Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e

Kuncz Aladár: L. Katona - Fr. Szinnyei: Geschichte der Ungarischen Literatur (Sammlung göschen)

Az irodalomtörténet-írónak, ha külföldi közönség számára akarja megrajzolni a magyar irodalomtörténetet főbb mozzanataiban, legtermészetesebb kötelessége, hogy anyaga teljes és beható ismeretével, a világirodalom termékein finomult ízléssel lásson hozzá és keresse irodalmunknak azt a fő karakterisztikumát, amely speciálissá teszi minden más irodalmak között. Ha sikerült megtalálnia ezt a tipikusan magyar irodalmi esszenciát, akkor már értékelni tud anélkül, hogy iskolásan kritizálna, ki tud emelni, össze tud foglalni anélkül, hogy sokat válogatna s művének a világirodalmi miliővel meg tudja adni az érdekeltséget a külföldi olvasó előtt is. Csupán ez a szempont teremtheti meg művének belső folyamatosságát, hol világosan láthatóvá válik a külföldi eszmeáramlatok hatása alatt s a helyi és faji diszpozíciók befolyásával kialakuló magyar szellem és lélek evolúciója. Szinnyei Ferenc nem keresett ilyen filozófiai szempontot, megelégedett a magyar kézikönyvekben sablonos közhelyek összeírásával és primitív német nyelven való visszaadásával s még azon értékesebb kísérleteket sem használta fel, mellyel Beöthy és Riedl próbálták a magyar irodalom szellemét karakterizálni. A magyar irodalomnak két olyan tulajdonsága van, melynek kiemelésével egységes és egyéni képet lehet adni róla. Egyik: a tökéletlensége, torzó volta a kiteljesedett, mindenszervű nagy irodalmakkal szemben s ez a tulajdonsága az, amit helyi diszpozíciónkkal s a nyugati keresztény kultúrába való késő beilleszkedésünkkel lehet magyarázni. Irányok, áramlatok mindig későn érkeznek el hozzánk s előreélő nagy szellemeink főerejüket az ellenük szegülő, őket meg nem értő környezettel való improduktív harcba ölve, korán megtörnek és legszebb alkotásaik belső tüzükben hamvadnak el örökre. Középkori műfajok (moralitás, misztérium, haláltáncok), melyek annak az időnek természetes és törvényszerű jelenségei, végig kísértenek nálunk a XVI, XVII sőt még a XVIII században is. A magyar katolicizmus tulajdonképpen akkor érne meg, mikor már Mátyás udvarában a reneszánsz fénylik és a XII század lelkületével bíró Temesvári Pelbárt, a magyar középkornak ez az egyetlen kiteljesedése, hiába fordul megkésett korholással a reneszánsz fejedelme ellen. A XVIII század elnéptelenedett magyarsága századokra visszavetve stagnál, mikor a mohó szemű Bessenyei találkozik bécsi körökben a gyönyörűen kifejlett francia kultúrával s ott szerzett felbuzdultsággal haza jőve ő és társai a kiéhezettek falánkságával akarják két század kultúráját évek alatt megemészteni és gyümölcsözővé tenni a magyar szellemre. Természetesen hiába, a fejlődésben nincsenek ugrások, Berzsenyiben a született zsenit csak kínozza életfelfogása, amit a körülötte lévő élet alakított ki, Csokonait kóborló diákká és urak bolondjává teszi környezete, Katonában megöli a megölhetetlent: követelőző, teremtő vágyát kortársai korlátolt közömbössége.

A magyar irodalom másik tulajdonsága az a szoros kapcsolat, melyet mindenkori költészetünk a népköltészettel tartott Balassától kezdve Aranyig. A katolicizmus, reneszánsz, protestantizmus, barokk és racionalizmus a maguk egészében sohasem tudtak nálunk kiformálódni, mert vagy egészen vagy bizonyos mértékben üldözték, megvetették vagy mellőzték a népszellem produktumait, csupán a romantizmus tudta áthatni irodalmunkat, megteremteni benne az összes műfajokat épp azért, mert megértéssel, tanulni vágyással és egy nagy szellemközösségbe való demokratizálással fordult a nép felé.

Szinnyeinek nincs ilyenféle áttekintése s ezért hull könyve összefüggéstelen fejezetekre, egymás mellé rakott adatcsoportokra, melyeket majd fellengző szuperlatívuszokból, majd gyermekes megrovásokból álló úgynevezett jellemzéssel hígít fel. Jellemzésekkel, melyek sohasem találók, mert nem a mindent mérlegelő megértésből származnak, hanem külsőségekkel bíbelődő jelzőhalmazok.

A könyvnek két első fejezete kitűnő s ezeket még Katona Lajos írta. A magyar középkornak minden világirodalmi kapcsolatával együtt ilyen rövid és híven megrajzolt képét még eddig nem olvastuk. Csupán a reneszánsszal, irodalmunk egyetlen oly korszakával, mely minden ízével produktíve olvadt be a világirodalmi közösségbe, bánik mostohán s nem látja ennek továbbható folyamatosságát a XVI századi széphistóriákban, Zrínyiben, Gyöngyösiben s a többiekben egészen Berzsenyiig.

