Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Figyelő · / · A cárnő

Fekete Miklós: Sem Benelli: Gúnyvacsora
Reneszánsz dráma

Mit jelent az, hogy reneszánsz dráma, és általában mit jelenthet az, kortörténeti dráma? Talán azt, hogy a kortörténeten van a hangsúly, hogy fontos a miliő, a történeti háttér, melyből az alakok kinőnek és amely háttér a maga más koroktól elütő vonásaival magyarázza, determinálja, az előtte mozgó embereket, illetve azok cselekvéseit, a fizikaiakat és lelkieket egyaránt?

Én azt hiszem, dráma és kortörténeti dráma között disztingválni nem szabad olyan értelemben, hogy egy mégis lehetséges disztinkció, minden drámával szemben jogosult várakozásunkat, igényünket csökkentse, tompítsa és minket elnézővé tegyen olyan sajátságokkal szemben, melyek a dráma rovására mennek. Nem, az ilyen disztinkciónak nincs helye. Mert, ha dráma, legyen dráma. És ha dráma, legyen művészi és ha az, akkor az legyen benne, mit egy drámában keresek, élő emberek, vidámak, szomorúak. Vágyat, érzést, elborulást, derült nézést keresek a drámában, vágyat és bánkódást, mely független koroktól és országoktól és amely a reneszánsz idejében is épp oly végtelen és éltetően szomorú volt, mint ma. Hát csak ezt várom a drámától. És bánom is én, milyen meghatározást biggyeszt a szerző műve alá! És nekem hiába mentegetőzik, hogy pardon, uram, én csak egyszerű életképet írtam, vagy hiába mondja szerényen, kérem, ez csak egy egyszerű színmű és végül hiába dörgi, oh ez egy tragédia, bánom is én, bánom is én! Emberi bánatok mélyébe akarok látni, nagyszerű elgondolások facsarják vizesre lelkem és boldog katarzis szárítsa fel végül. És ez a fő és nem a kortörténet, mihez semmi közöm.

Én úgyhiszem, Sem Benelli a Gúnyvacsorával nagyon rácáfolt a Magyar Színház előadására, mely nem tudom, meggyőződésből, vagy dekoratív hatás kedvéért, hatásos, szemre hatásos reneszánsz drámát csinált a Gúnyvacsorából. Holott, ha eltekintünk a színészek és a rendező együttes munkájától, mely mint áttetsző papír borult a Sem Benelli drámai képsorozatára és amely áttetsző papír nagyobbrészt a feltűnő szinekkel festett hátteret és egy-egy erősebb vonást engedett csak által, míg a kép többi részét nem is kontúrokban, csak halvány tónusokban engedte sejteni, mondom, ha eltekintünk ettől és leemeljük a képről az áttetsző papírt, színes és meleg tónusokat látunk és egyben azt is észrevesszük, hogy ezek dominálnak a képen, ezek adják karakterét, nem pedig azok a feltűnő színek és vonalak, melyeket az áttetsző papír mutatott.

Ha eltekintünk a színészek játékától és megpróbáljuk ettől függetlenül szemlélni a darabot, lehetetlen észre nem vennünk, hogy szebb, költőibb: emberibb az a darab, mit Sem Benelli írt, annál amit a színpadon láttunk. Mert nem a reneszánsz hangulat a fő darabban és nem a durva tréfák lehetősége; hanem egy-két ember egyéni, koroktól független dühe, félelme, szenvedése és legvégül a költő, ki gyakran szól közbe sajátos és finom hangján.

A darab egyszerű és nem komplikált cselekményét kőltői gondolatok teszik színessé, hol átlátszó, hol bonyolult jellemek érdekessé és igaz, emberi érzések: méllyé. Van egy alak a darabban, egy gyönge, gyáva fickó, kit folytonos megalázás ér és céltáblája durva mókáknak. Ez az ember el van keseredve, minden eltűrt megalázás után ordítva sír fel benne a bosszúállás vágya és miközben torkát fojtogatja az elszenvedett megalázás dühe, mosolyogva bókol megalázójának, hogy megnyerje jóindulatát. Az egész drámának magva ebben az emberben van beágyazva. A dráma ennek az embernek gyávaságában és bosszúállási dühében gyökerezik. Gyönyörrel, de gyáván és remegve hajszolja a bosszút, valami nagy megelégedettséget várva kielégítésétől. És neki a gyávának, a remegőnek sikerül egyszer bosszút állnia, nagy, tökéletes bosszút állnia. És aztán várja, hogy jöjjön a nagy nyugalom, a bosszútállás édes érzete. De az nem jön és egy komor felvonás tragikus fináléja gyanánt a nagy bosszúállás után a megelégedettség érzete helyett csüggedés és szomorúság szállja meg lelkét. Katarzis.

A darabban asszonyok is szerepelnek és ez az egész históriát még szomorúbbá teszi.

Az előadás mint már mondottuk, erősen kortörténeti alapon mozgott. Áll ez nem csak a rendesésre, hanem a színészek játékára is, kik gesztusaikkal élénken és hatásosan kommentálták Tainenek "Az okos művészet bölcselete" című művét. Kevésbé sikerült ez nekik Sem Benellivel, a költővel szemben.