Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám

Keszler József: Egy letűnt nemzedék
Halász Imre műve [+
]

A tisztelet, az elismerés, a hála érzetével és némi meghatottsággal tekintünk Halász Imre nagy művére, mely előttünk fekszik. Az avatott politikus, a tekintélyes hivatalnok, a hírneves publicista e terjedelmes munkában - 528 nagy nyolcadrét lapon - elmondja Magyarországnak majdnem százados politikai történetét; elmondja oly átlátszó világossággal, oly meggyőző erővel, hogy szinte rabjává leszünk gondolkodásának és hatásos ékesszólásának. Többet mondunk. A tárgy fontosságának tudatában és a földolgozás mesteri voltának csodálásában szinte zavarba esünk, midőn tekintetünk a tollunk alatt lévő, hosszúra szeletezett papírra esik. A hírlapírónak hevenyében termő kézirata e fontos és komoly munka mellett! Elbírják-e az összegező gyors tájékoztatásnak szolgáló eme papírszeletek a nagy műnek szomszédságát, mely örökös értékül teendő le egy nemzet szellemi kincstárába? E kérdésre nemmel kellene felelnünk. De íme a nagylelkű, jószívű Halász Imre, talán azért, hogy, mint egykori hírlapíró előzékenyen bátorítsa kollegáját, keresetlen, természetes szerénységében »Emlékezések«-nek minősítette művét. Emlékezéseknek »a magyar állam kialakulásának újabb korszakából.« És a könnyed szellemű memoárok mellett, nemde? megállhatja helyét a hírlapíró röpke papírlevele is.

Ámde ... Nem illik ugyan, hogy az ember, midőn beköszönt, mindjárt a küszöbön ellenmondással illesse a ház gazdáját; mégis ki kell jelentenünk, hogy, ha volnának kifogásaink azok ellen, miket Halász e könyvben mond, a leghatározottabb minden bizonnyal e minősítés ellen irányulna. Igaz ugyan, hogy Halász tárgyának kifejtése során bőven adja saját visszaemlékezéseit is, különösen midőn azon ügyekről beszél, melyeknek intézésében és elrendezésében személyes működéssel is részt vett; de ezek az érdekes emlékek csak kisebb, majdnem azt mondhatjuk, hogy elenyészően kicsiny részét képezik e mű tartalmának. Igazi tartalmát a magyar közélet története képezi, amint az a múlt század harmincas éveiben új és addig alig sejtett irányban megindult, az 1867-i évi kiegyezésben delelő pontját elérte és azontúl néhány évtizeden át, mint a mindenfelül szabad láthatárú és verőfényben ragyogó fönsíkon, biztos útját bátran megtette. E történetet pedig Halász, mint a gondos kutató, mint a lelkiismeretes tudós, megalapozza mindazon hiteles okmányokkal, melyekhez hozzáférhetett, mindazon igazságokkal, melyeket más éles elméjű, szorgos és avatott tudósok mint évek hosszú során át folytatott nyomozás eredményét földerítettek, szóval mindazon szilárdul megrögzített tényekkel, melyeket hivatalos iratok, az ügyekben közreműködött személyek tanúsága és a hivatott írók szakszerű munkái kétséget kizáró módon beigazoltak. Nem. Ez a mű nem emlékezések sorozata; ez tudományos mű, melynek komoly és súlyos részeit az emlékek lenge és tarka sorozata helyenként, de csakis helyenként, derültebbé, kedvesebbé, majdnem azt mondtuk hízelgőbbé teszi. Így például - midőn Halász Andrássy Gyulának a határőrvidék visszacsatolása körül a reakció, az udvari katonapárt és a bécsi centralista politikusok ellen folytatott küzdelmét és a horvát háborúság, valamint a krioscie-i lázadás után következett fényes győzelmét drámai erővel ható és a lelket megragadó részleteiben történetírói szigorúsággal följegyezte - a budavári miniszterelnöki palotában adott fényes estélyeknek képét, melyet Halász, mint meghívott hírlapíró tárolt be emlékezetébe, úgy hat az emberre, mint vészt szóró vihar után a tiszta égbolton megjelenő napfény. És midőn a béke és boldogság azúrkék égboltján megjelenik a magyarok elbűvölően szép őrangyala, a történetíró leteszi az érdesen fogó tollat, átadja a szót a poétának, ki lelkesen dalolja:

