Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám

Laczkó Géza: Merlin a kosárban

A várőr tülke végig búgott az árok vize fölött s a kaputorony kúpos födele alól kirepült az első bőregér s cikkcakkozva suhogott a belső várudvar kápolnája felé, amelynek ajtaján most lépett ki Artus, a nagy király, nyomában a Kerek Asztal tizenkét lovagja, hölgyek.

A szurkos fáklyák elnyúló, lángmagú füstje durván tolakodott be erős szagával a víz és a széna illatába, amit az est küldött fel a rétekről, a kápolna nyitott ajtaján pedig tömjénszag lopakodott ki a menet után. Artus, a nagy király, megállt egy pillanatra s az ég mind jobban kékülő mélységébe nézett. Tizenegy lovag királya iránt tartozó udvariassággal szintén fölfelé nézett, csak Lancelot kereste a karcsú királyné tekintetét.

Artus őszbecsavarodó szakálla megremegett s a tizenegy lovag elsápadt: egy tűzszegélyű felhő-palást közepén homályosan fénylett a Szent Graal kelyhe.

- Urak, láttátok? - kérdezte Artus.

- Láttuk! - felelte tíz tompa hang.

Csak Perceval hangja csengett bátran és tisztán:

- Láttam!

Lancelot zavartan hallgatott. Ő már rég lemondott a Szent Graal megszerzéséről, amelyet csak tiszta életű lovag keríthet hatalmába.

Az ebédlőteremben már égtek a fali réztartók gyertyái és viaszfáklyái, s az asztalmester az étekfogókkal most érkezett a konyhából. Artus és tizenkét lovagja helyet fogtaltak a Kerek Asztal körül, a nők hosszú asztalának fejére pedig Merlin ült, az ősz királyi varázsló és próféta, jobbján Geničvre, a karcsú királyné, balján Aiglentine, Keu pajzán kedvese. A lovagok vitézi csörömpöléssel ettek, a nők asztalánál selyem suhogott s Merlin szakálla lengett vidáman.

A királyi ételkóstoló már pirosra tömődött a kóstolgatástól, de a lovagok még nem fejezték be lakomájukat, pedig a nők előtt is már rég odafagyott a zsír az aranytálakra. A nagy király most intett s a nők fölemelkedtek, a lovagok fegyvercsörgéssel, mosolygással, szíves köszöntéssel búcsúztatták őket. Azután fürge apródok koppantották végig a gyertyákat s ahogy az ajtó rácsukódott az elmenőkre, előkerült a kis breton hárfa és fölhangzott az ének Uther és Igerna szerelméről, amelynek gyümölcse Artus, a nagy király.

Merlin hosszú szakálla csücskét pödörgetve siklott a lépcsőkőn az udvar felé. Csak egy-két bűzölgő fáklya pislogott s a középső bástyatorony tetejéről az őr vontatott kiáltása hangzott szét az éjben. A nők lassan haladtak az épület déli szárnya felé, úgyhogy Merlin még elérte Aiglentinet éppen a ciszterna mellett.

- Aiglentine, tartod ígéretedet? - kérdezte hosszú, szikár alakjával a lány fölé hajolva halkan.

- Tartom, uram, Merlin - felelt remegő szemöldökkel a leány.

Merlin hangosan búcsúzott:

- Ó, hölgyek, akiknek szépsége egyenesen az Úr kezéből került ki, hogy a természet elámuljon, szép álmokat és vidám ébredést! - és libegő barna ruhájában átvágván az udvaron a nyugati szárny felé tartott.

Tücskök ciripeltek körülöttük s valahol mélyen, messze békák kuruttyoltak.

Ahogy Merlin alakja eltűnt a sötétben, Aiglentine csengő nevetésre fakadt. Az éj hűvös szellőkarjaival meg-meglibbentette a nők kúpos fejdíszéről leomló fátylakat. Aztán beállt újra a csönd a néptelen udvaron, amelynek közepéről egy öreg patkány figyelt széjjel.

Az éj még fordulójához sem ért, Merlin már fekete köpenyegben lopakodott a palota déli szárnya felé.

