Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Figyelő · / · Peterdi István: Három új egyfelvonásos az Új Színpadon

Csécsy Imre: Sztrájk és politika
(Jegyzetek az angol sztrájkhoz)

A vasúti- és dokkmunkások sztrájkja óta a most lezajlott bányászsztrájk volt Anglia leghatalmasabb bérmozgalma. A harc olyan jellegű volt, hogy méltán lehetett tartani az 1891-i események ismétlődésétől is, mert valamennyi iparág közül éppen a bányamunka és speciálisan a szénbányászat van a legtöbb iparággal szoros összefüggésben. Amint a vasutasok bérmozgalmához természetszerűen csatlakoztak a dokkmunkások, épp úgy csatlakozhattak volna a szénbányászok sztrájkjához a közlekedési munkásokon kívül az összes gyári munkások. És bár Angliában a mozgalom nem fejlődött általános sztrájkká, noha igen sok más munkakör is természetszerűleg belekapcsolódott, mégis figyelemreméltó jelenség, hogy hullámai Amerikába és az európai kontinensre is átcsaptak és egész Ausztriáig húzódtak, sőt a belga és német kikötőkben már a kontinens szolidaritását is hangoztatták a szakszervezetek. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy az angol bányászok mozgalma a kontinenset jobban fenyegette általános sztrájkkal, mint magát Angliát. Már csak ezért sem lehetnek közömbösek ránk nézve a szigetországban lefolyt események, a kontinenssel való vonatkozásaik jelentőségét azonban még inkább kidomborítja az a körülmény, hogy Anglia 250 millió tonna széntermeléséből (1906.) 77 millió tonna került külföldre. Ha elgondoljuk, hogy Anglia összes kivitele 11 milliárd körül van, míg behozatala meghaladja a 16 milliárdot (1911.), akkor meg fogjuk érteni, hogy ez a hatalmas sztrájk, mely a nemzeti vagyonnak körülbelül egy milliárd kárt okozott, milyen intenzív befolyással lehet a kontinens közgazdaságára, bár magának az angol szénexportnak súlypontja nem Európára esik. Mindezektől eltekintve pedig ez a sztrájk mély betekintést nyújtott egy egész sor szociális problémába és úgyszólván egész meztelenségükben föltárt néhány olyan politikai vonatkozást, melyek bár nem újak, de fontosak minden ország munkástársadalmára nézve és közösek minden állam belpolitikájában.

Mindenekelőtt le kell számolnunk azzal a babonával, mely Angliát Európa leggazdagabb országának tünteti föl. Anglia gazdagságának alapja nem ipara, hanem gyarmatain és flottáján nyugvó kereskedelme, ami pedig föltételezi a tőke nagyarányú diszperzációját és így megakadályozza nemcsak egy belső plutokráciának, de magának a plutokrata államnak kialakulását is. A tőke történelmének mai mozzanatában pedig egyedül az átkos és káros belső plutokrácia lehet az állami és így általános gazdaság alapja. Angliának alig van tízezer olyan polgára, akinek évi tőkejövedelme meghaladja a 4000 font sterlinget (96000 K), akiket tehát milliomosoknak lehet nevezni és ennek a felső tízezernek is legtöbb tagja földbirtokának köszönheti gazdagságát. Ezzel a csekély számú legmagasabb osztállyal és az aránylag szintén nem nagy jómódú és kevésbé jómódú középosztállyal szemben az angol társadalom harmincnyolc millió olyan polgárt számlál, akinek évi jövedelme nem üti meg a 160 fontot (3840 koronát). Ebből a 38 millióból 11 millió a bérmunkás, akiknek évi átlagkeresménye mindössze 45font (1080 K). Az angol munkás munkabérátlagát tehát megközelítően napi 3 és heti 18 shillingre tehetjük. Ezen is alul van a munkások 10%-ának jövedelme, a többség (63%) 20-35 shilling között keres, maximális jövedelemmel (45-50 shilling hetenként) csak 6% rendelkezik.

Az angol nemzet túlnyomó többsége tehát proletár-sorsban él, a tízmilliónyi munkás proletáriátus elitje pedig meg sem közelíti a német, magyar vagy osztrák munkás életszínvonalát.

