Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Huszonkettedik fejezet.

Szvetenay gróf nagy, puha karosszékében ült már, amikor Szodoma belépett hozzá.

- Fiam - mondta a gróf nyugodt hangon - itt vannak a pénzszekrény kulcsai, a jelszót ismeri, nyissa ki a trezort és a felső rekeszben balkéz felől talál majd egy csomó bankjegyet. Vegyen ki belőlük ötvenezer koronát, tegye borítékba és hozza ide nekem az egészet.

Szodoma átvette a kulcsokat, a gróf dolgozószobájába sietett, félrehúzta a nehéz szmirnát, amely a vasszekrényt eltakarta és egy perc múlva belenézett a trezor ásító torkába...

A gyertya lángja Szodoma kezében alattomosan meghajolt, mintha valaki felülről fújná és Pál árnyéka a falon ijesztő, mesebeli rémmé nőtt meg.

Egyszerű fatálból aranypénzek csillogtak elő a pénzszekrény mélyéből. És mintha még beljebb bankók suhognának halkan, csábítóan, mint homályos női budoárban valami kalandot kereső selyemalj zizegése.

Pál ujjai a pénz varázsa alatt görcsösen, ragadozó módjára meggörbültek és reszketni kezdtek.

Valaki hirtelen a vállára tette a kezét. Pál összerázkódott, megfordult és akkor látta, hogy csak a szmirnai szőnyeg szabadult el és borult a vállára. Ijedős volt, mint a tolvaj és tusakodott magával. Ezer kérdés, ezer kétség kínozta, hogy komolyan veheti-e a gróf nagylelkű ígéretét. Szvetenay csak mellékes, ingadozó célzást tett arra, hogy Pált fiává akarja fogadni és vagyona örökösévé megtenni.

Lehet-e ilyen ígéretre építenie? Vagy okosabb-e, ha él az alkalommal és mélyebben nyúl be a pénztárba, amelynek a titkát a grófon kívül senki sem ismerte? De hátha mégis kipattan a lopás titka... abból az ostoba véletlenből, amelyet az emberek hajlandók nemezisnek tartani?

Óra ketyegett a sötétben. A percek, az iszonyú, elhatározó percek száguldtak tovább és ragadták magukkal a Pál terveit, amelyek minden pillanatban változtak. Minthogy elmaradása már feltűnhetett volna, végre is úgy dőlt el, hogy Pál becsületes maradt. Újra bezárta a vasszekrényt és tisztességesen elvégezte azt, amivel a gróf megbízta.

- Kedves fiam - kérdezte Szvetenay, mikor Pál visszatért hozzá - hisz-e az álmokban?

Pált meglepte ez a kérdés és akaratlanul is összerezzent. A gróf nyugodt hangon folytatta:

- Életemben először történt meg velem az imént, hogy a feszület előtt elszunnyadtam. Elnyomott a kápolnában az álom és azt álmodtam, hogy repülök, hogy könnyű lettem, mint a bárányfelhő. És mialatt repültem, valami különös, mély zenét hallottam, mintha az égből szűrődnék és egy felhőrésen olyan vakító világosság áradt ki, hogy a szemem elkáprázott belé... Angyali énekhangokat hallottam, amelyek sokkal finomabb zöngésűek, anyagtalanabbak voltak, mint húsvétkor a Szent Péter templomában a »soprano«-k kórusa.

A gróf összekulcsolta a kezét, az ajkához emelte - Pál észrevette, hogy egy olvasó van a gróf kezére csavarva - és aztán így szólt Pálhoz:

- Már nem élhetek soká, édes fiam. Néhány napom, talán néhány hetem van még hátra. Nem félek a haláltól, vágyom rá. Az Isten úgy látszik könnyűvé fogja tenni számomra a földi búcsúzást. Álmomban olyan könnyűnek éreztem magam, mint még soha életemben és megértettem belőle, hogy nemsokára megszabadulok minden földi tehertől.

- Méltóságos uram - szólt óvatosan Pál - engedje meg, hogy orvos létemre kételkedjem az álmok jelentőségében. Az álmok Isten adományai, de a magyarázat, amit mi gyarló halandók fűzünk hozzájuk, emberien tévelygő. Méltóságod szervezete még kibír néhány évtizedet... Aggodalomra semmi oka sincs, hiszen még láza sincs ebben a percben...

- Nincs szükségem most vigasztalásra, kedves fiam - szólt a gróf. - Nem mondtam, hogy most vagy ma fogok meghalni, csak érzem, hogy már nem tarthat soká...

Épp ettől az autoszuggesztiótól akarom óva inteni - felelte Pál. - Nincs veszedelmesebb dolog, mintha az ember sajátmagával hitet el valamit. Az ilyen fölösleges izgatottságból még komoly betegség is támadhat.

A gróf fölnevetett:

- Nem vagyok csöppet sem izgatott. Mint jó keresztény ember elkészültem a halálra. Véletlenül épp tegnap gyóntam meg és áldoztam, mintha előre sejtettem volna, hogy végórám közeledik. Orvosi tanácsra most már semmi szükségem sincs. Mást forgatok a fejemben. Azt a néhány napot, amit az isteni gondviselés még nekem ajándékoz, úgy szeretném eltölteni, ahogy vallásos emberhez illik.

