Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Feleky Géza: Rodin tanulmányok

Feleky Géza: Rodin tanulmányok
II. Fejek

4.

Úgy látszik, mintha az előbb felsorolt útjelző állomások mentén meg lehetne vonni a fejlődés egyenes vonalát. Az első munkát a természet elsődleges nyilvánulásának, a három kiterjedésű tömegnek tisztelete, az összefüggő felületek egységesítése és a felületek kapcsolódásának felkeresése jellemzi. Az utolsó felől nézve az a valószínű feltevés, hogy Rodin egyre több és több tartalmat olvas ki és hoz felszínre az egyes részletekben, meglátja a jelentést ott is, ahol előbb közömbös maradt számára a felület, elhagyja az egyszerű leírást és tudatosan kihasználja, kijátssza egymás ellen a telítettség különböző fokait, már nemcsak értelmez, hanem instrumentál is. Az állandó attitűd nyugodt, kikristályosodott megjelenése helyett a legmélyebb rétegek feltörekvését, a legtermékenyebb pillanatot ábrázolja és így lassanként megváltozik a művével szemben való elhelyezkedése is. Többé nem kívülről szemlél, hanem a centrumba képzeli magát, hogy onnan ösztöne és tudása szerint csoportosítani tudja az egyes tömegeket, ahelyett, hogy csak megfigyelné őket.

Az így megszerkesztett fejlődési vonalat sok ilyen szobor támasztja alá, anélkül azonban, hogy a válogatás nélkül évjáratokba csoportosított arcképekkel verifikálható volna. Miután Rodin 1877-ben újra önálló munkássághoz fogott, csakhamar végleg tisztázta a maga számára az arcképmintázásnak, a legfranciább szobrászati genrenek lehetőségeit és céljait. A nyolcvanas évek közepétől fogva nincsen több felfedeznivalója, de ekkor nem választ, hanem mindvégig variál. A komplex indulatkifejezésben ugyan egy korábbi műve sem éri el a Mahler-szobrot és ez a szobor kétségtelenül egy hosszú lánc zárószeme, a régi, évtizedeken át egyenlő erős és ugyanazokkal az eszközökkel dolgozó törekvésnek váratlanul és talán véletlenül teljes valósulása. De ha a szavakkal csak ügyetlenül körülírható magasrendű differenciálódás kimerítő, világos ábrázolása felé látná haladni valaki Rodin művészetét, meg kellene nyugodnia abban, hogy van egy a főáramlattal majdnem egyenlő erejű és vele csaknem ellentétes irányú alsó áramlat is, amely az egyéni elkülönböződés és a pillanatnyi alakulás helyett a típust és a jelenségnek egyéni és időleges elváltozásából kiolvasztott lényegét keresi. Ugyanazokban az években, amelyekben művésztársait mintázva élesen széttagolja a tömeget és egyéniesülés kifejezésében már a maximumhoz közeledik, 1885 és 1888 között készül két elfeledhetetlen női arc, La douleur az egyik, La pleureuse a másik neve, csak modelltanulmányok és mégis elvont tisztaságúak. Nagy, sima felületekbe foglaltak a fejek, a felületek alakja, elhelyezkedése, az általuk bezárt szögek kifejezik a fájdalom legvégsőbb fokát és nem lépnek ki sehol az általánosságból, az örök érvényűségből, stilizáltságuk teljes tisztaságát egyetlen mellékhang sem zavarja.

Ez a két szobor nem kilengés a pályából, amelyet valamilyen idegen hatással meg lehetne magyarázni, Rodin műterméből a Mahler-arcképpel egyidejűleg is kikerültek ennek a hajlamnak megfelelő munkák.