»Előtűnt Erzsébet sugár alakja. Az elbűvölt férfisereg sorfalai közt végiglebegett a századnak legszebb asszonya, nyájas mosolyának napsugaras üdvözlését osztva jobbra-balra. Több volt ő nekünk, mint királynénk. Az érzés, amellyel a rajta nyugvó sok száz szem körülsimogatni látszott tündéri alakját, még a királynét megillető hódolatnál is több volt: a szivek mélyéből fakadó imádatos szeretet volt az ... Soha királyné nem volt ennyire nő és soha nő nem volt ennyire királyné !«

Bocsánatot kérek, hogy Halász rajongó szavait e néhány sorban szó szerint idéztem a »Nyugat« olvasóinak, kik bizonyára nagy gyönyörűséggel a becses mű premierjét élvezték. De nem állhattam meg - én is láttam Erzsébetet.

De különben is alig van a könyvnek részlete, mely jobban megértetné mint e néhány lágy sor Halász személyes emlékezéseinek szépségét is és ezenkívül mindazt, ami e könyvben fájdalmas visszavágyódás a volthoz, vagy helyesebben, epesztő gyásza a múltnak.

Mert ennek a könyvnek, ha személyes elemeit egy gócpontba gyűjtjük, titokban lappangó, de mindenütt jelenlévő és érezhető szelleme ez: Sötét gyásza a fényes múltaknak.

És ez sehol sem érezhető oly erősen és világosan, mint éppen politika-történeti komoly részében.

Nagyszerű és megrendítő a kép, melyet Halász a magyar nemzet szabadságáért és függetlenségéért való küzdelméről fest e könyvben. Ámulattal és megilletődéssel nézzük óriássá tornyosuló összességében és megremeg szívünk, midőn kínos részleteiben követjük. Mennyi baj! Mennyi keserűség! És mind csupán azért, hogy századok bűneinek, hibáinak, mulasztásainak végzetes következményei az önfenntartás legszerényebb mértékre leszállított, múlhatatlan szükségeihez képest valahogy elsimítassanak. Tudják-e a most élő emberek, mi volt ez a szép Magyarország akkor, midőn a hosszú letargiából föleszmélve, az ijesztő végpusztulással szembe nézve, az egykori nagyság lehanyatlásán bánkódva és a fenyegető jövőn kétségbeesve, végre megemberelte magát és sorsát, melyet eddig önző idegenek intéztek, saját kezeibe vette? Tudják-e, mi volt az a híres »Ébredés«? Nem tudják. Mai viselkedésük világosan mutatja, hogy nem is sejtik. A régi erőt emésztő küzdelmeknek és nehezen megvívott győzelmeknek csupán érdekes legendáit és ezeket is csak egyes, mintegy megkövesedett vezérszavakban emlegetik. Lényegüket nem ismerik.

Nos hát, ha nem tudják, hogy a »hajdan erős magyar«, ki másfél századon át csupán »subsidiákat szállított« és béketűrően »gravaminált«, miként lépett be ismét az élő nemzetek sorába; ha elfelejtették, miként vívták meg hős emberek bölcsességgel, bátorsággal, rendületlen kitartással a nagy tusát a külső ádáz támadás és a belső dermesztő kishitűség ellen; ha a mai kor apróskodó bűnei kitörölték lelkükből az elődök nagy erényeinek emlékét: olvassák el Halász Imrének a letűnt nemzedékről szóló könyvét, és meg fogják tanulni belőle, mily nagyok voltak azok, kiknek örökségéből élünk és mily kicsinyek azok, kik ez örökséget könnyelműen pazarolják.

