Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám

Nagy Zoltán: Mesélek a hercegről

Észak felől jött könnyű hajóján. Szép volt a hajó: magas árboc szökött fel a derekából, hogy szinte az égbe fúrta a hegyét és tapasztalt hajósok is, mikor látták, mondták csodálkozva: vajon miféle erdőn termett. Az erős gálya vígan túrta orrával a fehér tajtékot, mikor a tengeren járt, ficánkolt, mint valami jókedvű delfin és csak hosszú rengés után tudott beletörődni a kikötő vizének a nyugalmába.

Nevét nem tudta senki, se azt, hogy honnan jött, se azt, hogy merre tart. A hajósai, komoly, nagy szál emberek, kurta feleleteket adtak a hosszú kérdésekre. A sudár Holderik csak félresimította barna haját a halvány arcából és nekiszegezte acélkék szemét a kék messzeségnek. Frangén, a Sárkányölő, elgondolkodott, mintha valami nagyon nehéz kérdésre kellene neki válaszolni és csak annyit mondott végül is: Ő a Herceg. A vén Luitpold pedig mérgeseket szippantott kurtaszárú pipájából és éktelen káromkodások közt fújta a füstöt a saját orra alá, hogy azt keresztény lélek hallgatni se bírta. A többi legények is némán itták a bort a kocsmában, ahol ilyen faggatásokban volt részük és szótlan megvetéssel hallgatták a városi polgárok oktalan fecsegését és csacska kérdéseit. Miért akarják tudni? Ők holnap továbbmennek és meg se kérdezik, hogy hívják ezt a várost.

A Herceg pedig állott a király kastélyában, aki szótlan nézte magas vendégét, állott és nézett az ablak felé, melynek komor keresztfái közt egy másik kereszt mozgott lassú ringással. És mondta:

- Nézd, az ott a hajóm árboca. Ott várnak rám a kikötőben a sudár Holderik, Frangén a Sárkányölő, a vén Luitpold és még húsz derék legény. És holnap kifeszítjük a fehér vitorlákat a hajó rengő árbocaira és megyünk tovább. És megyünk minden nap tovább, és amely tájat egyszer láttunk, sose látjuk többé és akivel egyszer beszéltünk, sose beszélünk vele többé. Messze vannak más tájak és más emberek és nem fogynak ki soha.

Történt pedig, hogy új kikötőbe ért a hajó. Kíváncsi, sürgő csolnakosok vették körül egyszerre. Ide-oda eveztek a hajó körül és nagyban biztatták a hajósokat, akik a horgonyt eresztették le és a vitorlákat vonták be, mintha nagyon fontos volna nekik a dolog.

- Húzd meg azt a kötelet, pajtás! - kiáltották.

- No most, ereszd a láncot, öreg!

- Szorítsd, hékás! - így kiáltoztak.

A hajósok oda se figyeltek a haszontalan beszédre. Komolyan végezték a munkájukat, ingujjra vetkőzve, mert szokatlanul meleg volt itt a lég.

Már néhány nap óta érezték, hogy mind langyosabb a levegő és mind tüzesebb a nap. De most forrón tűzött a déli verőfény a kikötő kőlapjaira, melyekbe itt-ott nagy vaskarikák voltak erősítve. Bágyadtan léptek a partra és mentek egyenesen a kikötő előtti tér egyik sarka felé, ahol kocsmát sejtett gyakorlott szemük. Néhány kőlépcsőn felmentek a keskenyhomlokú és csupasz falú ház előtti emelkedésre, leültek a hosszú padra a hosszú asztal elé. Bort kértek, többféle nyelven próbálva, míg végre megértette őket a kocsmáros. Mert ennek az italnak a nevét mindenféle nyelven tudta az öreg Luitpold. Azután szótlan koccintottak a borral, amit a kocsmáros hozott nekik.

Előttük napfényben úszott a kis tér. Itt-ott nagy gyümölcshalmok voltak felhalmozva a kövezeten, sárga almák, virító narancsok, karéjra vágott vérszín görödinnyék és az égő foltok között feketén mozogtak a lármázó emberek. Nevető lányok siettek el a kocsma előtt, ketten-hárman karonfogva és kíváncsian nézték a megtermett idegeneket. Egyik-másik egész vissza is fordult, a szemük feketén villant a szótlan hajósok felé.