Pál beszélni akart, de a gróf türelmetlenül intett:

- Most nem mint orvoshoz, hanem mintegy az édes fiamhoz fordulok önhöz, Pál. Gondolkodtam rajta, hogy mire használhatnám még életem hátralévő napjait. Legjobban szerettem volna, ha görcsös vándorbottal a kezemben neki vághattam volna hónak-fagynak és meg sem álltam volna a legelső keresztútig, ahol feszület van és ott leroskadtam volna előtte... Tüske vérezte, fagy marta volna a lábamat, de méltó lettem volna Ahhoz, aki megfeszíttetett a kínok kínjával...

A gróf tekintete az ég felé lendült:

- Valami megmozdult bennem, visz, ragad ellenállhatatlanul... Csak ezen a helyen ne haljak meg, ahol kényelem, gazdagság, pompa és emberi hiúságok vesznek körül!

Hirtelen rávetette pillantását Szodomára:

- Arra akarom kérni, édes fiam, hogy vigyen el engem, ha még lehet, Rómába...

A hangja egyszerű, megindult koldushang volt és így folytatta:

- Ami jártomnyi erőm van még - sóhajtott föl - azt föl akarom használni arra, hogy megvalósítsam a fogadalmamat. Halálom előtt még egyszer föl akarok menni térden csúszva a Szent Lépcsőn, amely Rómában van. Rómához fűz életem minden szép emléke és ott is szeretnék eltemetve lenni. A családi sírboltunkat idehaza nem szeretem. A kriptában református Szvetenayak is vannak, akiket Pázmány Péter sem tudott megtéríteni. Mint eretnekek haltak meg.

A gróf elgondolkodva nézett maga elé és Pál érezte, hogy most nem szabad őt háborgatni elmélyedésében.

- A menyasszonya tetszik nekem - szólt kis idő múlva a gróf Pálhoz - mert szereti önt és aki szeret egy férfit, annak a szive hajlítható, mint a viasz. Tanítsa meg rá, hogy szeresse az Istent, akkor önt is mindig szeretni fogja. Ha a menyasszonya velünk jönne Rómába, nem bánnám, talán nagyon is szeretném. Legalább az a jutalmam volna, hogy az Úr oltára elé elhoztam egy lelket, aki sokáig tévelygett a sötétségben...

Pál jámbor meghatottságot színlelt, a gróf kezére hajolt és megcsókolta:

- El fog jönni Soledad - suttogta Pál - mert már megtért Istenhez.

A gróf megsimogatta Pál fejét:

- De nagyon gyorsan kell történni mindennek - szólt - mert én legkésőbb holnap már utazni szeretnék. Nem is tudom, marad-e mindenre elég időnk? Jegyekről kell gondoskodni, hálófülkét kell rendelni, a hotelbe előre kell táviratozni... Mégis csak jobb volna vándorbottal elindulni az első falusi feszületig...

- Rómát csak azért nem ajánlanám - szólt Pál - mert a hosszú út megviselné méltóságod egészségét.

- Az egészségemmel most már ne törődjék, édes fiam - szólt Szvetenay.

Egyszerre erősen a szeme közé nézett Pálnak:

- Elutazásom előtt - mondta a gróf - még egy dologról nem akarok megfeledkezni. Az irántam való hűségéről és jóságáról, Pál.

Pál szemérmesen lehajtotta a fejét.

- Említettem már - szólt a gróf - hogy fiammá akarom fogadni és vagyonom örökösévé megtenni azon a nagyobb összegű legátumon kívül, amit az egyháznak akarok hagyományozni. Ez önre nézve is előnyösebb lesz, mert az egyházi hagyomány önt fogja terhelni és az egyházzal együtt jobban megvívhatja majd a küzdelmet az esetleges oldalági örökösök ellen...

Pál némán letérdelt a gróf elé és kezet csókolt neki.

- Holnap délelőtt tíz órára - folytatta a gróf - rendelje ide a közjegyzőt. Legjobban szeretném, ha a közjegyző már készen elhozná az okmányt és nekem csak alá kellene írnom.

Némi gondolkodás után folytatta:

- Tehát holnap - szólt a gróf - és akkor majd bevesszük a végrendelet záradékába azt a kikötést is, hogy ha ön elveszi feleségül Soledadot anélkül, hogy ő a római katolikus vallásra térne át, akkor ön elveszti a jogát az öröklésre.

Pálra nézve kínos volt minden perc és minden szó. Életének nagy fordulata előtt állt, minden a legjobb kerékvágásba jutott és mégis úgy érezte, hogy az idegei bosszút állnak rajta és hogy nem tud elég okosan, elég higgadtan, elég óvatosan viselkedni, pedig minden arcmozdulata, minden szava kockáztatta a sikert.

- De most már aludni megyek - szólt a gróf. - Holnap mindnyájunknak korán kell kelni, hogy mindent idejében elvégezhessünk.

Ezzel kegyesen elbocsátotta Szodomát, aki föllélegzett.