E közül a tízmillió munkás közül a Board of trade 1906-i kimutatása szerint (Coal tables) 1.551.000 szénbányász, közülük ismét 691.000 kizárólag a föld alatt, 860.000 föld alatt és felett dolgozik. Ezeknek a munkásoknak helyzetén a termelés állandó progresszivitása és a nemzeti vagyonnak ezzel kapcsolatos emelkedése nagyon keveset könnyített. Sőt Max Schippel kimutatása szerint 1874-80 között, mikor a széntermelés 14%-kal, 20 millió tonnával gyarapodott, ugyanakkor a munkások száma 10%-kal, 54.000-rel csökkent. Ebben az időközben tehát a produktivitás fokozása egyrészt a munkaerő nagyobb kihasználását, másrészt a munkanélküliség emelkedésével a munkaerő gyakorlati azaz tőkeértékének és így a munkabérnek csökkenését vonta maga után. Schippel Staatliche Lohnregulirung című könyvében (1885.) ezen az alapon így állapítja meg a nemzeti vagyon és a munkásság helyzete közötti összefüggést: »A munka produktivitásának, azaz a nemzet termelőképességének emelkedésével a munkabér csökkenő tendenciájú, a munkabér nem egyenes, hanem fordított arányban áll az emberi munka hasznosságával (Ergiebigkeit), ha ez emelkedik, a másik hanyatlik.« Továbbá: »... Amit tehát látunk: az nem a termelés gyarapodása és a népjólét emelkedése, hanem: a javak gazdagabb kizsákmányolása és a munkásnyomor terjedése, mert a munkanélküliséget a nyomor árnyékként követi.«

Az 1885-1906 időköz statisztikája megdönti ezeket a megállapításokat. Ez alatt az idő alatt a brit királyság széntermelése 160 millió tonnáról 251 millióra emelkedett (Kanada, Brit-India és Ausztrália 8 és 10 millió között ingadoznak, a többi gyarmatoké elenyésző, kivéve a 2 és 1/2 millió tonnát termelő Transwaalt), azonban amíg egy munkás 1885-ben 319 tonna szenet bányászott, addig 1906-ban már csak 291-et hozott napvilágra. Ebben az időközben tehát a nemzeti vagyon gyarapodásával együtt járt a munkaerő kihasználásának csökkenése, de nagy tévedés lenne azt hinni, hogy az utóbbi az előbbinek okozata volt, mert a munkaviszonyok javulását egyrészt a hatalmas sztrájkok (1889-ben, a legsúlyosabb évben Angolországban összesen 1200 sztrájk volt), másrészt a főleg Chamberlain nevéhez fűződő szociális bill-ek, így a munkaidő korlátozására vonatkozó törvény idézték elő.

Az angol nemzet tehát gyarmati világuralma mellett is valójában sokkal szegényebb, mint a kontinens nagy ipari nemzetei vagy mint a plutokrata Egyesült Államok. A nyomor és a fényűzés ellentéte sehol a világon nem olyan kiáltó, mint Angliában, sehol másutt nem áll szemben oly csekélyszámú kiváltságossal a proletárok oly hatalmas tömege. Anglia igazi képét nem a Dreadnoughtjai adják meg, hanem az a harmincnyolcmillió szegény ember, aki százhatvan fontnál kevesebbet keres évenként és közte az a tíz-tizenegy millió munkás, aki átlag évi 45 fontból tengődik. A gyarmati beruházások és a kereskedelmi befektetések lehetetlenné tették a tőke koncentrációját, ami pedig nemcsak a marxi szocializmus végső reménysége, de a kapitalizmus jelenlegi egyetlen enyhítő körülménye, mert a koncentrált tőke minden elnyomó hatalma mellett is inkább képes jólétet árasztani maga körül, mint a szétszórt tőke. A nemzeti vagyon emelkedése szintén nem a tőke összpontosítását, hanem majdnem kizárólag a beruházások és befektetések fokozását vonta maga után, a munkásjólét növekedésének tehát a föntebb említett Schippel-féle okokon kívül még ezért sem tehetett előidézője. A természetes fejlődéstől Anglia munkássága nem várhatta viszonyai jobbrafordulását és így a bérharc sehol a világon nem lehetett annyira jogosult még a tőke szemében is, mint éppen Angliában.

