Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Kádár Endre: Óh, sorsanyánk

Kádár Endre: Óh, sorsanyánk
1.

Tehát: írni akart. A feladat - tisztán látta - ez: írni kell egy irodalmi levelet, mely csupa sejtve titkolt hódolat legyen, csupa szerelem, de szó, egy szó sem szóljon róla. Legyen az írás a legművészibb hódolás, pontos és találó, mint a kilőtt torpedó, mely orozva lepi meg a hajót. Végeredményében kell egy irodalmi levél, amelyet az író írhat a színésznőnek, tudatában annak, hogy a művésznő negyvenéves, fél az öregségtől, kövérségtől és hogy felszínen tarthassa magát, most komoly irodalmi érdeklődést sajátított el.

Ez a téma. Egy mosollyal, mely szemén, általában egész arcán jelentkezett, önmagát, öntudatát, intelligenciáját ünnepelte. A mosoly pillanatig tartott és most már gondolkozó lett az arca. Gyors egymásutánban végig élte minden fázisát, minden örömét és minden lehetőségét, annak, amit a szerelem hozhat. Ilyképen lanyha szomorúság ereszkedett minden tagjába. Mindinkább elkomolyodott, magába szállt és már ott tartott, hogy szívbe zárt áhítattal csak a témát érezte és minden egyebet felejtett.

Vette a tollát és helyén feszengve, aztán elhelyezkedve, kinyújtotta a kezét. Kezdte jól, jobban érezni magát, kezdődött nála az az állapot, amelyet ihletnek neveznek. Könnyű volt és boldog, mintha friss havon neszelne vele a szán, mint a szerelem pillanatában egy leheletig, majd felkerekedett benne az akarat, erősnek érezte magát, mindenhatónak, mindent bírónak ... a tolla nem mozdult. Letette. Oly sokat várt ettől a kísérlettől, oly nagyra volt vele, hogy most már csak azért szerette volna abbahagyni az írást, mert attól tartott, ha most nem sikerül, örökre elgyávul és nem fog tudni szabadulni a nyomorúsága érzésétől. Kezdte érezni, hogy a levélre semmi szükség, a színésznő alighanem meg fogja érteni, alkalmasint egy szóból is. Szóval, nem ír.

A tollat mégsem tette el. Nem tudta. Nem, hiszen úgy állott a dolog, hogy csak épen azért lett szerelmes, azért lett kívánatos előtte a nő, mert együtt járt azzal a kényszerű gondolattal, hogy levéllel-irodalommal lehet meghódítania őt. Nála mindig ez, ennyi volt a szerelem. Mintha az érzékisége, a szerelmi energiája kiapadt volna az irodalom után való sóvárgásban, nála a szerelem másodsorba szorult. Talán másképen lett volna ez, ha rendes életkörülmények között él, de az az élet, amit ő folytatott, elvonta minden alkalomtól. Délig aludt, délután a kávéházban volt, vagy az Otthonban. Tíz-tizenkét esztendőn keresztül, amennyire vissza tudott emlékezni, hitelezőin kívül nem beszélt polgáremberrel. S így volt a nőkkel is. Finom, gondozott testű, szemérmes, intim szavú úrinőt, mint amilyennek ő fiatalkora óta a maga nőjét képzelte, amilyeneket az utcáról ismert - látásból, sohasem hozott közelébe a sors. Kalandja sohase volt. Nem mintha csúnya ember lett volna, vagy mintha az asszonyokon múlt volna ez , nem volt, mert délután, amikor ő élt, rendszerint pénztelenül járt és csak estére-éjjelre került pénze, amikor pedig csak az orfeumi kertben van élet.

Az ő szerelmei azért mégis szépek voltak, szépek, mint az igazi, kénytelen szerelem. Úgy ahogy kapta őket, ezeket a teremtéseket, akiket az utca feléje sodort, nem tudta volna egyszerűen elfogadni. Ragaszkodott, első férfiúi, természetes illúziójához, a nő, akit ő megszeretett, azért lett, úgy lett az övé, hogy hódította, meghódította. Kezdett valami játékot vele, a viszonyt díszítette, stilizálta, komplikálta és sikerült úgy belejátszani magát, meg a nőt is a játékba, hogy megzavarva, valóban elérte célját; csak hetek múlva jutottak el oda, ahova az első órában elérkezhettek volna. A színésznőhöz intézett levél szintén ilyen előjáték volt.