Nem szónokol Halász egyenesen és közvetlen a mai kor emberei ellen. Távol tőle a könnyű recriminátio minden kicsinyessége. A laudator temporis acti olcsóan bánatos és némelykor kissé mulatságos szerepébe nem téved bele. Megóvja ettől nemes ízlése és a komoly történetírás magas színvonala által rárótt kötelesség érzete. Egy utalással, egy megjegyzéssel, egy szóval sem céloz azokra, kik jelenleg a hatalmat bírják vagy a hatalomra vágyódnak. Szenvtelen büszkeséggel tér ki minden kínálkozó alkalom elől, hogy párhuzamot vonjon a régiek és újak között. Sokkal magasabban áll és tárgyát sokkal fönségesebbnek tartja, semhogy, az elköltözöttekről beszélvén, az élőknek érzékenységét kritikával vagy pláne incselkedéssel sértse. A történetíró érctűje sohasem téved nála a vezércikkbe. Csupán három lapra terjedő végszavának néhány bekezdésében vet rövid pillantást azokra, amik az utolsó évtizedekben a magyar közügyek terén történtek és elmulaszttattak. Ezeket is csak nagy általánosságban bírálja, lapidáris szófukarsággal, amilyen az érmek exerg-jén szokásos.

De bármiként tartózkodik Halász attól, hogy művének hatalmas testében a jelenkorra célozzon, végigszemlélvén a fényes arcképsorozatot, melyet elénkbe tár, kiérezzük belőle a rejtett alapigazságot, melyet kimondani óvakodik; és ez az: »Mily nagyok ezek és mily kicsinyek, kik utánuk következtek!«

Igen; aminthogy följegyeztük, hogy ami e könyvben személyes érzés nem más mint a múltaknak gyásza, úgy kimondjuk, hogy a végső igazság, mely e könyv elolvasása után lelkünkben támad, az, hogy Magyarország eltörpült vezérembereiben. Így van. És mikor Halász Imre, ki velünk együtt szebb időket látott, eme gyönyörű, hatalmas és irodalmunkban toronymagasságra fölemelkedő tanulmány végén hazafiúi fájdalmában keservesen följajdul, hogy »A parlamentarizmus, amelytől az alkotmány helyreállítása idejében csudákat vártunk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahelyett, hogy hatalmas tényezője, főmozgató ereje lett volna a haladásnak, nem egyszer kerékkötővé vált, mely minden alkotó tevékenységet meggátolt s csak a hiúságnak, a szenvedélyeknek, a szereplési viszketegnek kielégítésére nyújtott alkalmat«: - mi, kik Halász csodálatos, nagy tudománya, szilárd logikája és vakítóan ragyogó ékesszólása által apró hírlapírói egyéniségünkben elnyomatva éreztük magunkat, most, hogy tévedésen kaptuk, szinte kárörvendő irigységgel kiáltjuk vissza: »Téved, tudós, bölcs és lelkes nagyuram! Téved; nem a parlamentarizmuson múlt, ami meg nem történt; nem a parlamentarizmus a hibás; hanem csak azok a hibásak, kik a parlamentarizmus előnyeivel és nagy erélyeivel visszaéltek. Ne az intézményen keresse a károkat, hanem az embereken, kik önző céljaikra kihasználják, kirabolják. Íme, önmaga bizonyította vaskos könyvén végig, hogy a parlamentarizmus jó volt, magasztos volt, amíg nagy és erényes emberek éltek áldásaival és őrizték meg tiszta szellemének szentségét. Hát akkor mért okozza a parlamentarizmust? Egy hibás, gyatra »házszabály« nem a parlamentarizmus. Nem lehet emezt felelőssé tenni amannak a silányságáért. Épp oly kevéssé lehet, mint az intézményt vádolni azért, hogy egyesek kihasználják meggazdagodásukra.«

Ötven éve lehet, hogy egy német tudós Japánban járt és leírta azt, amit ott látott. Leírta a tájak szépségét, a művészet fejlettségét, a közintézmények helyességét és végül az emberek félszegségét és bűneit is. Verses ismertetése végén így sóhajtott fel:

»Wo Alles schön und Alles prächtig,
Und nur der Mensch ist niederträchtig!«

Gondolkodjék a kitűnő író e két döcögős verssoron és kegyelmezzen meg a parlamentarizmusnak azok szeretetéért, kik megalapították és kiknek képeit oly remekül megfestette.