Két dolog különbözteti meg az angol munkásharcokat a kontinentális és óceánon túli mozgalmaktól. Az egyik az, hogy ezek a harcok áltatában békésebb jellegűek, a másik, hogy az angol munkásság mozgalmaiban jelentős szerep jutott mindig a parlamentnek.

A hatvanas évek óta működnek intenzívebben Angolországban a békéltető hivatalok, melyeknek törekvése oda irányul, hogy a bérmozgalmak kétoldalúan, kiegyezéssel intéződjenek el. Az angol sztrájkok kétharmada kiegyezéssel végződött. A békéltető hivataloknak éppen a szénbányászok és szénbánya-tulajdonosok között fölmerült differenciák kiegyenlítése körül jutott a legfontosabb szerep. Rideg, késhegyig menő harcot az angol munkások ritkán provokálnak, egyrészt mert ez veszedelmes lehet rájuk nézve is, másrészt mert szükségtelen is. Anglia tizenegymillió munkása közül mindössze két és fél millió a szervezett bérmunkás, a szakszervezetek 1910-i kongresszusán pedig ezek közül is csak 1,7 millió volt képviselve Trade-union-jaik inkább exkluzív körök, mint igazi, széles alapú szakszervezetek. Ennek következtében sztrájkpénztáraik is aránylag szegények és egy ilyen hatalmas sztrájknak, mint a bányászsztrájk, a súlyát bizonyára még hosszú időn át érezni fogják.

De fölösleges is angol munkásságnak helyzete javításáért ad abszurdum vinni a harcot, mert a tízmillió munkás mögött ott áll a parlament, mely a Chamberlain-éra óta nem idegenkedik többé a szociális kérdésektől. Ez a parlament, mely egészen a legújabb időkig a konzervativizmus megtestesülése volt, melynek liberális pártja a végső kérdésekben épp annyira konzervatív volt, mint a legzárkózottabb tories, Chamberlain alatt egészen átalakult. Bizonyára nem csupán a követelések jogosultságának elismerése, hanem mély és nagyarányú imperialista politikája tette világossá a messzire látó Chamberlain előtt, hogy az angol nemzet hatalmával szorosan összefügg a munkásság és az egész proletáriátus jóléte. A brit imperializmus alapját nemcsak az energikus külpolitikában, a szolidarizáló gyarmatpolitikában és a védővámos pénzügyi politikában, hanem a békés, kiegyenlítő belpolitikában is kereste. A szociális kérdéseknek az angol parlamentben való felvetése az ő nevéhez fűződik. Keresztülvitte a munkáslakásokra, a munkaidő állami szabályozására, a balesetbiztosításra, a rokkantak és foglalkozás nélküliek biztosítására vonatkozó billeket. Lloyd George az ő szellemének méltó követője, akinek a munkásság minden angol államférfi közül legtöbbet köszönhet. Az angol parlament munkásképviselői között pedig éppen a bányászelem van túlnyomóan képviselve, amennyiben 1907-ben ötven proletárképviselő közül huszonnégy bányász került az alsóházba. A munkásság mindig bizalommal tekinthet arra a parlamentre, melynek kormányelnöke a béke létrehozásáért kész addig tárgyalni, míg az éhségtől összeesik és mely a maga hatáskörében néhány nap alatt mindent megtesz a munkáskövetelések érdekében.

Tudjuk, hogy a bányászsztrájk követelései kizárólag a bérminimum megállapítására vonatkoztak. Legkevesebbet követeltek Clevelandben (5 shilling 10 pence), legtöbbet a délwalesi bányákban és Yorkshire-ben (7 shillingen fölül), egyéb helyeken átlag 6 shilling körül volt a kívánt minimális napi munkabér. A parlament, ha teljességében nem is tehette magávévá a munkások álláspontját, Lloyd George javaslatára 5 shillingben mégis méltányos minimumot állapított meg, mert a munkások régebbi kimutatása szerint napi 4 shilling az a minimális jövedelem, melyből egy munkáscsalád normális körülmények között megélni képes. A munkások a jelenlegi viszonyok között ezt a billt elfogadhatónak is találták és a munka megkezdését ellenzők nem tudták megszerezni azt a kétharmad többséget, ami a sztrájk kimondásához kellett, és így folytatásához is szükséges lett volna. A munkások legnagyobb része munkába állt és így a sztrájk tulajdonképpen befejeződött. Minden sztrájk kétélű fegyver, talán még soha sztrájkoló munkások annyira nem bíztak teljes győzelmükben, mint most és ez a kiegyezéssel és parlamenti intervencióval végződő mozgalom könnyen vereségszámba mehetne, ha a munkásság önérzetét nem táplálná a parlament közbelépésének erkölcsi súlya. Az angol sztrájkok parlamentáris jellegűek, szabotázst és amerikázást az angol munkásság nem ismer. A munkások maguk alkotta őrséggel védték a bányákat és mozgalmukat még a fenyegető éhínség réme sem fejlesztette olyan véres összeütközésekig, amilyenek ugyanebben az időben a Ruhr-vidéken napirenden voltak.