A könyv többi fejezetében következnek az irodalmi közhelyek, de azok sem híven, hanem itt-ott tévedésekkel (ezek egyéniek) tarkítva. Zrínyiről azt olvassuk, hogy nincs előzője irodalmunkban, holott a Zrínyiász nem fogható fel másként, mint a XVI századi históriás énekek betetőzése (egy ilyen nyersen beillesztett Tinódiszerű históriás ének szinte kikívánkozik belőle) s az azt elöntő szellem korának százados fejlődésen át kialakult szelleme, lírai részei pedig zsoltárreprodukciók. Szinnyei is természetesen, mint mindenki Ráday óta feddő hangon szól Gyöngyösiről Zrínyivel szemben (ki szerinte valamiféle Die mit Mars verkehrende Murányer Venus-t írt), erről az igazi, hosszú életű s egészen Aranyig ható poétatehetségről, meg sem említve róla, hogy a XVII. századi barokknak egyetlen jelentékeny képviselője irodalmunkban.

Az újabb irodalom tárgyalásánál is az a tény, hogy korok, eszmeáramlatok s művek egybekapcsolódásával, szóval az irodalom szerves életével mit sem törődik, igen sok egyenetlenségnek és hibás beállításnak az okozója. Csokonai drámáival nem foglalkozik Kölcseyt pedig csak mint költőt tárgyalja, prózáját, különösen pedig tehetsége legértékesebb megnyilatkozását: beszédeit egészen mellőzi, Eötvöst és Szigligetit előbb méltatja mint Petőfit, mert előbb születtek (a kronologikus sorrendnek ez a dicséretre méltóan messzemenő alkalmazása egészen új, egészen a szerző érdeme) és Szász Károly, Lévay József szomszédságában találjuk egypár apróbetűs sorban Vajda Jánost is. Szegény Vajda János megérte hát azt is, hogy - Arany-epigon lett.

Van azonban az »abszolutizmus korá«-ban (ez is irodalmi korszak) a sok jó régi frázisismerőseink közt egy új értékelés, melyet a szerző nagy óvatossággal s több analógiára való hivatkozással állapít meg s ez az, hogy Kemény »a regény Shakespeare-je«, németül: »Shakespeare des Romans«. Közvetlenül e frappáns jellemzés után azonban elsorolja hibáit s ezek közt, hogy művei szerkezetére nem fordít gondot, olykor túlságosan részletező, máskor meg elnagyol, analízisei fárasztók s nyelvéből hiányzik a könnyedség és a »behízelgő varázs«. - Szegény német olvasó, mit fog ezek után gondolni Keményről, különösen pedig Shakespeare-ről, kit másvalahogy tanult eddig ismerni?

A könyv legutolsó és legszigorúbb része a modern irodalomról szól. A legújabb lírikusok szerinte: Reviczky, Endrődi, Szabolcska, Kiss József, Bartók, Jakab Ödön és Váradi Antal. »Nem számítva egy pár ultramodern kinövést és túlzást.« Ez a kifejezés - a többi: Ady és Babits is. Mert úgy van még mindig szép, szomorú Magyarországon, hogy aki tanácstalanul áll meg egy kép előtt, az művészettörténetet ír, s akinek nincs kritikai érzéke egy élő író megítéléséhez, holtak bátor bírája - irodalomtörténet - író lesz.

A modern regényírók és novellisták közül legkülönösebben Herczeg Ferencet emeli ki, nagyon sok jót elmond róla, többek közt, hogy ő »a modern, komplikált férfiúi és női léleknek nagy ismerője és művészi megrajzolója«.

Ezzel szemben igen mostohán bánik Ambrussal, s Bródyról összes mondanivalója ennyi: »egy talentumosabb tanítványa a francia naturalistáknak«, Ha már vállalta, hogy a mai novellisztika képét akármilyen vázlatosan is megrajzolja, az ő »legújabb«-jai: Abonyi, Baksay, Bársony és Sipulusz mellett, nem lett volna szabad Kóbort, Heltait, Móriczot, Kabost, Krúdyt, Cholnokyt, Birót, Révészt és Szomoryt egészen mellőznie, akik új hangot és új embereket hoztak s nem egyes társaságok és körök, hanem a ma közönségének és irodalmának a legújabbjai. És ugyanígy, ha a német olvasó a modern drámaírók között Molnárt vagy Lengyelt keresné, egészen biztosan megtalálja megint Herczeget, Rákosi Jenőt és hogy a legeslegújabbakat említsük: Tóth Edét és Csepreghyt.

Van még valami, ami egészen kimaradt e kis könyvből s még rosszul sem fordul elő benne, ez pedig az irodalomtörténet - és essai-írás. Mindössze Czwittinger, Bod és Toldy neve fordul elő, de ez utóbbi neve mögött a homéroszi ismétlődés bajával, irodalmi rangjának jelzéseképp, mindig ott van ez az elnevezés: »a magyar irodalomtörténet atyja«. Hogy ezáltal igen sok, a legösszefoglalóbb irodalomtörténetből sem kihagyható író is kiesett, elég csak Salamon, Péterfy, Beöthy, Riedl s Ignotus nevére utalnunk.

*

Eltűnődve ezen a kis könyven, minden keserűségem csak ebbe az egy töprengő gondolatba szorul: miért nem írta Szinnyei irodalomtörténetét magyarul?

Mi sok mindenhez szokott magyarok többet elbírunk, mint a németek.