- Tehát igen - gondolta. - Vitéz Keu barátom, öklelő tornák harcosa, aludj nyugodtan, kedvesed szépsége nem marad ápolatlanul!

A palota déli szárnya elé emelkedő külső nagy fal tövében meglapult és hármat sivított, mint a farkaskölyök. Aztán várt. A felső emelet egyik ablaka kinyílt s valami sötét dolog bújt ki rajta, ami a fal mentén lassan lefelé ereszkedett. Merlin odalépett. Gyorsan körültekintett: senki. Beleült a kosárba, elhelyezkedett benne s kötelét meghúzta vigyázva háromszor. A kosár a földet súrolta, fordult egyet jobbra, egyet balra, aztán megindult a magasságok felé. Közbe-közbe szelídet koppant egyet-kettőt a falon, majd kilendült messzebb s egyszer egy pillanatra megállt. Merlin lehunyta szemét és Aiglentine mezetlen alakjára gondolt. Felpillantott. Megint megállt? Ó, a szegény! Nem bírja, pihen... Vagy még meg se indult? Még mindig áll? Várjunk. Na jó, de meddig várjunk? Szelíden meghúzta a kötelet. Semmi válasz. Várt. Megint meghúzta, de most már erélyesebben. Hej, Aiglentine! Nem felel! Mi ez? Megrettent: kelepcébe csalták volna? De megnyugtatta magát. Legyünk türelemmel, valami baj lesz odafönt. Kissé mégis messze van az az ablak. No, nem baj, a földtől nincs nagyon messze. De mégis, tisztességes magasságban van, a várfal fölött lebeg már. Újra meghúzta a kötelet. Semmi.

Valahol léptek kongtak és egy oldalba rúgott macska nyivákolt. Megrántotta a kötelet és aggódva figyelte, emelkedik-e már. Nem. Hűvös szél libbent az arcára, újra meghúzta a kötelet. Csönd és nyugalom. Kezdte már biztosra venni, de hinni még se merte... Csak nem? Engem, Merlint? Belőlem merne csúfot űzni? Majd meglátjuk! Hátha fölmászna a kötélen? Nem, ahhoz nincs elég ereje. Most már egészen határozottan tudta, hogy itt fog megvirradni. Dühösen morzsolgatta szép hosszú szakállát tehetetlensége biztos tudatában. Persze, hát mit is csinálna, a pálcája nincs vele, a gyémánttal rakott kis fekete pálca s az éjszaka koromfekete. Az egyik lába elzsibbadt. Fogta és kidugta a kosár karimája fölött a sötétségbe. A szépségébe elmerült mélyen kék ég csöndesen csillogtatta saját kedve töltésére az apró csillagokat. Brr! Harmattal borított lába érezte a hideget. Visszavonta, de már későn. Egy óriási tüsszentés halk brekegéssé fojtva tűnt el köpenyege szárnyában. Összekuporodott, betakargatta magát, mint aki megnyugszik végzetében és megpróbált elaludni. Eh! Nem lehet. Helyzetet akart változtatni. A kosár egyet billent. A bal keze egészen meggémberedett a kötél fogásától, fölváltotta a jobbal. Hát nem lehet ennyi ideig guggolni! Úgy érezte magát, mint a gúzsba kötött lábú fogoly róka a paraszt vállán. Brr! És ez a nedves hideg. A keze ökölbe szorult és a szíve remegett a dühtől.

Az éj sötétjébe világosság szüremlett s szép egyenletesen eloszolva a legkisebb zugba is jutott belőle. A várfal tetején megjelent egy vitéz, maga még sötétben volt, de lándzsája hegye meg-megcsillant.

- Hej, ember! - kiáltotta Merlin rekedten.

A vitéz megállt, nézett, aztán megfordult és eltűnt arra, amerről jőtt. Nemsokára aztán a déli szárny sarkán egy kis csapat fordult be s nagy komolyan a függő Merlin felé tartott mereven párhuzamos, egyformán hátrafelé hajló lándzsákkal. De ahogy közeledtek, a lándzsák merev tartása mintha engedett volna, a fénylő hegyek egymás felé hajoltak, erre, majd arra csillogtak, sőt néha csengve koppant egyik a másikon. S ahogy a kosár alá értek, harsogó nevetés kerekedett a hajnali csendben.

