Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Tizedik fejezet

Szodoma lesietett a mulató télikertjébe, amely még félig üres volt és leült egy asztalhoz, amelynek hófehér, makulátlan abrosza étvágyat és életörömet gerjesztett. Pál a császári mandarinok előkelőségével rendelt osztrigát, foglyot, pezsgős csiperkegombát és csak azt sajnálta, hogy nem kaphat kínai fecskefészket, ami tudvalevően a szalangán madár valóságos ehető fészke.

Mire Pál a pezsgőt bontotta, ott termett az asztalánál Laczfy is, aki örömhírt hozott:

- Látod ott azt a sarokasztalt? Ez Soledadnak van fönntartva.

Éjfél után sürgés-forgás támadt ez asztal körül, amelyet a pincérek egymás közt »mágnás sarok«-nak neveztek. Vajfényű, enyhe, szemet nem rontó csillárok tették kellemessé ezt a helyet, amelynek a fekvése is a legelőnyösebb volt a teremben. Néhány perc múlva meg is jelent a spanyol táncosnő.

Soledad ezen a napon szomorúbb és egyszerűbb volt, mint egyébkor. Lehet, hogy ezt a fekete ruhája tette, amelyen nem volt semmi dísz, csak a párizsi mesterszabás titkos eleganciája. A fülében igazgyöngy volt, ami könnyet jelent. Egy vékony arany karperec a hófehér, bágyadt, csüggedt karján. Csak a feltűnőn nagy fekete chansonette-kalapja mutatta, hogy Soledad nem gyászol, hanem a fekete szín nemes, tartózkodó előkelőségéhez tért meg. Talán csak azért, hogy hajának aranyos hamvasságát és arcbőre elefántcsontszerű finomságát kiemelje.

Amint Soledad leült, Szodoma hallgatagon, bensőségesen nézte és alig koccintott Laczfyval. Az újságíró pedig csöndes malíciával figyelte azt a szemjátékot, amely Soledad és Pál közt lassankint szövődött.

Soledad eleinte idegesen feszengett a helyén, mintha zavarná a nagy, perzselő és epedő férfiszem, amely reátapadt. És átnézett Pálon, mintha üvegből volna. De a Szodoma szerelmes szeme résen volt és akármerre fordult Soledad, elfogta, elhalászta a pillantását.

Egy virágárusleány, aki a sarokból már régóta leste az alkalmat, egyszerre ott termett a Pál asztala előtt a ciklámenes kosarával. Szodoma ránézett a karcsú kis kosárra, aztán halkan szólt a virágárus leányhoz:

- Ezt a kosarat majd odaviszi a spanyol táncosnőhöz.

Pál egy kissé elrendezte a virágokat, hogy a névjegyét a levelek közé csempészhesse.

Sol az első pillanatban, mikor a virágokat megkapta, meghökkent, megzavarodott, aztán a ciklámenek fölé hajolt és szagolgatta az olasz virágokat. Szodoma remegve leste, hogy mi fog történni. A táncosnő nehéz, bársonyos pillája félig le volt hunyva és a szeme mámorosan bujt el mögötte, amint orrának finom cimpái, mint virágkelyhek kinyíltak és magukba szívták az enyhe, olasz virágillatot.

A Sol kicsiny, szabályos orra nem földi tünemény volt, nem juttatta Pál eszébe azokat a lyukakat, amiket zsebkendővel szokás megtisztítani, hanem női húsból való műremek volt, túl finom, kagylószerű vonalakból, amik minden ízükben remegve hullámoztak azzal az alig látható finom kis bemetszéssel együtt, amely az orrhegyét kettéosztotta és amely föl- és alálibegett, mint valami halvány rózsaszirom.

És kis ajka, amelynek alsó párnácskája érzékiesen dudorodott ki, hogy csókok pihenjenek meg rajta, szinte illatokat csókolt. De pillája, ez a finom és bágyadt írisz-szirom még mindig mint valami baljóslatú felhő lebegett az arcán. És Pál leste, hogy mikor hasad meg, mikor nyílik ki, mint kora tavasszal a felhő, amelynek résén át először kandikál elő a kék ég lazuri színű káméája.

És ez a kékség, amelynek derűje végtelen volt, egyszerre rásütött a Pál arcára.

Laczfy mosolyogva állapította meg magában, hogy Pál arca ebben a pillanatban határozottan ostobán mered előre. A vonásai megnyúltak és elzsibbadtak, mert nincs furcsább, mint az emberi ábrázat olyankor, amikor a szerelem nyila könyörtelen sebet üt a szíven.

És Laczfy szinte látta, hogy Pál egész testét titokzatos áramok ringatták és ellenállhatatlanul vonzották, taszították Sol felé. Pál már-már emelkedni kezdett a székéről ...

És egyszerre, a rossz pillanatok váratlanságával egy fiatal, magas termetű, lenszőke hajú, elegáns úr toppant a Soledad asztala elé. Sol kezet nyújtott neki és Pálra most már rá sem hederített. Az idegen a karját kínálta föl a táncosnőnek és Sol habozás nélkül elfogadta. Nyomban föl is állt, túlságos bizalmasan rátámaszkodott az idegen karjára és mint a szeszélyek és gonoszságok pehelykirálynéja ellibegett Pál asztala előtt, hátra sem nézve. Úgy lóbálta ciklámenes kosarát, mintha tündérek lepték volna meg vele, nem pedig Szodoma Pál. Csak az illata maradt vissza.

- Ez a nő - szólt keserű, káromló ajakkal Pál - sok pénzbe kerülhet és sok könnybe.

Megszorította a karcsú, törékeny pezsgős poharat, amely csaknem összeroppant az ujjai közt és szólt:

- Azt hittem, hogy megfizethetetlen ... de így legalább tisztán látom, hogy nem elérhetetlen. Csak pénzbe kerül ... és pénzt a legkönnyebben lehet szerezni a világon ...

- A recipéjét magam is szeretném ismerni - gúnyolódott Laczfy. Pál besüppedt a székbe, a nyaka a válla közé hanyatlott, úgy ült ott, mint az egyiptomi bús kormorán és néha-néha meg-megrándult, mint a hajótörött deszka, amelyet a tenger cibál. Nem is volt többé maradása és az újságírót magával cipelte.