Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Figyelő · / · Peterdi István: Három új egyfelvonásos az Új Színpadon

Erdély Imre: George

Egy hírecske innen, egy rövid jelentés onnan, egy-egy okos, tömör vélemény idézőjel között, ez mindössze az egész, amit a közönség nagy része Henry Georgeról tud. Egyszer Tolsztojról derül ki, hogy szocialisztikus apostolkodása gondolatait ehhez az angol névhez fűzi, regényeiben ennek az amerikai írónak nézeteit terjeszti, népszerűsíti, máskor meg egy-egy szociológus hozakodik elő vele döntő érv gyanánt. Egyszer egy magyar író abban a kétes értékű dicsőségben részesíti, hogy érdemesnek tartja elpirulni azon, mert nem ismeri - még csak a nevét sem, máskor pedig egy egészen idegen szak egyetemi professzora mély elismeréssel támaszkodik reája. Közben pedig a szakmunkák, tankönyvek, nagy áttekintő művek elégségesnek tartják, ha »fiziokrata tanokat hirdettek még«, »ellenkező véleményen voltak«, »ilyen értelemben nyilatkoztak még« és hasonló alkalmi kettőspontok után a sok között az ő nevét is fölemlítik: George.

És most Pekingből jön a kínai forradalom eszének Sunjatsennek a nyilatkozata: »Én és társaim Henry George eszméit akarjuk valóra váltani hazánkban.« - Mintha egy kicsivel több volna ez az ember, mint ahogyan ismerjük? A szociológusok ugyan eddig is az ő »The land question«-ját tartották legalkalmasabbnak a kínzó és folyton-folyvást lappangó földkérdés megismertetésére, de mintha ennél is több volna ez a zseniális amerikai újságíró, mintha ő volna az, akin keresztül gyakorlattá válnak a társadalmi gazdaságtan elméletei.

Erre alig van nála alkalmasabb ember. Az Európával versengő és hatalmas iparállammá fejlődés útján levő negyven év előtti Egyesült Államok újságírója. Olyan ember, akit a foglalkozása ránevel arra, hogy minden iránt érdeklődjék, mindennek a helyét, fontosságát tudja, akinek módjában van mindenről értesülni és mindent mindjárt értékelni is, és aki legérzékenyebb mikrofonja az embereken áthullámzó eszmerezgéseknek. Ő az az ember, akinek agyában a társadalom minden rétegének észrevételei összefutnak, nem azért, hogy szárazon tudomásul vegye, hanem, hogy át is érezze őket és egymás között kiegyenlíteni is törekedjék. És emellett tiszta, erősfejű ember volt, mélyre látó és a meggyőződéséért lelkesedni tudó, aki át bírta vágni magát a nemzetgazdaságtan akkoriban javában forrongó, sokszor zavaros és még többször túlzó irodalmán anélkül, hogy józan ítélőképességét, tisztánlátását elvesztette volna a körülötte lepergő eseményekkel szemben. Újságíró volt, akit maguk az események neveltek természetesen gondolkodóvá, az Egyesült Államok polgárai közé tartozott, aki tekintélyeseket nem ismert és elég okos ahhoz, hogy tekintélyek ne is létezzenek számára: írókat épp olyan bátran bírálgatott, mint amilyen nyugodt, elfogulatlan aggyal eszméket és elméleteket vetkőztetett ki a rövidlátás, romantikus érzékenykedés és helytelen gondolkodás burkából.

George volt az az ember, aki sem az elvont tudományos gondolkodás nyugodt légköréből nem nézte kora mozgalmait, sem a maga közvetlen és pillanatnyi előnyeiért naívul lelkesedő szocialista munkás szemével. Az előbbinél többet érzett, az utóbbinál többet látott, de tudott annyit, mint a tudomány és érzett annyit, mint a jogtalan egyenlőtlenségek szenvedői. A gondolatainak tehát közelebb kellett lennie a való élethez, valahol egyenlő távol a nép rövidlátásától és csapongó fantáziájától, meg a tudomány definícióitól és metafizikai gondolatkombinációitól. Ennek az éles eszű, tisztafejű írónak meg kellett látnia a legégetőbb szükségletet, a legfelháborítóbb igazságtalanságot és ezeknek a legközvetlenebb gyógyszerét is, mert belőle a közvetlen tapasztalat, az intuitív vele foglalkozás teljesen kiölte azt az utópisztikus hajlandóságot, amely ennek a tudománynak legjobbjait is a költészetbe ragadta. És meg is látta a legigazabb bajt, a nyomort és az orvosságát, a földkérdést, a legnagyobb igaztalanságot. A teljes gazdasági világnézetét tartalmazó »Progress and Poverty« erről szóló fejezeteinek minden szava olyan közvetlen és meggyőző, olyan távol áll a Fourier-k tudományos utópiáitól, hogy szinte magától értetődő dolog, ha a dühödt sóhajok közvetlen termőhelyén szemlélődő Tolsztoj és a gyakorlati szellemű, kis japán Sunjatsen éppen George-ot ítélik alkalmasnak a már-már elodázhatatlan változás szellemi vezéréül. És különös, itt Magyarországon, a lehetetlenül túltengő nagybirtok és holtkéz hazájában alig ismerik, holott George tiszta és áttekinthető levezetéseinek már régen a magyar proletariátus, sőt még inkább az egész polgárság vérében, gondolkodásában kellene izzaniok. Mert ennek a tisztafejű és öntudatos amerikainak minden gondolata szinte a mai magyar társadalom szerencsétlenül, birtoktalanul született többségének látszik teremtve, hogy a demokrácia államának polgárságától megtanulja azt, ami még itt hiányzik, a polgári öntudatot, a legmegtisztultabb demokratikus szellemet és az ezekkel járó egész politikai programot. Úgylátszik, a »Progress and Poverty« a legalkalmasabb munka arra, hogy egy átalakulás előtt álló állam polgárainak bibliája legyen.