Ezek a dolgok ismét komolyan gondolkodóba ejthetik a szocializmusnak azt a frakcióját, mely a parlamentarizmus teljes mellőzésével, sőt a parlamenttel szemben, anarchikus úton akarja kiküzdeni a munkástársadalom jólétének emelését. A forradalmi szocialisták ezek, akik a szakszervezetek mai jellegével sincsenek megelégedve, akik ezeket a szakszervezeteket a jövő társadalmának alapjaivá akarják tenni. Szembehelyezkednek az állammal és azt hirdetik, hogy a parlamentarizmus gazdaságilag és erkölcsileg is megrontja a proletariátust. Két fegyverrel küzdenek céljaikért, antimilitarizmussal és általános sztrájkkal - és elfelejtik, hogy ez a szakszervezeti anarchián épülő társadalom a társadalmi anarchiának olyan melegágya lett, hogy ők maguk sietnének legelőször a személy és vagyonbiztosság védelmére visszaállítani a militarizmust - elfelejtik, hogy a késhegyig vívott általános sztrájk nemcsak a tőkét, de a proletárjellegű kispolgárságot és magát a munkásságot is romlásba dönthetné. Vezérük, Friedeberg, nyíltan kárhoztatja, hogy a német munkásság parlamenti úton harcol érdekeiért és azt hangoztatja, hogy az általános választójog csupán Bismarck cselfogása volt, »aki nagyon jól tudta, hogy a proletariátus forradalmi erejét (melytől nagyon félt), félre fogja vezetni, ha a népet egy törvényes intézménnyel, az általános választójoggal kapcsolja össze.« De ugyancsak az angol események gondolkodóba ejthetik magát az ortodox marxista szocializmust is, mely a munkásság végső céljainak megvalósulását ettől különböző, de szintén forradalmi úton reméli. Az úgynevezett katasztrófa-elmélet, mely a nagy tőke összeomlását várja a természetes fejlődés folyamán, immár kezd megdőlni, a plutokrácia klasszikus hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban a nagytőke már megtalálta a trustben azt a védőfegyvert, mellyel útját állhatja a koncentrált tőke összeroppanásának.

A munkások és tőkések fizikai összeütközését várókkal és az anarchista-szocialistákkal szemben mind szélesebb körben terjed ma már az állami szocializmus iskolája, mely sem a nemzetet, sem az államot nem igyekszik megdönteni, de azt vallja, hogy a tömegek harcának küzdőterét a fizikai erő-ütközés porondjáról lassankint a parlamentbe kell áttolni és hogy az állam, mint minden társadalmi osztály összessége, leginkább hivatott a munkásság érdekeinek méltányolására is. Ez a fölfogás a közel jövő álláspontja, mely nem akar ugrásokat az emberiség fejlődésében, hanem a meglevő intézmények és a megalapozott állami élet szellemét igyekszik a távolabbi jövő számára már most előkészíteni. Ezen az állásponton van Magyarországnak az általános választójogért küzdő szociáldemokráciája és függetlenségi polgársága is. A demokrácia minden eddig elért eredménye emellett a fölfogás mellett bizonyít. Ezt fejezik ki Rodbertus és utána Schippel is: »... eine schrittweise Annäherung an das letzte Ziel des Sozialismus nur dann möglich erscheint, wenn der Staat sich vorher einen massgebenden Einfluss auf die Lohnbestimmung gesichert hat.«

És ez a legfontosabb szociális és politikai tanulság, amit a most lezajlott angol sztrájkból levonhatunk.