Merlin, akit egy kisebbfajta ostromlétrával hoztak le kosarából, nem tudott a talpára állni. Üreges szeméből ezer átok sziporkázott a katonákra, egy ablakban megjelenő ősz fejre s a betegszállító lóra, amelyen hazavitték a palota másik szárnyába. A famulusára rámordult, öreg gazdasszonyát kizavarta a szobából s bár láz rázta tagjait és álom nyomta szemét, ágya mellett egész éjjel özvegyen égett mécsét kitette az asztalra, bűvős pálcájával kört vont köréje s a négy égtáj irányában négy mágikus jelet rajzolt belé, aztán pálcájával elsimított a láng fölött és elfújta.

Az ágy melegében magához térve, elalvás előtt elmosolyodott s kajánul vakarta meg szakálla tövét.

Nem sokat aludhatott, amikor zajra riadt föl. A vár udvarán, ahova Merlin ablaka szolgált, két poroszló ütemesen pálcázott egy szolgát, a konyha tüzének éjjeli őrét, mert ki hagyta hunyni a parazsat s mulasztása leplezésére utóbb vonta be csak a hideg üszköket hamuval. Bőgőtt, mint a Behemót.

A konyhában ezalatt a főszakácsmester frissen pofozta a kuktákat mert nem tudtak tüzet éleszteni. Maga feküdt most neki, pocakját nekitámasztva a földnek. Mögötte álltak félkörben az izzadságtól csapzott hajú, vörösre képelt kukták és ámulva tapasztalták, hogy nagyhírű mesterük sem szerencsésebb a tűzgyújtásban, mint ők voltak.

A cselédség konyhájából most rúgta ki egy izmos láb a szakácsnét, aki sivítva sántikált végig az udvaron.

Mire a nap fölkelt, mindenki tudta, hogy a várban sehol sincs egy szikra parázs se. Nincs mit tenni, szégyen, de le kell ereszteni a felvonó hidat és gondatlanságukat bevallva tüzet kérni a középső várból. A tűzért menő szolgák a várárok mellett asszonyokkal, férfiakkal találkoztak.

- Hova mentek, polgár? - szólt oda egy fegyveres szolga a csoportnak.

- Vitéz uram, már csak bevalljuk, elaludták az őrök az eszüket, nincs tüzünk. A várba igyekeznénk...

- Hát nincs kovátok, taplótok? - kérdezte amaz gőgösen.

- Nem vet tüzet a kovánk, a taplónk nedves... - szólt remegve a polgár.

- A tietek is? Megrúgjalak, polgár? Ne tréfálj!

S a fegyveres szolgák csörtetve folytatták útjukat s a szepegő asszonyok félve oldalogtak a belső várba baktató polgárok után.

Az alsó várnak a külvárosokra nyíló kapuja előtt parasztok gyülekeztek.

- Hová, paraszt?

- Ha megengednék az őr urak, tűzért mennénk a várba - felelt a legöregebb.

- Kódis népség! - szólt az őr és odább lépett, utat nyitva a parasztoknak.

A belső várból most lovas emberek száguldtak ki és oszlottak el a négy égtáj irányában. Benyargalták a középső, az alsó várat, a külvárosokat s egy óra múlva lihegve jelentették a főudvarmesternek, hogy Artusnak, a nagy királynak, várában és városában sehol egy szikra tűz sem ég.

A főudvarmester elrendelte, hogy mielőtt bejelentené Artusnak a különös esetet, meg kell próbálni minden módot, amellyel tűz gerjeszthető: egy csoport vitéz mégis csak kovából próbáljon tüzet csiholni, egy másik száraz pálcát forgasson száraz fadarab mélyedésében, menjenek néhányan a mezőre, nem rejt-e tüzet fülledt boglya mélye, a várkápolna káplánja imádkozzék, hogy az Isten nyila sújtson reves fába tűzgyújtani.

Hiába minden! Artus ebédelni akart s így hamarabb rájött mindenre, mint a főudvarmester várta. Hiába minden! A nagy király ebédjét mégis csak szárított halból, füstölt húsból s valami magvakból kellett összeállítani.

