Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Tizennyolcadik fejezet

Egy nap délben, mikor Szodoma épp a grófhoz készülődött, Cicelle jelentette, hogy Kállóné van odakinn és sürgősen beszélni szeretne Pállal. Jusztina asszony egyszerűen volt öltözve, nem úgy mint egyébkor és Szodoma, aki tudta, hogy a nőt jobban elárulja a ruhája, mint az arca, nem tudta megérteni, hogy mire való ez a keresett egyszerűség.

- Amint látja - hangsúlyozta rögtön belépésekor Kállóné - én már többé nem vagyok az az asszony, akinek udvarolnak. Anya vagyok és...

Szodoma erősen a szeme közé nézett az asszonynak:

- Nem, Jusztina - szólt - magának még joga van ahhoz, hogy az idős asszonyok egyszerű, komor viseletével kacérkodjék.

Jusztina sóhajtott:

- Nem, én megöregedtem, Pál. Pál tiltakozó mozdulatot tett. Jusztina pedig folytatta:

- Őszintén akarok magával beszélni, Pál. Olyan dolgokat fogok mondani, amiket nem vallanék meg, ha még egyáltalán tetszeni akarnék. Tapasztalt nő vagyok. Ismerem a maga gondolkodását... Mi egyszer már túlságosan közel voltunk egymáshoz, Pál. Nem röstellem és nem is bánom a szót kimondani: a szeretője voltam magának.

Pál gyöngéden, engesztelően Jusztina szép, ápolt kacsójára fektette a kezét:

- Ami igaz - szólt - az soha sem válik egészen nem igazzá.

- Nem, nem, ne udvaroljon nekem, Pál - türelmetlenkedett az asszony - én már leszámoltam a mi múltunkkal.

Pál nem engedte el az asszony kezét, hanem épp ellenkezőleg nem vette le egy pillanatra sem a szemét a Jusztina kövérkés, sima arcáról. Kállóné arcát elöntötte a láng, de csak egy pillanatra.

- Ne beszéljünk többé róla, - mondta tompán, de határozottan - hanem inkább a leányomról.

Pál igyekezett közömbösen érdeklődő arcot csinálni. Kállónét ez a hidegvérű, szemtelen nyugalom kihozta a sodrából:

- »Hogy van az Irénke?« És ezt maga kérdezi és ilyen nyugodtan? Hát ha tudni akarja, Irénke egész nap sír és résen kell folyton lennünk, hogy ne kövessen el valami őrültséget. A minap én csavartam ki a kezéből egy orvosságos üveget, amiben morfium volt...

Pál nem felelt semmit.

- Maga egészen hamis képet alkotott magának Irénkéről - folytatta Kállóné. - Ez az ostoba, szerelmes leány eljött ide a maga lakására és egyenesen belevetette magát a maga csábító, ölelő karjaiba. Ezt maga úgy nevezi, hogy veleszületett romlottság. És magában bizonyára hozzáteszi, hozzágondolja: »nem esett messze az alma a fájától«... Ugye így van?

- Nem - felelte határozottan Pál.

- Igazán nem udvariasságot követelek magától, Pál, hanem őszinteséget - könyörgött Kállóné. - Miért nem akarja többé a leányomat? Nem az Irénke becsületéről van szó... Lomnicz tanár bármely pillanatban elvenné feleségül Irénkét.

Pál csodálkozó arcot öltött, mire Jusztina élesen megjegyezte:

- Nem mindenki olyan ravasz, tisztánlátó és gonosz, mint maga. Lomnicz becsületes ember. De Irénke nem ismer sem istent, sem embert, hanem csak magát. Irénke nem törődik többé a becsületével, csak magát akarja látni, hallani...

Kállóné szeme könnybe lábadt és ezúttal csakugyan igazi könnyek jelentek meg a pilláján:

- Nincs többé házasságról szó, Pál. Nem kell feleségül vennie Irénkét. Csak látogassa meg. Vigasztalja meg. Csillapítsa le. Nem bánom... legyen a szeretője!... Csináljon valamit ezzel a leánnyal, Pál, mert a szemem előtt fog elsorvadni és én ezt nem élem túl. Magam is bűnösnek érzem magamat abban, hogy maga ezt a leányt elcsábította... Az én példám...

