Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Figyelő

Balázs Béla: Futuristák

Párizs, 1912. március

Ha az ember ez ifjú és temperamentumos olasz festők manifesztumát olvassa - (mert mindenekelőtt a manifesztum!) - akkor mintha érteni kezdené a Tripoliszi háború pszichológiáját. Az ember ti. eddig így gondolkozott: mi a fenét akarnak az olaszok Afrikában, mikor a szicíliai parasztok még hadaróval cséplik a búzát, valamint orvosaik és népszámláló hivatalnokaik fejét és mikor Tripolisznál nagyobb kiterjedésű és sötétebb afrikákkal rendelkeznek otthon? De az a bizonyos ember most azt gondolhatná, talán valami normann nyugtatanság, valami kalandor Mindegy csapott beléjük: a mindent elhagyás, az egész máshol, egész másvalamit, egész újrakezdés vágya. Mert lám a futuristák manifesztuma is azt mondja, minden múzeumot a levegőbe kell repíteni. Ők a jövő primitívjei.

A Bernheim-jeune cég három kiállítási szobájának falán most összedarabolt testrészek kavarognak zuhanó kémények, valamint ruharongyok és szétszedett gépszerkezetek forgatagában. A közönség ... a közönség egymást nézi és nem mer nevetni. (A magyarok vitézebbek volnának.)

Ez tudniillik nehéz eset. Apáink és nagyapáink eljátszották azt a jogunkat, hogy fenntartás nélkül nevessünk valami művészeten, melyet nem értünk és furcsállunk. Bachot elfelejtették, Mozartot éheztették, Wagnert kifütyülték, Cézannet haláláig nem vették tudomásul és Philippet még ma, halála után, sem veszik. De apáink és bátyáink kisebbet vétkeztek a művészet ellen avval, hogy halomra röhögték a zseniket, mint avval, hogy elvették biztonságunk érzését, spontán nevetésünk jogát és felvirágoztatták azt a rengeteg sznobizmust, mely a zsenit is csak egészen frissen akarja mint az osztrigát is melynek árnyékában a legrosszhiszeműbb tehetségtelenség is megél ideig-óráig.

Nem hiszem, hogy a futuristák rosszhiszeműek. És ha az ember el nem bódul az első impressziótól, mely olyan mintha egy háborgó vonal és színszemétdombba lépett volna, akkor nem egy képen fog ráakadni erős és megkapó formák tehetséget jelző töredékeire. Azonkívül szeretem azokat, akik tudják mit akarnak. A futuristák pedig tudják, sőt manifesztumaikban oly világosan és szellemesen írták meg, hogy komolyan kell felelni rá.

Egyet pedig el kell ismerni. Amit csinálnak, az valóban új. Sem előzménye, sem rokona a festészet történetében nincsen. (Bár nem hiszem, hogy szégyellniük kellene a rokonságot.) »Művészetük« átmenet nélkül, teljes fegyverben lépett ki teoretikus homlokukból. (Mely különös jele vajon az időknek, hogy e sorrend mostanában így megfordult, hogy az elméletek megelőzik a művészeti irányokat?!) - Elméletük, melyet gyakorlott dialektikával fejtettek ki, a következő. A mozdulatlannak látott tárgyak üres absztrakciók. Sem a valóságnak, sem lelkünk állapotának nem felelnek meg. Kívülünk és bennünk csak mozgás van. Minden vonal csak erők iránya, melyeket a festőnek fel kell fedni, széttörvén a mozdulatlannak látszó dolgok ormait. A másik nagy elv pedig, hogy a lélekben egyszerre és együtt jelenlévő dolgokat együtt kell festeni. Nem az fontos, amit látunk, hanem az asszociációk, mert azok a mi igazi belső élményünk.

Íme az elmélet nagyon röviden és vázlatosan. Hogy milyenek a képek?... Hát, teszem az egyiknek témája: egy nő a balkonon, a szobából nézve. Ha Monet vagy Renoir, vagy bárki eddig élt festő festette volna, csak a nő lett volna látható az ajtó keretében és az égből és a háztetőkből annyi, amennyi az ajtó keretébe belefér. Boccioni képén azonban a nő hajába egy fiáker van festve, melyben két négyemeletes palota ül. Jobb válla helyén lábak zűrzavara látható, bal válla felett pedig utcai gázlámpák lebegnek az űrben.

