Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Figyelő

Ignotus: Dickens

Két évvel ezelőtt megpróbálkoztam, mégpedig igen komolyan, egy Keller Gottfrid tanulmánnyal. Meg is írtam s a Társadalomtudományi Társaság Szabad Iskolájában fel is olvastam vagy három fejezetét, de aztán abbahagytam. Abbahagytam, mert egy barátom, kinek szavára sokat adok, azt mondta, hogy nem ismer rá benne Kellerre. Nem ismer rá - mikor én éppen abban a három fejezetben a Keller egyéniségének legmélyebb gyökereihez szálltam le, az ő tanító, az ő festő, az ő mesteremberi mivoltához! Nem ismer rá. mikor én a legbecsületesebben, szinte legtudományosabban jártam el a Keller leképezésénél - éveken át ettem, hogy úgy mondjam, magamba s ami szám íze maradt utána, azt próbáltam tanulmányomba átfőzni, átfejteni, átdesztillálni és bontani. Egy sor nem sok, annyival nem tudom azóta tovább vinni azt a tanulmányt. Úgy vagyok vele, mint a ló a sövénnyel, mely előtt egyszer megbotlott. Elvesztettem hozzá a szívemet.

Pedig ki tudja, ebben a gyávaságban nincs-e még kevésbé igazam, mint a képben, melyet Keller Gottfridról úgy festettem, hogy egy finom megértésű olvasó nem ismert rá benne arra a Kellerre, akit ő ismer? Ki tudja, hogy a kép, mely bennünk egy-egy emberről vagy művészről él, mitől határozódik meg inkább, attól-e, hogy ő milyen, vagy attól, hogy mi milyenek vagyunk? Vagy így magában, egyiktől sem, hanem tán attól, hogy nekem, olvasónak vagy azzal a másik emberrel találkozott egyik embernek az életem, a gondolkodásom, a (hogy ismételjem a szót) szám íze micsoda olyan körülményektől határozódott meg, melyekhez a másiknak semmi köze nem lehetett, s micsoda élményeim közepett ért engem az az élmény, hogy azzal a másik emberrel találkoztam!

Parva si licet componere magnis: velem is megesett már, hogy egy író képmásában nem ismertem a képre, mely arról az íróról énbennem élt - pedig azt a képet Taine Hyppolite írta és Dickensről írta, kiről, azt hinné az ember, csak egyféle kép élhet mindenki lelkében. Nos, én nem tudom, de énbennem olyan fantasztikus megszemélyesítő és megjelenítő mesemondó gyanánt, aminőnek Taine látja Dickenst, nem Dickens él, hanem Jókai. Aminőnek Taine írja le Dickenst s aminőnek én látom Jókait, két távolba néző nagy gyerekszemet látok, mely előtt bámulatosan megelevenedik és megnépesedik ez a messzeség, valahogy úgy, mint ahogy a délibáb veti fel, szinte kézzelfoghatóan, a levegőbe az életet, mely valahol idegenben folyik a föld színén. Az ilyen nézésű szem lát, sőt mindent meglát, de mégis elnéz a fölött, amit lát és különösen messze idegenül, semmi személyes vonatkozástól hozzá nem fűzetve néz el a felett, akihez beszél. Jókait én, mondom, valóban ilyennek látom, s ilyesfélének írja le Taine, bár nem ezzel a hasonlattal, Dickenset is. Pedig Dickens, amilyennek én ismerem, nem ilyen. Ha rágondolok, két drága, meleg tekintetű apai szemet látok, mely egyenest engem néz. Itt le kell tennem a tollat, mert az én szememet elfutja a könny s kezem megreszket. Én Dickenst még gyerekkoromban olvastam s ugyanazzal az érzéssel gondolok rá, mint apámra. Nem tudnék kimenni sírjához, ha minden koszorúját az én lábam elé tennék is. Pedig most sok koszorú lehet ott, az angolok most februárban ünneplik legnagyobb elbeszélőjűk százéves születése napját.