Ebéd után Merlinért küldött Artus. Merlin üzente, hogy nem mehet, ágynak esett. Artus kezébe vette pallosát, hüvelye köré csavart szíjjának drágakövei komolyan csillogtak. Szakállát megsimította, intett a tizenkét lovagnak és megindult Merlin lakása felé.

A mennyezetes ágyból morgó nyögés hallatszott az érkezők elé.

- Merlin, varázslóm és prófétám! Váramban és városomban az éjjel a tüzek mind kialudtak s azóta nem ébred szikra taplóban sem.

Merlin kifelé fordult, egy csésze zavaros levéből szörpentett egyet és megszólalt:

- Tüzedet el én oltottam.

Tizenkét pár szem villant össze és tizenkét marok szorult össze tizenkét kardmarkolaton.

Artus békére intette őket.

- Ha tetted, tudod, mért tetted! - szólt Artus ráncolt szemöldökkel. - De honnan nyerjünk tüzet? - kérdezte emelt hangon, szigorúan.

- Merlin keze el nem érte.

Tűzforrássá legyen érte! - felelt nem kevésbbé keményen Merlin és befordult.

A tizenkét lovag türelmetlen mozdulatot tett, de Artus, a nagy király, gőgösen intette nyugalomra őket.

- Az ég hozza meg gyógyulásodat - szólt és ment, nyomában a tizenkét békételen lovaggal.

Dobosok dobolták várban, városon:

- Merlin keze el nem érte.

Tűzforrássá legyen érte!

Öregek makogták, asszonyok sivítozták, gyerekek danolták, de senki sem értette s egész nap nagy ijedelem óbégatása lebegett a házak között.

Aiglentine szobája csöndjében sírt és a csipkéjét tépdeste. Félt, remegett. Letérdepelt feszülete elé és tízszer is elmondta a szorongók imáját.

Az arca piros volt, halántékán a két finom ér árja megdagadva lüktetett, ahogy belépett a terembe, amelynek sötétjében félénken húzódott meg csak a napfény. A magas, csúcsos támlájú székekről feléje pillantottak a lovagok és Artus elhallgatott. Szokatlan időben szokatlan jelenség mit kereshet a király előtt?

- Hogyan, már jönne a hajnal, hogy íme követét küldi előre hamvas arcodon? - kérdezte Artus s a tizenkét lovag örömmel mosolygott hallván a finom bókot.

Aiglentinenak szeme ijedten tágult s kis ajkát zavartan harapdálta. A király megértette és távozást intett a lovagoknak. Tizenkét magas, csúcsos támlájú szék robbant hátra az asztaltól, amely körül a Szent Graal megszerzéséről tanácskoztak nagy titokban, gonddal. Mentek és mosolyogtak, csak Keu nézett kérdően a leányra, aki elkapta a férfi szeme elől a tekintetét.

- Királyom! Nehezen jöttem, de jönnöm kellett, mert azt hiszem, hogy én...

Artus várt.

- Tudod, Merlin kerülgetett és zaklatott, futott utánam.

- Mint a rózsaszín arcú hajnal után fut az éj - mondta Artus.

- Bántott, nem hagyott, nyomomban volt.

- Mint nemes őzikének a vadász - mondta Artus.

- Én untam, találkára hívtam, kosarat bocsátottam le neki az éjben és ott függött aztán hajnalig a föld...

- ...és a mennyország között... Hát ezért a bosszú?

A méltatlankodás ráncai húzták össze Artus bozontos szemöldökét, de fojtott nevetés erőltette széjjel szája vonalát:

- Gondolod?

A leány kérlelve nézett az uralkodóra s elfordult.

- Igen egyszerű! Fogd ezt a mécset, menj a szomszéd szobába és ha égő méccsel jössz ki onnan...

Aiglentinenak könny csurrant az arcán, amint kezébe vette a mécset s a másikkal köntöse szárnyát emelvén a szomszéd szobának tartott.

