városokban a zsidó beolvadás antropológiai hatása alatt egy új színezetű magyar nyelv fejlődik ki, amely a régi úgynevezett fajmagyar és paraszti magyarságtól jelentősen különbözik ugyan, ma még az ily dolgokban maradi fül számára idegenszerű, de amelyé a jövő. Kifejtettem ezt részletesen jóval Fenyő felszólalása előtt Pesti Hírlap-beli tárcámat követő napokban a Világ hasábjain is. Mindeme írásaimnak s mostani soraimnak lényege az, hogy ha a zsidók és a modern írók nem is tudnak ugyan magyarul, de tudnak újmagyarul s így idővel ők fognak jól magyarul tudni. S én ezen a téren sokkal távolabb vagyok az előttem ismeretlen horváthjánosoktól, akikben én mindenféle széllel bélelt dogmatizmust űző fajmagyar nyelvészeket sejtek, mint Fenyő, mivel én nem látom a vidéki zsidókban a magyar tősgyökeresség mentsvárait, hanem mint az összes »régi« magyar nyelvet beszélő csoportokban, csupán »verlorene Posten«-eket, akik egy már megvert hadsereg maradványaként teljesen kilátástalanul állnak a maguk pozícióján.

Látható mindebből, hogy Fenyő Miksa keresve se találhatott volna embert, akihez jelzett sorait kevesebb hivatottsággal intézhette volna, mint énhozzám. Ez a néhány sor az utóbbi évek legtévesebben címzett nyíltlevél-féléje. Igaz, a szerkesztő úrnak megvan a maga nemes mentsége, amelyet itt iránta való rokonszenvem jeléül magam nyújtok át neki. A kertészek ismert túlzott félénksége, mellyel virágágyaikat, főleg ritka üvegházi növényeiket minden szellőtől óvni törekednek, volt az, ami megtévesztette és vele az én Pesti Hírlap-beli játszi forgószélszerű eszmetáncoltatásomban valami zord északi szél egy foszlányát sejttette, holott ez alapjában egy kedvező, sőt jótékony csírákkal terhes déli szellő lengedezése volt.