Tehát nem tette le a tollat, hanem tovább próbálkozott. Úgy érezte, hogy most már menni fog. Feje, szeme, mindene fájt; szája, válla, engedve egy kényszerű nyomásnak, elnyúlt, kínlódva erőlködött. Ezekben a magauratlan pillanatokban élete szinte egy anyaméhhé lett - érezte a szülésnek meg-megújuló minden keservét - rosszullétek, izzadások, pillanatnyi halál fogta elő és érezte teste fájdalmán, hogy most, ... most, kinyílik és meg fog születni a gondolat.

De nem. - Egy kicsit beletikkadt. Egy percre kikapcsolódott minden reménysége, hogy kedve szerint sikerülni fog az írás, de még nem vesztette el a kedvét. Hát tovább próbálkozott. S hogy nem ment szép szerével, most már erőszakkal, kínosan előráncigálva próbálta összehozni, azt amit akart. Leírt egy szót, ragasztott hozzá egy másikat, mindaddig, amíg mondat került ki belőlük és aztán a fülével próbálta ellenőrizni a dinamikát. Így kikerült a második mondat. Kihúzta, bár értelem szerint jónak találta. A tempója azonban már gyorsabb volt, mint az előbbié. Nem volt megelégedve; szomorúan felállott. Mint egy útszéli Krisztus-faragás állt, magatudatlan szomorúságban. Aztán járkálni kezdett, szivarra gyújtott, erősen-erősen szívni kezdte; majd az íróasztalra ült, majd a homlokát kezdte masszírozni, majd lefeküdt a sezlonyra, majd kibámult az ablakon; mindent - mindent megpróbált, amivel valaha - emlékezete szerint - sikerült egy gondolatot kiszorítani magából. Az lett az eredménye, hogy tökéletesen elkedvtelenítette magát. De újra leült és nagyokat sóhajtva írni kezdett. Sikerült is úgy-ahogy vagy tíz sort összehozni. Ekkorra azonban már úgy fájt belől, hogy alig tudta a sírást kerülni. Utálta magát, undorodott magától és hogy teljes lett kétségbeesése, sikertelen életének minden szomorúsága feljátszott előtte.

Ő volt az az író, akire általában azt mondják: tehetséges, kedves ember, valaha jó dolgokat írt. Újságírók, akik abbahagyták az írást, de azzal a gondolattal, hogy holnap ... egyszer folytatni fogják, szokták számon tartani az ilyesmit: tudták és fenntartották, hogy Verő Richárd, anno dazumal, 1900, néhány igen érdekes novellát és verset írt. A novellák szép szines, szimbolikus írások voltak és a versekben is valami efféle izzó romantika volt. Huszonhat éves kora óta azonban jóformán alig írt. Lassan-lassan egészen kiesett az érdeklődésből és a neve úgy hangzott az ismerősök elótt, mint egy-egy félmúltban elhangzott név.

Most aztán azon rágódott, - mint mindig, ha letört - hogy is került ő egykoron az újságíráshoz, hogy tudott írni, miért és miért nem tud most? Ezen sokat eltűnődött. Hogy volt? Vajon volt-e benne egyáltalán tehetség, csak annyi, kívüle való, mint a fiatal ragyogás egy gyerekleány arcán? Vagy hogy volt, amit akkor tehetségnek képzelt, nem volt más, mint kinevelt érzékenység, mely olvasmányaiból táplálkozott, vagy tehetség volt, de oly vékony, önmagáért való, hogy manifesztálódásával már vége is volt? Leginkább úgy tetszett neki, hogy íráskészsége, az olvasmányaival kezdett elcsenevészedni. Amilyen mértékben fejlődött ízlése és tudta élvezni az irodalom óriásait, elvesztette önbizalmát. De mert író volt, ha rossz is, és nem dilettáns, megmaradt írónak. Minden gondolata az irodalomnak szólt és minden vágya ... óh istenem ... egy jól megírt, pontosan megírt írás. Ami másnak a szerelem, a szivar, az evés, az ivás, a könyv, mi minden együttvéve, az volt neki az irodalom, az írás gondolatával való foglalkozás. Ha beszélt, a beszéd mögött a fantáziája még ott lebegett, mint a délibáb. Ha sétált, ha evett, ha ivott; ha fájdalma volt, mikor öccsét temette - milyen téma - mindig-mindig egy gondolat volt úr benne és felette: az irodalom.

Elhatározta, hogy még egyszer nekiül az írásnak és most már szárazon, nyugodtan próbálja megkonstruálni a levelet. Összeszedte az eldobott papírdarabokat és végül összehozott valamit, mely itt-ott tetszett neki.

Ekkor már félháromra járt az idő. Kinyitotta a szobája ajtaját és végigment a redakción, keresve, kit talál még ott.