Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Réti Ödön: Zorka

Réti Ödön: Zorka
Regény
IV.

Miért lépett Erdőssy a tanterembe hangosan dobogó szívvel? Miért remegett a hangja, mikor megszólalt... És miért nem vette észre, hogy a felelő Madarász, Arany János helyett Vörösmartyt olvassa ki a szomszédja könyvéből.

A leányok összenéztek.

Ring Jolán hangosan kezdett nevetni. Erdőssy gyanakodva mérte végig s hirtelen haragra lobbant.

Ring megdöbbent és kérő tekintetet vetett rá.

Erdőssy haragja rögtön elpárolgott. A leányok ismerték őt. Észrevették, hogy nézésük erejével mily uralmat gyakorolhatnak fölötte. Oroszi Vilma is a régi maradt.

Ez a szép leány, ki szeme láttára nővé fejlődött, sokszor megijesztette merészségével. Ő nem elégedett meg avval, hogy sokatmondó tekintetét le nem vette róla, hanem mikor szerét ejthette: hozzádörzsölődött, térdével érintette vagy lábával súrolta lábát.

Erdőssynek lassanként lelki szükségletévé vált, hogy a titkos pillantások izgató gyönyörűségét élvezze. Mint a cseppenként bevett gyönyört nyújtó méregből, mindig többet és többet kívánt s egy alkalommal megdöbbenve vette észre, hogy ő is viszonozza a forró pillantásokat, míg gondolatai messzire tévedtek iskolától és tanítástól.

Sokszor nézett félve Kadocsára, kinek nyílt, okos arca bizonyos fölénnyel tekintett reá. Úgy érezte: ez a leány belát a lelkébe.

Egyik napon, mikor otthon letette felöltőjét, zsebében egy papírdarabkát talált. Irónnal volt reá írva néhány szó: Szeretlek te édes, te drága. Vasárnap jöjjön a Felsőerdőbe.

Elővette a nyelvtani füzeteket s sorba nézte, nem ismeri-e fel az írást. - Kegyetlenül megbüntetem - mondogatta eközben, de magában egész mást gondolt.

Ettől kezdve nyugodt ridegséget színlelt.

Mi okozta tehát a mai különös elfogultságát?

A leányok is tanulmányozták e kérdést s nem kerülte el figyelmüket, hogy tanárjuk és Danisity Zorka egymással titkos pillantásokat váltanak.

A leány rögtön lesütötte a szemét; a férfi nyomban félre nézett, de azért azokban a röpke pillantásokban sokat, mindent olvastak egymás szemében.

Rózsás volt a leányka bájos arca, eszébe villant a tegnap...

Ott látta magát az udvaron, Oroszi Vilmával verekedve... Kicsi híja, hogy sírásra nem fakadt. Gyűlölettel nézte végig a tőle oldalt ülő Oroszit.

Öntudatlanul a melléhez kapott, szűzi melléhez, melyről tegnap társnője letépte a gondosan takaró ruhát.

A rózsás arc bíborvörösre vált.

Szomorú, rút tegnap - boldog tegnap!

A leányok már rég otthagyták az iskolát, mikor Zorka a kis Milanával javában gyógyítgatta a szép bársonyruha sebét.

Zorka könnyei még nem apadtak el, csöndesen sírdogált. - Így találta őt Erdőssy, ki mit sem tudva arról, hogy ott van valaki, benyitott a tanterembe. Azonnal vissza is húzódott, mikor a síró leányt meglátta.

- Tanár úr, drága tanár úr, kiáltozott utána a kis Milana, tessék csak megnézni! Megfogta Erdőssy kezét s a szégyenkező leányhoz vezette.

- Erdőssy - kinek. a szerb leányka kedvence volt - mosolyogva ment vele.

- Tessék ide nézni, ide ni: mit csinált az a rossz Vilma. Úgy szakította, szakította a Zorka ruháját, mérges, irigy teremtés. De megvarrtuk már. Ő kezdett verekedni, csak lett volna itt Kadocsa, de azért ő többet kapott hála Istennek.

Szaporán pergett a leányka nyelve; beszélt, beszélt, míg Zorka könnyes szemei mosolyogni kezdtek s ragyogtak, mint két fekete gyémánt.

- A könyveimért jöttem, - mondta Erdőssy mentegetődzve.

