Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Kádár Endre: Óh, sorsanyánk

Kádár Endre: Óh, sorsanyánk
4.

Néhány nap és ment minden a rendes kerékvágásban. Délután bement a redakcióba, elvégezte a rovata szerkesztését, ami abból állott, hogy leadta a kőnyomatost, egészben annyit változtatott rajta, hogy új címeket írt a hírek fölébe. Részt vett a szerkesztőségi életben, amelyből bánatában kikapcsolta magát. Visszakapta lelkesedését, jóhiszemű túlzó hajlandóságát, ami épp úgy volt az övé, mint a többi újságíróé. Ismeretük, vágyuk, ízlésük mindenből a legkülönbet kívánta, viszonyaik, egész berendezésük pedig igen mérsékelt volt: innen, ebből az ellentétből, ebből az ellentmondásból táplálkozott fantáziájuk.

A lap, amelynél Verő dolgozott, egyike volt azoknak a kisebb újságoknak, amelyek - újságíró nyelven - a nyilvánosság teljes kizárásával jelennek meg. Tíz esztendő óta haldoklott, de sohase tudott meghalni, halódó pillanatában mindig segített magán. Jött a karácsony. A szerkesztő, aki hogy komolyan vehesse magát, oly fontoskodó körülményességgel csinálta a dolgát, mintha a Times-t szerkesztette volna, egész természetesnek tartotta, hogy a Szabad Hazának is kötelességei vannak a jó, kedves és figyelmes publikummal szemben - egyszer egy esztendőben.

- Uraim - szólt a plénumhoz - mindenkitől valami külön dolgot várok. Külön dolgot. Karácsony előtt egy héttel kérem a kéziratokat.

Rövid tanácskozás keletkezett most. A megbeszélésen mindenki részt vett, aki valamit számított. Beke, a politikai riporter, Heller cikkíró, mindketten óriási korporális erejű emberek. Bizony, a segédszerkesztő, Fekete, a krokista, akik üzleti, kereskedelmi, a kiadóhivatal érdekei iránt érzékeny lelküknek köszönhették pozíciójukat. Hozzászólt még Cserni, Kántor, akik valóban kitűnő újságírók voltak. Más két munkatárs azon a címen tartotta fenn tekintélyét, hogy mindenkit ismertek Pesten, valami olyan rendszertelen jártassággal, mint egy szerelmi kerítőnő. A munkatársak, amint egyedül maradtak, viccelődtek, nevettek a komolykodáson, a szerkesztőn, az újságon, önmagukon, magukban pedig örültek az alkalomnak, azt gondolva, hogy a muszáj alatt megírják azt a bizonyos dolgot, amiért újságírók lettek, amiért fontos volt nekik ez a pálya, amit különben sohasem írtak meg.

Írásról lévén szó, Verőnek kellemetlenül esett a dolog, de eltolta a gondját, azzal, hogy még elég ideje van rá. A levélírás óta különben aludt benne az alkotó; gondolatait elvetélte, elgondolta, átérezte, átértette, ízüket kiszedte és ez elég volt neki. Közben itt-ott érdeklődött, hogyan változtathatna sorsán. Állások után kérdezősködött, nem magának, egy jó barátja számára, de abban a kávéházi társaságban, ahova néha kölcsön, meg miegymásért kereskedőfajta emberek közé járt, odavetve felemlegette, hogy hajlandó volna megnősülni.

December tizenötödike táján elhatározta, hogy megírja a karácsonyi cikket. Szeretett volna szabadulni tőle. Itt volt december huszadika, a születésnapja, az egyetlen nap a többi között, ami elé bizonyos elérzékenyüléssel nézett. Ilyenkor fürdőt kapott a családiasságból. Otthon vacsora. Az asztalfőn neki terítik a helyet. Jobbról az apja, amint félszemével ünnepli, másik szemével pedig a jó falatokat vizsgálja végig. Balról az anyja, aki ezen az egy napon éli ki egész éve örömét, visszafojtott könnyel könnyezik, oda van egyetlen fia hírétől, dicsőségétől. Meg még egy-két cilinderes öreg fiú, az apja volt kollegái, akik hódoló tisztelettel hajbókolnak előtte:

- Kedves szerkesztő úr ...

- Doktor úr, szívemből gratulálom.

