Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Barrientos Mária

Egy lankadt, kicsi szürke madár, amely fázósan húzódik a szárnyai melegébe ebben a mi magyar tavaszunkban. Egy játéknyi igénytelenség, amely oly törékenynek látszik, mint a porcelán. Egy didergő csöpp élet, amely elalél a levegőn és a napvilágon, de kinyúlik, széjjelnyílik, színekben játszik, repdes, szökdécsel, szárnyra kap, mint a pillangó, ha kigyullad alatta és fölötte a színpad lámpasora. A hosszú nappalokon széjjelbágyadt életereje összefut, táncoló higanycsöppé ömlik össze benne, és a helye változtatásával billegteti, lebegteti, táncos mozdulatokra ragadja azt a pihesúlyú női testet.

Aki Rosinának öltözötten látta, soha el nem feledi ezt a művésznőt. Oly sajátosan bájosak a mozdulatai, az aprózva szökellő lépései, lenge karjának, testetlen hosszú kezefejének lendülései, hosszúkás fejének félre-félrebillenései, mintha madártól tanulta volna, mintha madár lett volna az édesanyja, aki messzi dalos Barcelonában a csőréből etette, a szárnyával takargatta.

Rossini Rosinája megújhodott benne, a dévajsága megszűziesedett, a lányossága átszellemült az alakításában. Az egész lénye olyan ennek a nőnek, mintha nem a valóságé volna, mintha egy nagyszívű költő álmából ébredt volna életre.

Az énekét sem fogja elfelejteni soha, aki valaha hallotta. A hangja madárhang, amely önmaga zengésétől mámoros, de amelyen föltétlen úr egy láthatatlan idegszálakban lüktető kicsiny akarat. Amikor a karnagyi pálca intésére elszabadul az a hang, amikor akkora lendülettel szalad neki az égnek, mint a korcsolya a jég síkjának, szédülve lesi a fül, hogy mikor, hogy hol ér véget. De az a pici akarat vaskézzel irányítja a lendületet, hagyja, hogy fölragadja a hangot a felhők magasságába, ott reá fúj, lehűti a tüzét, meghalkítja, azután visszakanyarítja, megint elengedi, hogy csattogva, bugyborékolva kapjon erőre s végül elhaljon egészen. Rendkívüli művészet ez, s az a legrendkívülibb benne, hogy nem puszta virtuozitás. Barrientos Mária előadásában a koloratúra nem szédítő énektorna, nem henye mutatvány, hanem magának a zenének, a szerepének továbbfejlesztése. Az ember gyönyörködve, elragadtatva, megrendülve hallgatja.

Megrendítők benne azok a pillanatok, amelyekben akaratlanul elárulja magát és meg-megsejteti, hogy ekkora művészetnek milyen nagy az ára. Amikor az akarat és a tökéletlen éneklő szerv küzdelme egy-egy pillanatra láthatóvá lesz, amikor az éneklés mechanizmusa úgyszólva kitakaródzik és az ember megtátja benne az állkapcsoknak, a nyelvnek, a szájüregnek, a gégének munkáját, rettenetes viaskodását a lehelettel, amelynek áramát meg-megtorlasztja, széjjelbontja, összesajtolja, megtöri és hajlítja. Ezekben a pillanatokban Barrientos Mária arca kísértetiessé válik, kinyomódik belőle a koponya alakja és szinte eltávozik róla az élet. Az ember előtt egy pillanatra a halál látomása jelenik meg. Úgy látszik, mintha ez a művésznő egy-egy hangjáért az élete határáig menne el, mintha azokon a hangokon túl már csak a halál következhetnék. Vannak pianissimói - hosszan elhaló hangjai, amelyek már mintha hangok se volnának, hanem egy elfogyott élet sóhajtásai.

Megrendülve ül helyén az ember még akkor is, amikor az éneklés tragikus pillanatai múltán a halál maszkja nyomtalanul eltűnik s egy leányos mosoly mindent eltakar. Mint a gyermek arcán a sírás és nevetés, oly átmenettelenül borul ezekre a rettenetes pillanatokra a mosoly. Nincsen benne semmi a híres énekesnőknek erőlködéstől elkényszeredett mosolyából, nincsen benne se fáradtság, se megkönnyebbülés, olyan gyermeknek lelke mosolyog belőle, aki nem tudja, hogy az a sötétség, amely egy pillanatra megjelent előtte, minden örömnek, minden mosolynak, minden életnek vége.