- De nem látom sehol, ide tettem az asztalra.

- A tanítónő kisasszony elvitt innét egy könyvet, egy olyan szürke táblás könyvet - mondta Milana. Én elhozom.

- Az volt, egy olyan szürke táblás könyv. Igen.

A leányka örült, hogy tanárjának szolgálatot tehet, kifutott a teremből. Egyedül maradtak...

- Ne búsuljon - szólt az ifjú meghatottan.

- Ne sírjon Danisity Zorka, - mondta, majdnem suttogva ejtvén ki a leány keresztnevét.

- Ne vegye annyira a lelkére az egész dolgot; arról bizonyos lehet, hogy társnői már el is feledték, mi pedig tudjuk, hogy ön nem volt hibás. Szólt s ellenállhatatlan erőtől vonzatva, közelebb lépett a leányhoz. Kezével önkénytelen mozdulatot tett, mintha a dús fekete hajat simogatta volna végig...

Félig behunyt szemmel nézte a leány. Nézte, nézte, ... aztán szenvedélyes mozdulattal elkapta s megcsókolta a férfi kezét.

Zorka! - akarta kiáltani Erdőssy, de nyílt az ajtó s a szürke könyvet diadalmasan hozta Milana.

- Tessék, mondta mosolyogva, míg beszédes szemei érthetően csillogták: Örülök, hogy neked szívességet tehettem; te drága!

- Zorka, Zorka - mondta Erdőssy, amint kábultan hazafelé ment.

- Mit tettél, óh te leány? - s restelkedve, önmaga előtt is alig merte elmondani: - megcsókolta a kezemet!

Bűnösnek érezte magát.

- Egy tanuló, egy iskolás leány cselekedte ezt, tanárjával. De tehet-e ő róla? Ó nem oka semminek; ő becsületesen teljesítette a kötelességét, mint közönséges hivatalnok, akinek a tanítás a mestersége.

De mégis! ... - aggódva nézett körül, hogy nem látja-e valaki, aki a szívébe láthatna.

- Nem úgy bántam vele, mint a többiekkel; gondolta.

Kivételt tettem vele; hisz alig feleltettem s ha igen, mindig tudta a leckét. Persze a legkönnyebb kérdéseket adtam fel neki, no meg a kérdésben már benn volt a felelet is. Hisz a leányok nem egyszer suttogták: Zorka mindig a legkönnyebbet feleli. És a nyelvtani feladatok?!

Oh roppant komoly, szörnyű rideg vagyok a leányokhoz, nem tettem soha kivételt senkivel. Senkivel, csak Zorkával...

Igenis! Egyedül Danisity Zorka nyelvtani füzetében javította a hibákat fekete tintával, nem mint a többieket; élénk kárminpirossal, hanem ugyanolyan színűvel, mint a milyennel a feladat írva volt.

Hány »t«-t ragasztott a múlt idejű ige egyes számú harmadik személyéhez - más betűket pedig kivakart.

Mit betűket? ... egész mondatokat! És írt helyettük másikat. Aztán mennyi pontosvesszőt tett a kellő helyre, mindig gondosan ügyelve, hogy az írása egyezzék a feladat betűivel.

Most mindez eszébe jutott s keserű szemrehányást tett magának.

- Szeret; megcsókolta a kezemet - mondogatta magában, mikor hazaért s a széles pamlagra leheveredett.

Most mert először a kezére nézni - azóta!

Kereste azt a helyet, ahol a csók érte. Legjobb szerette volna megcsókolni azon a helyen a saját kezét, de nem merte; csak simogatta sokáig.

Majd egyszerre elkomorodott.

- Utóvégre mit is jelenthet egy ilyen természetű kézcsók?

A leány fiatal; még gyermek, ő pedig egy tanár.

Jól bánt vele; atyailag. Hálából, tiszteletből aztán megcsókolta a kezét. Akár a papjának, az agg prótónak.

Természetes. És ő itt összevissza képzelődik, szerelemről álmodozik s vádolja magát.

- Vádolom magamat semmiért. Nevetséges; igazán nevetnem kell - mondta szomorúan, s kezét - azt a kezet - dobogó szívére nyugtatva tovább szőtte ábrándjait: mint tegnap, mint már régen; az időtől kezdve, mióta először látta meg őt...