Az ifjú Herceg pedig ment a szűk utcákon keresztül. Elkopott kőlépcsőkön, boltos hidakon vitte az utca. A hidak alatt mély árnyékban aludt a víz. Az utca két oldalán tarka boltok állottak, százszínű portékájuk ingerkedett a szemével. Így járkált sokáig a roppant magas régi házak között, míg elfáradt és betért egy magasan fekvő házba, melynek kopott címere méltatta, hogy vendégre vár a sötét szájú ajtó.

És itt találta Azaleát, a sötét terem messze zugában. Ott ült az ólmos ablak előtt. Látta a hajának feketéjét az ablak világosságában, mikor feléje tekintett, nézte a termetének fordulását, mikor elnyelte a kis ajtó sötétje, érezte szemének nedves kékjét, mikor visszajövet letette elébe az óbort titkoló orros kancsót. Lassan töltött a talpas pohárba, aztán felemelte szeme magasáig, hogy gyönyörködjék a villogó vörös aranyban. És túl a villogó vörös aranyon nézte az Azalea kék szemét.

Azalea pedig állt az ablak előtt, melynek szigorú mozdulatlan keresztje alatt lassan mozgott egy másik kereszt, a hajó árboca. Nézte a lengő keresztet és kérdezte:

- Azon a hajón jöttél?

- Igen. És azon megyek holnap tovább. Ott várnak rám a legényeim, a sudár Holderik, Frangén a Sárkányölő, és a vén Luitpold. És sose jövök vissza ebbe a városba.

- Sose jössz vissza? Hátha ismét erre visz az utad?

- Az utam sose fog erre vezetni. Mert akarom, hogy amely tájat egyszer láttam, sose lássam többé és akivel egyszer beszéltem, sose beszéljek vele többé.

De másnap nem ment el. Csak ült megint a csendes kocsmában és nézte az ablakon át az árboca rengő keresztjét. Azalea pedig ült mellette, vállára tette fekete haját és rásütött kék szeme melegével. Úgy kérdezte:

- Most mire gondolsz?

Ő pedig kis vártatva felelt:

- Most gondolok az apám kertjére, ahol jártam gyermekkoromban, egyedül, alkonyatkor, mikor apám a többi vitézekkel a régi győzelemre és az új harcra ivott és hallgatta a hegedősök vontatott énekét. Abban a kertben jártam és néztem a karcsú szilvafát. A zöld lombját már feketére festette az alkonyat és a fekete lombok alatt néztem a hamvas szilva gyönyörű kékjét.

- Hogy jutott ez most eszedbe?

- Csak úgy. A hajadat néztem és a szemedet. Azért jutott eszembe. Így ültek egymás mellett naponként és éjjel is a ház előtti alacsony kőpadon. Ilyenkor néztek fel az előrehajló magas házak közt és csodálták az ég holdas-kék fátyolszalagját és a millió csillagot, mely benne reszketett. És ültek sokáig, sokáig, míg Öreg Anyó ki nem szólt a kis ablakon:

- Feküdjetek már le gyerekek, elviszik az egerek az éjszakát.

És mindennap látta az árboca keresztjét az utca végén, mely a kikötő felé vezetett. És mindennap mondta:

- Holnap megyek tovább.

Azalea ilyenkor szorosabban ölelte magához a Herceget és mondta:

- Igen, holnap tovább mégy és én egyedül maradok.

Kis vártatva pedig mondta:

- Talán nem is mégy holnap tovább.

A Herceg hallgatott. Úgy mondta aztán lassan:

- De igen, biztosan tovább megyek. Lehet, hogy itt ülök holnap is melletted a padon, de azért mégis megyek tovább. Mert tudd meg, hogy mindig megyünk és olyan a mi életünk, mint a folyó habja, mely két part között mindig halad. A hab is mondhatja: íme a két part! De a két part mindennap más. Mert mióta a világ áll, nem sütött még a nap kétszer egyformán ugyanarra a helyre. A színek fakulnak és virulnak, a vonalak hajlanak és ha egy követ felvettél, nem tudod úgy visszatenni, mintha fel se vetted volna. Hiába nézed a tájat, melyet százszor láttál és gondolod: íme a tegnapi táj! Mert az nem a tegnapi többé. És hiába gondolod: ez az ember régi ismerősöm, mert az egy más ember volt, nem az akit már láttál. Mert a csecsemő aggastyánná lesz és meg tudod-e mondani, hogy mikor lett azzá? Folyton tart a változás és nincs két perc az örökkévalóságban, amely egyformát mutatna. És hiába gondolod, hogy hű szerető vagy, ha kétszer már megölelted kedvesed: akit másodszor öleltél, az egy más ifjú volt. És ha sose mozdultál el őseid házából és meghitt embereid köréből, csal a szemed, mikor ráismer a tájra, csal a szived, mikor ráismer kedvesedre. Mert amely tájat egyszer láttunk, sose látjuk többé, és akivel egyszer beszéltünk, sose beszélünk vele többé. És tudd meg, hogy ez a Szépség, és tudd meg, hogy ez a Gyönyörűség. Egy az isten, ki mind a kettőt teremtette és azt nevezem Elmúlásnak. - Miért mondod, hogy a Szultán gyémántja drága és kedves az ő hölgyének? Mert csak egy van olyan, legfeljebb ha kettő. És azért gondolom, mikor nézem a mosolyodat: íme, évezredek óta áll a világ és száz mérföldet ha mégy, találsz mosolygó asszonyokat. De mióta a világ áll, ez a mosoly még sose volt és ha millió és millió évig áll is még, ez a mosoly többé sose lesz. Egy pillanat, annyi se és már vége. És akkor elönt a gyönyörűség mint az árvíz, mert íme, én, én vagyok az a boldog, aki ezt az egyetlen gyémántot a mérhetetlen Szahara homokjában megtaláltam, én fogtam fel ezt a percet, mint lehulló gyöngyöt, mely pedig egyetlen a percek öröktől zuhogó záporában.

Így beszélt az ifjú Herceg és nézte a Göncöl Szekerét, melynek rúdja lefelé fordult már az égen.

És így ültek sokszor, nappal a kis szobában és éjjel a kis padon és ha száz esztendeig mesélnék, nem tudnám elmondani amit beszéltek és ha száz életet élnék végig a Boldogok paradicsomában, nem tudnám érezni mindazt a gyönyörűséget, amit éreztek. Mert minden csókjuk a reménytelen búcsú csókja volt és a váratlan viszontlátás csókja. Mikor megölelte a Herceg, mindig mondta:

- Holnap megyek tovább.

És mikor Azalea a keblére hajtotta a fejét, mindig mondta:

- Holnap nem jövök ki hozzád. Hiába vársz a kis padon. Én majd fekszem a szobámban és nem is gondolok rád.

És egyszer csakugyan nem jött ki Azalea. Feküdt a kis szobájában és nem is gondolt a Hercegre. Nehéz kékselyem takarója mozdulatlanul fedte és tíz gyertya égett kétfelől az ágya mellett. Délután pedig énekeltek a szobában, aztán elvitték Azaleát egy fekete csolnakon. Az evezők lassan verték az ütemét a szomorú dalnak.

Az ifjú Herceg pedig gondolta: most elmegyek. A kikötőben vár a vén Luitpold, a sudár Holderik, Frangén a Sárkányölő és még húsz derék legény.

Remegő, csoszogó lépésekkel elindult a kikötő felé. Rebbenő szempillái alól két fényes könnycsepp jött elő, mentek, mendegéltek az arca barázdáin át, aztán elbújtak a hosszú ősz szakálla ezüst szálai közt, mint az egerek a szalmában. Így ment az ifjú Herceg és nézte az utca végén az eget, ahol a hajó keresztjét szokta látni. De most csak az árbóc hegyét látta.

Leért a kikötőbe. Elhagyott volt a kis tér. Vad fű verte fel a repedt kőlapok közeit és itt-ott eltakarta a rozsdás vaskarikákat. A tenger nehezen mozgott, lapos hullámokban süllyedt és emelkedett és ingatta a hajót, melynek már csak az árbóca látszott ki. A hajó elsüllyedt fáradt teste felett halk zengéssel futottak át az ólmos hullámok.

A parton pedig keresztek voltak kis földkupacok előtt.

Az egyikre ez volt írva: «Itt nyugszik a vén Luitpold.»

A másikra ez volt írva: «Itt nyugszik Frangén a Sárkányölő.»

A harmadikra ez volt írva: «Itt nyugszik a sudár Holderik.»

És volt ott még húsz kereszt.

A Herceg pedig leült fáradtan egy kőre és nézte a nehéz mozgású tengert és az árbóc lengő hegyét a víz felett.

Azután nem tudom mi történt. Eddig mesélte Öreganyám.