- Ne vádolja magát, Jusztina - felelte komolyan Pál. - Ami történt és egyáltalán, ami a földön történik, az velünk, de nem miattunk esik meg... Azonban nem fogom magát untatni a világnézetemmel.

Megpróbálok úgy gondolkodni, ahogy maguk asszonyok szoktak... Ha igaz, hogy én hibát követtem el Irénkével szemben és ha ezt a hibát helyre lehet hozni, én rajtam ne múljék semmi. Ha azt kívánja, Jusztina, hogy a leányát vegyem el feleségül...

- Engedje meg, hogy közbeszóljak - mondta Kállóné. - Ismétlem, hogy nem kívánok semmit. Én voltaképp csak azt akarom magának megmondani, hogy Irénke - anya lesz.

Jusztina hosszabb szünetet tartott a nagy bejelentés után. Pál nem szólt semmit, mert kereste és ezúttal nem találta a szavakat és ez tetézte a zavarát.

- Csak ezt akartam magával közölni - fejezte be patetikusan Kállóné és a következő percben már el is tűnt.

Mintha valami méreg járta volna át Szodoma egész testét, ingerlékeny és érzékeny lett. Elhatározta, hogy ilyen feldúlt lelki állapotban nem megy el Szvetenay grófhoz. Inkább beteget jelentett és kimentette magát.

Szodoma mindennel számolt, csak azzal nem, amit Kállóné olyan hatásosan, szinte görögtűzzel jelentett be neki. Ez a dolog bántotta, valósággal kétségbe ejtette:

- Miféle poronty lesz az? Az én átkos vérem! És az én beteg véremnek egy mámoros hulláma... egy megszületett perc, amelyről nem tudok számot adni.

Ölni, ölni szeretett volna dühében.

A lucskos, csatakos utca, amely ezen a decemberi délutánon Szibéria levegőjének ólomsúlyával nehezedett Szodomára még jobban kiforgatta valójából. Ilyenkor menekülni szeretett az emberek elől és elbújni egy messzi, félreeső kávéházba.

Amint a kávéházban ült Pál és körülötte az asztalok fölött korán kigyúltak az esti lángok, a helyiség és az emberek is élénkebbé lettek és Szodoma úgy érezte, mintha köd szikkadt volna föl a kedélyéről. Kinn az utca még téli sötétségben borongott, csak az esti lapok fehér lepedői kóvályogtak a rikkancsok kezében, mint a nagyváros megszokott viharmadarai.

Pál megvett egy újságot, gépiesen lapozni, olvasni kezdte és egyszerre a harmadik oldalon szemébe ötlött a kiáltó cím:

Esküvő elől a szanatóriumba!

De a plakátbetűknél is jobban kiáltott ki rá a cikkből ez a név: Soledad. Most már falni kezdte a betűket és izgatottságában nem tudott elég lassan, elég figyelmesen olvasni és csak egyes mondattöredékek ugráltak a szeme előtt:

»Gróf Rakonitz Henrik... az osztrák urak házának tagja... a fővárosszerte ismert bécsi sportsman... ma délben akarta esküvőjét megtartani... a VII. kerületi anyakönyvvezető előtt... Soledad spanyol táncosnővel... az éjszakai mulató világ királynőjével... A násznép már ott állt az anyakönyvvezető előtt... a gróf két benső barátjával, akik a tanúi voltak... De hirtelen detektívek jelentek meg... azonkívül egy elmeorvos két markos ápolóval... és Rakonitz grófot, a vőlegényt, mint ön- és közveszélyes őrültet... szanatóriumba szállították... A gróf szanatóriumba való internálását Bécsben családi tanács előzte meg... Azt beszélik, hogy a gróf családja itt Budapesten magas körök befolyását vette igénybe... A táncosnő menyasszony még az anyakönyvvezető szobájában ideggörcsöt kapott és elájult...«

Tovább nem tudott olvasni Szodoma. Izgatottan fölugrott, magára kapta a kabátját és rohant ki az utcára. És ott tanácstalanul állt, hova menjen, hol keresse Soledadot?

Azt mondják, hogy szerelmes emberekben rendkívüli módon van kifejlődve az intuíció, a látnoki szellem. Szodomának rögtön az Akácfa utca ötlött az eszébe és ösztönszerűleg odarohant.