Artus a trónján összekulcsolta szakálla alatt a két kezét s úgy nevetett, mint ahogy a közönséges halandók kuncognak... és, tudja ég, nem tudott haragudni a szárított tökmag-ebéd miatt sem Merlinre, sem Aiglentinera.

De nyílt az ajtó és belépett rajta Aiglentine. Zöld posztó ruhája hajlékony termetének puha vonalához simulva omlott a földre. Csípőjét rubintokkal hímzett zöld selyem öv fogta körül, amelynek a ruha alól elő-előtűnő piros papucsokig lecsüngő széles végét remegő térdei paskolták járás közben jobbra-balra. Arany paszománttal szegélyezett vörös palástja hosszan húzódott utána. A szűk ruhaujj borjúszájúvá szélesedő prémezett nyílásán félve bújt elő fehér keze, amelyben ott remegett a libegő lánggal égő mécses.

A nagy király fejedelmi hahotára fakadt:

- JóI sejtetted, leányom!

Sietve vette Artus a mécses párját és a füstös belet odatartotta a lánghoz. A láng meglibbent, de tüzét nem adta tovább. Mind a ketten egyszerre emelték fel egymásra tekintetüket. Aiglentine szemét rémület homályosította el. Artuséban nagy jókedv belső nevetése szikrázott.

- Merlin hatalmas! Menj haza, leányom, és várj.

Aiglentine arcát két tenyerébe temetve zokogta bánatát hazáig.

A Kerek Asztal közepén ott égett a kis mécses, mikor a tizenkét lovag belépett a terembe, Artus pedig nevetett. A lángot megpillantván, Tristan vidámat horkantott, Gauvein csöndesen vihogott, Beduer combját verdesve röhögött, Ider piros arccal pukkadozott, Modred hangosan hahotázott, Vigamur kerekre nyitott szemmel vigyorgott, Vigalois könnyezve fogta a hasát, Lancelot arcán széles, buja nevetés játszadozott, Ivein finoman Erecre mosolygott, aki a szemével vágott vissza neki. Csak Perceval nézett csodálkozva társaira, mint aki nem érti és Keu mogorván, mint aki nagyon is érti.

Aiglentine, mint a galamb, amelyik szobába tévedve, hol ijedt nyugalommal gubbaszt egy bútor ormán, hol rémülten csapkod kuszált szárnnyal szerteszét, majd térdeplőjén sírta bánatát imakönyvére, majd izgatottan járt föl-alá. Egyszer csak hirtelen megállt a szoba közepén és figyelemmel neszelte a külső világot: semmi. Hál Istennek! De igen, mégis, mégis! Fogát az ajkába vágta: mégis! Zaj hangzott fel kívülről, növekvő emberár tompa zúgása, amely csakhamar elöntötte az udvart, végig állta a lépcsőket, megtöltötte a folyosót, beözönlötte a külső termeket. Aztán megnyílt az ajtaja és apródok, szolgálók hozták be rajta halommal a legkülönfélébb tűzszerszámokat: kócbelű kis kézi mécsest, vékonyka gyertyácskát, szurkos fáklyát, zsíros alágyújtó fácskát, szalmacsutakot, faggyúba mártott szöszt, nádcsomót, kövér-lapos taplógombát. Aiglentine ijedten nézte a különös vándorlást. Az apródok, szolgálók lerakták lába elé mind és belső pukkadozástól feszülő piros arcocskákkal, vörös pofákkal hátráltak ki az ajtón. Aiglentine elnevette magát és kényes cicus-mozdulatokkal látott a dolgához. A mécsesnek, gyertyának szívesen adott tüzet, de az erőszakos fáklyát, a kulláncskodó fácskákat, a durva csutakot, az aljas szöszt, a pökhendi nádcsomót ímmel-ámmat ajándékozta meg az éltető lánggal. A finom kezű taplót ellenben meg is simogatta. Kint örömüvöltés fogadta az égő tárgyakat. Aiglentine ellenben büszke volt, mert úgy érezte, hogy nemes és nagy volt. Meg is kérdezte kis barnahajú apródját, hogy ugye mindjárt vége lesz, most már van az egész városnak tüze.

- Ezek csak a király belső cselédei voltak - felelte szolgálatkészen a kis fiú.