Épp az okozza talán lelkünkben vezérembereink törpeségének felismerését, hogy Halász a magyar állam újabb történetének megírásához az arcképfestés formáját választotta. A politikai események folyamatát követve, nála mindig azon embereket látjuk, kiknek élte keretébe helyezi el a közügyek terén történteket. És így, aminthogy az emberek nemes lelkülettel építik az eseményeket, viszont a történők szemünk előtt nagyra növelik az embereket. Sokan nem is sejtették volna, hogy Apponyi György, Orczy, Majláth, Kállay, Szögyényi, Sennyey és Kerkápoly oly nagy jelentőséggel bírtak a kiegyezést megelőző és követő időkben, mint azt Halász írja és bizonyítja. E felvilágosításért hálával tartozunk Halásznak. De még nagyobb hálával adózunk neki a fölülmúlhatatlanul szép, kimerítő és művészien bevégzett tanulmányokért, melyeket Deákról, Kossuthról és Andrássyról adott. Ezek páratlanul állanak irodalmunkban. Gyönyörűséggel, élvezettel és írójuk iránt való nagy csodálattal olvastuk őket. Valóságos gazdagítói az elmének, istápolói és nevelői a hazafiúi érzésnek.

És ne higgye senki, hogy Halász, kinek lelkében mélyen gyökerezik a Deákizmus, e nagy alakokkal szemben csak percre is elveszti a történetíró kötelező tárgyilagosságát. Nyugodt, biztos ítélete előtt sohasem homályosodik el az igazság, melyet szenvedéllyel keres és melynek, midőn megtalálta, hűséggel megadja helyes domborlatát és megillető fényét. Épp oly szigorúan ítéli meg Deák Ferencnek a kiegyezést megelőző években tanúsított tétovázását, túlhajtott óvatosságát és minden felelősségtől való ideges félelmét, aminthogy elismeréssel és tisztelettel adózik Kossuth Lajos bátorságának, törhetetlen erélyének és szívós kitartásának. Deák tudományát és bölcsességét oly őszinte hódolattal dicsőíti, mint Kossuth zsenialitását. Nem pártszempontból bírál, hanem igazságot tesz úgy, aminthogy az igazság a tényekből elébe világlik. Rokon- és ellenszenv, személyes hajlam és egyéni ízlés teljesen elhallgat nála, midőn e nagy emberekről, irányító elveikről és a cselekedeteiket követő eseményekről beszél. Igaz bíró, ki köteles készséggel ismeri el a jót és gyöngéden bár, de kitérés nélkül jegyzi fel a hibát is. Így nyeri meg teljesen bizalmunkat; és midőn ezzel megajándékoztuk, készséggel és a bátor tudattal követjük bizonyításaiban, hogy ezeknek nyomán eltévedni nem fogunk.

De legszélesebben, legpompázóbb körülményességgel, leggondosabban és a legmelegebb szeretettel festi Halász gróf Andrássy Gyulát, ki az életben jóakaró barátja és a hivatalban főnöke, és kinek ő viszont bizalmas, meghitt embere volt. Midőn róla szól, lírai hangulat vesz erőt lelkén, dikciója pedig ünnepi léptekkel látszik tova haladni. »Húsz éve múlt, hogy megszűnt a miénk lenni s birtokába vette őt a történelem. Egyéniségének csodás varázsa, mely egész lényéből, mint valami delejes áram sugárzott ki, ma már csak ama kevesek emlékezetében él, kik hatását közvetlenül érezték. S e kevesek is egyre kevesebben lesznek. És egyre halványabb lesz a kép is, mely róla e kevesek emlékezetében megmaradt.« Így szól Halász bánatos megilletődéssel, midőn a nagy férfiú életrajzába belefog. Nem, ő, ki legközvetlenebbül érezhette Andrássy tüneményszerű egyéniségének delejes hatását, nem fogja megengedni képét az emberek emlékezetében elhalványulni. És hogy imádó lelke sugallatához egész híven fesse, leteszi Macaulay kemény tollát és a szóvirágok kosarába nyúl, mely Thomas Carlylenak vala kedves. Feszült figyelemmel, élénk érdeklődéssel olvassuk a nagy páros viadalt, melyet a mindig higgadt, mindig őszinte és gavallérosan nyílt Andrássy - miniszterelnök korában - a rejtekutakon settengő, álnok Beust gróf ellen vívott és melynek végén a szász Kentaur, legyőzetve a hős magyar Lapitha által, kénytelen volt elhagyni a bécsi Ballplatz Pelion hegyét. A Lapitha azután - úgy mint a mitológiában - föltalálja a kantárt és a zabolát és megfékezi velük az ágaskodó szláv politikusokat. Mindezeket Halász, ki azidőben Andrássynak sajtóügyi vezetője volt, közvetlen közelből látta; sőt e dolgokban a nagy miniszter hű és szorgos munkatársa is volt; tanúsága tehát a leghitelesebb; előadása pedig, aminthogy a legélénkebb, úgy a legélvezetesebb is. E ponton különben a történetíró, átengedve magát személyes emlékeinek, rátér a memoáríró fesztelenebb szerepére, és ebben előttünk még kedvesebbnek, még érdekesebbnek tűnik fel.