Az egész kicsinyes, közönséges, nem sok, elég belőle egy este, de az jó, sokáig élő. Az emberhez gondolkodásban bármennyire távol essék is a családja, mégis csak a család van legközelebb. Ugyan van-e valaki, akitől egy önzetlen szót kapott volna valaha, van-e valaki az anyján kívül?

- Szegény anyám - mondta elcsüggedve.

Hogy azon gondolkodott, mivel szerezhetne örömet anyjának, hogy mivel fejezhetné ki legjobban lelke háláját, eszébe ötlött a karácsonyi cikk. Az, hogy m egy gyönyőrű alkalom, egy gyönyörű téma: óh anyám, anyám - és már kezdte ritmusra játszani bensejében a szót.

Aztán egy este hozzáfogott és megpróbálta megírni a verset. Éjfélig valahogy összehozta, de oly roppant erőfeszítések és kínok között, hogy végezetül egészen megzavarta magát, nem tudta, mit érhet, amit csinált. Felállt és ment megkeresni Kuzményit. Őt, mert ebben az elgyávulásában azt gondolta, hogy ha kiszolgáltatja, legalább egynek szolgáltassa ki magát. A másik szobában megtalálta a fiút. A nagy termetű, úgynevezett határozott fellépésű ember zavartan megállott. A kezében a vers. Hogy is kezdje, a múltkori után.

Próbált zörögni a papírral.

Próbálta apró fütyörészgetéssel figyelmessé tenni.

És hogy az zavartalanul olvasott tovább, Verő kétségbeesetten ahhoz a cselhez folyamodott, hogy valami értelmetlen szózagyvalékot bocsátott ki a száján:

- Bözse ... vette ... ám.

Kuzményi egy pillanatra odanézett és tovább olvasott.

Újra:

- Bözse ... vette ... ám ...

- Tetszik valami? - kérdezte Kuzményi körülbelül megsejtve, miről van szó.

- Ja, igen - mondta örömest Verő - ha már érdeklődik, mutatok valamit. Megírtam a karácsonyi dolgot. - Hát maga? Egy verset. Anyámról; no, nem anyámról, az anyáról ... Egyszer olvastam egy verset, nem tudom már kitől, Juhani Aho, Jean Reibrach, vagy éppen Jean Richepin ...

Gyorsan beszélt, sokszor elgondolt gondolatát, ezért folyt könnyen a szó.

- Szent Isten, így együtt, micsoda különbségek.

- Mindegy ... vagy valaki mástól, csak a nevének a zenéje maradt meg bennem ... Milyen szépen hangzik a latinfajta nyelv. A formája valami francia románc: az anyáról szólt, az anyának és a gyereknek az egymáshoz való kapcsát mondta el primitíven. - Nohát ilyesmit akartam valamit írni, ebből a primitív hangból. Egy ilyen emberi, mély, ilyen eredeti dolgot. Megfogni a legbensőbb témát, azt - istenem - hogy anyánkhoz úgy oda vagyunk kötve-nőve, hogy anyánk nem annyi, mint apánk, hogy ha a köldökzsinór el is szakad, azontúl is mindhalálig, hozzá vagyunk nőve. - Anyám, te vagy az istenség, szeretnék melletted lenni és ha így is bántana a sors, betakarnál és rontott életemért elvállalnád a felelősséget. - Téma?

- Téma nincs. Még prózában sincs. Írni kell tudni, - szólt Kuzményi.

Verő kezdte veszíteni a türelmét. Ingerült lett:

- Áh - mondta - az új iskola! Persze, művészet, ez az első! Ezt azok mondják, akik mindent megtudnak tanulni, mindent megtanultak, de nincs bennük eredetiség ...

- Halljuk a verset.

Széjjelnyitotta az ívpapírt, mint a szónok, aki beszédét olvasni készül. És csakugyan e pillanatban, meghatottságával valóban hasonlított egy lámpalázas vidéki szónokhoz, aki március tizenötödiki beszédet mond. És most mintegy végsőig stimmolva-feszítve benső érzékenységét, a szájával pedig szordinózva, olvasni kezdte:

Anyám,

Óh én drága anyám ...

Minél inkább tovább haladt a vers olvasásában, annál inkább érezte, hogy a vers, nem vers. Alig volt képes a végére érni, mindinkább elhalkult, megzavarodott.

- Csak vázlat, - mondta a másiknak, - csak vázlat.

Kuzményi megszánta.

- Igen, igen - mondta - de nagyon érdekes. Mély. Érdekes. Mély.

Azon járt az esze, mit tudna ő ebből kihozni.