Aiglentine levágta magát az asztalra és sírt. De kint nőtt a zúgás nőtt a tömeg.

Apródok és szolgálók egyre hordták a különféle gyújtó szerszámokat Aiglentine szobájába, amelynek ajtaját szinte beszakította már a folyton növő sokaság. A várbeliek után a városbeliek, aztán a parasztok szorongtak, handabandáztak, susogtak, kiabáltak az ajtón túl. Vén asszonyok sértődőtt szeméremérzettel mérgesen nyújtották át az apródnak mécsesüket vagy gyertyájukat, a papok kenetes rajongással, hülye paraszt fiúk széles vigyorgással, kackiás parasztlányok csípőjüket riszálva, a városvégi rimák irigykedve, pocakos polgárok képzeletüket gyertyájuk után menesztve, vitézek bajuszpödörintéssel, íródeákok dülledő szemmel - de csak egy ideig, addig, amíg kevesen voltak. Mikor aztán megkezdődtek a taszigálások, öklelések, gyomorba lódítások, csípések, saru-lehágások, senki sem törődött már egyéni kis gondolatának nyilvánításával, felőlük lehetett volna már az ördögök nagyanyja a tűzforrás, bánták is ők. Végezni, menni - ez a gondolat irányította cselekedeteiket és keverte epéiket. Csak a nagy hülye paraszt suhancok vigyorgó flegmáján nem fogott semmi. Tűzforrásokat kezdtek keresni a tömegben s ha valamelyikük pofot kapott egy-egy szendébb hajadontól, kórusban röhögtek rajta.

Aiglentine már nem győzte, a keze egyszerűen leesett és le kellett feküdnie az ágyra. Egy belső leány segített neki. De hiába, a tömeg nem oszlott, inkább nőtt és nőtt vele a zaj, a zavargás, a türelmetlenség.

Ajtaja előtt hangosan rikácsolta egy fogatlan banya:

- Hej, de nagyra tartja magát, hogy Belzebúb legyen a vőlegénye!

- Ó, a szűzi hajadon! - selypítette egy másik.

- Hát Keu nem jön tűzért? Hihihi! - köhécselte a harmadik.

- Egy ilyen rátartós kisasszony miatt egész határ bűnhődik.

- Bezzeg kerülgette volna az én Marcsámat a Merlin nagyságos úr, most nem lenne ilyen zavar mindenütt! - hangzott a tömegben.

- Este lesz, hé! - rikkantotta valaki.

Aiglentine lázasan kérdezte, hogy mennyi ideig tarthat még ez. Az apródok azt mondták, két napig, de a szolgálók három napot is mondtak. Aiglentine sírt, zokogva csuklott. Mi köze neki az egészhez? Ő ezt nem bírja ki! Felkönyökölt ágyán, egy ideig maga elé bámult, aztán hirtelen odakiáltott az egyik apródnak:

- Hívjátok Merlint! - és rémültre ráncolt szemöldökkel hanyatlott vissza ágyára.

De a tűzre váró tárgyak búcsújárása nem csökkent. Aiglentine már nem törődött semmivel, hagyta, hogy azt csinálják vele a lányok, amit akarnak. Csak akkor ugrott föl az ágyról, mikor egy apród Merlin érkezését jelentette.

A vén varázsló szakállát csavargatva lépett a szobába. Szemszögletének szarkalábain gúnyosan megelégedett mosoly villogott. Hajlott háttal, tenyerét vízszintesen kinyújtva intett távozást apródnak, leánynak. Aiglentine szepegve sírt és remegett, de Merlin simogatva figyelmeztette a külső zajongásra, amelyből örömrikoltozva emelkedett ki Aiglentine és Merlin neve. Azután kitárta az ablakot: az alkonyi szürkeségben egyszerre pislant föl minden ház ablakában a fény. Aiglentine fölbátorodva bontakozott ki a vén próféta karjaiból, de ekkor a sok fénypont hunyorgó pillákkal kezdett kialudni.

- Hohó! - mondta Merlin magához szorítva a lányt.

És odakint sziporkázva csattant föl mindenütt a fény, a láng.