Most pedig, kegyes engedelmével a nagyságos uraknak, akik nem értenek hozzá, de a kultúrellenesség helyes ösztönével együtt szidják a Nyugattal, a Nyolcakkal s a szociológiával, most freudista leszek. S hivatkozom a nagy meglátónak arra a nagyszerű meglátására, melyet a fedő élmények jó szavával jelöl. A léleknek azt a sajátságát jelöli meg így, mellyel az tudata alá temeti régibb élményeit, de olyan természetű új élményekkel, melyek rokonok a régiekkel. Valami könnyebben elviselhetőt keresek, amivel elnyomjam magamban az elviselhetetlent - de az elviselhetetlen megcsal, s csak olyannak búvik alája, amiben, mint rokon valóságúban, titokban tovább élhet. Három, négy, évek során tíz-húsz ilyen avarréteg rakódhatik így a rég lehullott elsőre - de mind rokon levélzetű. Ezt a külön tételt általánosítani lehet a lélek minden betegségére vagy tévedésére, vagy (mert hiszen a betegség s a tévedés sem egyéb) egyéni sajátosságára. Teszem, az én Dickensszel való életemre olyanféleképp, hogy énbennem bizonyára igen erős apakomplexumnak kell élnie, ha így kiütközik egy irodalmi érzésemben. De viszont lehetetlen, hogy a Dickens egyéniségében valóban ne lett legyen ilyen erős, szinte uralkodó az apai vonás, ha a képe ennyire jó megbúvó helyet tudott adni egy lappangó fiúi érzésnek. Lehet véletlen, lehet azoknak a napjaimnak külön történetétől meghatározott, amikor a Pickwicket s a Copperfieldet olvastam, hogy én, ha Dickensre gondolok, úgy érzem magamon a szemét, mint ahogyan apámét éreztem. De mégsem lehet véletlen, hogy éppen Dickensre gondolok így, s nem, akikkel való ismeretségem ugyanazon időből való, Jókaira vagy Daudetra vagy Bismarck hercegre vagy Spencer Herbertre.

Ezt nem csak az teszi, hogy Dickens gyerekéleteket ír meg, azzal a kiirthatatlan kegyelettel, mellyel, mint magam írtam valahol, az ember önmaga iránt viseltetik. Mark Twain is írt gyerekhistóriákat, Mikszáth is, Daudet is - angol férfi-asszonyok s német asszony-férfiak szívesen írnak gyerekekről, de senki olvasóban nem keltenek fiúi érzést. A megértés és a gyengédség sem teszi - ki ért meg annyira mindent, mint Flaubert vagy Balzac vagy Maupassant s még ezenfelül ki annyira gyengéd minden iránt, amit megértett, mint Anatole France? De ki tudja ezeket a nagy embereket apáknak elképzelni - aminthogy, úgy tudom, csak Anatole France volt köztük az? Dickenst a szeretet teszi naggyá, s a részvevés mindenben, abban a mindenben, amit meglátott és megértett. S ez benne az apai vonás. Vagy, ami egyre megy: a királyi. Vagy akár, mert hiszen ez is ebbe vág, az isteni. A jóságos apa, a jóságos király, a jóságos isten, az ember, ez a nagy gyermek, az emberiség, ez az örök gyermek, ugyanazon érzésből építi meg mind a hármat. Legfeljebb, hogy az emberiség megszelídülésével megszelídül mind a három. Valaha az apában, a királyban, az istenben a fő a hatalom volt, az erő, a kérlelhetetlen parancsolás, még ha pusztító is. Később az az erő s az a hatalom, mely támasztékot ád. Nem véletlen, hogy a régi vad zsidóság kegyetlen istenét, a pallérozottabb emberiség hitében eltakarta a szelíd Jézus Krisztus. A régi isten az a kegyetlen szem, mely meglát, ha még úgy elbúvok is előle. Az új isten az a drága szemcsillag, mely lenéz rám, ha a legnagyobb mélységből kiáltok fel hozzá. Ma már ilyenek az apák.

Dickens a szeret zsenije volt - ez az ő egyéni vonása mind a zsenik, mind a nagy elbeszélők, mind a dúsgazdag emberek között és fölött, akiknek óriási vagy teremtő vagy átfogó volta, akiknek mágnási és igéző nagyszerűsége mellett az ő polgári okossága és világa talán kevés, talán szűk körű. Úgy van vele az ember, mint, mondom, az édesapjával. Akinél nagyobb, akinél előkelőbb, akinél szebb vagy hatalmasabb vagy ragyogóbb vagy különösebb férfiúval is találkozik, nem eggyel, élete során. De aki mégis csak egy volt a világon s csak egyszer, de mindenkorra. Aki miatt, mert találkoztunk vele, mások lettünk. mint volnánk, ha nem találkoztunk volna.