Andrássynak a külügyminisztérium élén kifejtett tevékenységét, a hármasszövetség megkötésében és Európa békéjének biztosításában való részvételét Halász csak rövidebben vázolja; azután pedig elkíséri hősét sírjáig: »Lángelméjének kialvását olyformán éreztük, mint mikor egy nagy teremben a villamos fényforrás kialszik 's csak a szerényebb gázlángok égnek tovább.« E szavakban hinti az utolsó marék virágot a szeretett, a becsült, a csodált ember haló poraira.

Gróf Batthyány Lajos, gróf Szécheny István, báró Eötvös József, Szilágyi Dezső, gróf Lónyay Menyhért arcképei épp oly hívek és érdekesek, mint a föntebb említettekéi. Mindenikben lelkiismeretes történetírónak, mélyreható pszichológusnak, világosan látó politikusnak és mindenek fölött a lelkes és ékes előadás mesterének mutatkozik Halász Imre.

De kit lepnek meg Halász Imre fényes írói tulajdonságai! Hiszen mindnyájan ismerjük és becsüljük őket. Néhányan még azzal a kiváltsággal is élhetünk, hogy hozzátesszük: régóta. Csúnya szó, mely mikor magunkra alkalmazzuk, úgy hat, mint a bántalom. Halász Imrét azonban e hamvazó szó nem érintheti szürkeségével. Negyven esztendeje, hogy nem láttam; de előttem fekvő nagy értékű művében oly frissnek, oly egészségesnek, oly fiatalnak látom, mint ... akkor; mint akkor, midőn az erős testalkatú, széles vállú, komoly tekintetű, kissé marcona arcú, huszáros bajuszú fiatal vezércikkíró közös principálisunk, Falk Miksa oldalán ragadott bennünket nagy tehetségével mindennap újabb csodálatra.

Ő, mint író, valóban nem hanyatlott; még imponálóbb lett a korral; és még kevésbé szorul a kisebbek elismerésére, mint akkor.

Nem is dicsérni kívánjuk a kitűnő írót; hanem hálát akarunk neki mondani azért a nagy szolgálatért, melyet korunknak tett e könyv megírásával. Az új nemzedék, mely oly könnyen és oly szívesen felejt, megláthatja, megtanulhatja e könyvből, hogy még a nálunk nagyobb, sokkalta nagyobb embereknek is mily rettentő nehéz volt visszaszerezni és a kor igényeihez mérten átformálni ama legmagasabb értékű javakat, melyek nélkül e nemzet fönn nem állhat. És ha ezt látják, talán jobban fogják e javakat megbecsülni és talán kevesebb fesztelenséggel fogják őket a napi politika nem is oly szép játékában kockára tenni.

Fontos, értékes és üdvös tanulsággal tele könyv ez, melynek ki van jelölve helye minden művelt magyar ember könyvtárában.

 

[+] * Budapest, a Nyugat kiadása 1911.