A kép tagadhatatlanul újszerű. De hallgassuk meg a hivatalos magyarázatot. »Ama benyomások összességét akarjuk festeni, melyeket a balkonon álló nőben az utca látása okozhatott. Az utca zajgó összevisszaságát, a házak húzódó vonalát, az emberek és állatok ömlő áradatát. A dolgok az ő lelkében elemeikre bomlanak és összekeverednek és vegyülnek. A szemlélő a kép közepében éljen és a festmény szintézise legyen annak, amit láthatunk és annak, amire emlékezünk« - A kép címe pedig: »A város bejön a szobába« - természetesen!

Az. elmélet tehát korántsem olyan ostoba, mint a kép. Hiszen, amit a lélek állapotáról mond, az igaz. Csakhogy! - Csakhogy ez a lelkiállapot láthatatlan. A láthatatlant festeni akarni pedig legalább is magával ellentmondó szándék. És még ha lehetne is az emlékezetünkben gondolattá olvadt formákat megfesteni, mi volna az? Valami Freudi pszichoanalízishez való illusztráció. Nem a dolgokat a lelkünkben, hanem a lelkünket a dolgokban akarjuk látni, éppen azért, mert nem a dolgok fontosak - ezt pedig ők is vallják.

Nézzük egy másik kép hivatalos magyarázatát. »Az a tizenhat személy mely veled az omnibuszba ül, hol egynek, hol tíznek, hol négynek, hol háromnak látszik. Mozdulatlanok és mégis helyüket változtatják. Jönnek és mennek és kiugranak az utcára, elmerülnek a napfényben majd visszaülnek melléd mint az univerzális vibráció örök szimbólumai. Hányszor láttuk ama ember arcán akivel beszélgettünk azt a lovat, amely messze az utca végén ügetett. Testeink belesüppednek a padokba melyekre ülünk és a padok belénk hatolnak. Az omnibusz keresztültör a házakon és a házak az omnibuszra zuhannak és elvegyülnek vele«...

Ez pedig nem egy őrült naplójából van véve, hanem egy párizsi képkiállítás katalógusából, melyben nagyon sok okos és szellemes mondás is található. Hogy milyen az a kép, mely ez omnibuszt ábrázolja, azt úgyis hiába írnám le, kedves olvasó. Nem tudnád elképzelni.

Feleljünk-e még komoly elmélettel ez elméletekre? Mondjuk-e, hogy ha a mozgás ilyen ábrázolásában következetesek akarnának lenni, akkor mozifilmeket kellene festeniük? Mondjuk-e, hogy ha húsz lábat festenek is egy lónak (nem szoktak kevesebbet), az csak húsz mozdulatlan láb és hogy ennélfogva képeik elvesztették bár azt a misztikus roppant feszítőerőt, mely régi nagy művészek alakjaiban izzik, mert egyetlen forma mozdulatlanságába szorítva minden mozgás lehetőségének vehemenciáját érezzük, hogy elvesztették bár ezt a feszítő erőt, felbontván a formát, mégis soha mást, mint mozdulatlanságot nem festhettek!?

Nem érdemes nagyon részletesen vitatkozni velük. Túl könnyű. De bizonyos, hogy egy ilyen művészi áramlat lehetősége izgató és tanulságos szimptómája korunknak. Amit csinálnak, bár sok szép tehetséget ölnek bele, nem művészet. De még sem szabad őket, mint betegeket és bolondokat egyszerűen félretenni. Sokan vannak és értik egymást. És ez nyugtalanító. És ha képeiket nem is, de szenzációjukat értjük mi is. Idegzetünk érzékenysége nő és sejteni kezdjük a formák korrespondáló életét. Érezzük, hogy vonalaik egymásba folytatódó erők irányai csak és lelkünk a dolgokat anyagtalan erők szimbólumainak látja. Ez az az új érzékenység, melyből Bergson filozófiája született, mely szerint az anyagszerűség és mozdulatlanság csak optikai csalódás, egy vonatból nézett párhuzamosan haladó vonat mozdulatlansága. A mi gyakorlati absztrakciónk formákká fagyasztja az erők örök szökőkútjait.

Ezeket a fagyott szökőkutakat akarják intuitív érzésükkel és ecsetjükkel megolvasztani a futuristák. - De csak összetörik. Sok kis értelmetlen darabra törik.