Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Kilencedik fejezet

Mikor Pál visszavonult az inspekciós szobába, nagy titokzatosan bekopogott hozzá az apáca és egy levelet adott át neki ezzel a magyarázattal:

- Ezt a levelet Lomniczné bízta rám. Arra kért, hogy halála után adjam át önnek.

Amint az apáca kiment, Szodoma fölbontotta a levelet és olvasta:

»Kedves jó barátom !

Ne árulja el soha senkinek, hogy mi volt ebben a levélben. Szerettem volna lelkesebben megjutalmazni kedves és hízelgő rózsáiért, balzsamosan jó és lágy szavaiért, odaadó barátságáért, de anyagiakban mindig mostoha volt hozzám a sors. Nem tudok önnek mást fölajánlani, mint azt a rózsaszínű cédulát, amely ide van mellékelve. Ez bizony nem más, mint egy - zálogcédula. Legfeljebb a színe árulhatná csak el, hogy számomra egészen mást jelentett. Egy titkot, amelyet mindennél jobban rejtegettem és amelyről a férjem sem tudott semmit, de nem is volt szabad tudnia.

Ebbe a cédulába egy álmom van eltemetve. Az első szerelmem, amelyről a költők azt mondják, hogy sohasem múlik el. Jegyese voltam egy embernek, aki orvos volt és szőke, mint ön, de még a hanghordozása, a mozdulatai is szakasztott olyanok voltak, mint a magáé. Nem tudom, észrevette, hogy amikor önt nekem bemutatták, elsápadtam és összerezzentem? És itt a kórházban, valahányszor ön bejött, azt hittem, hogy hallucinálok. Nem mertem soha önnek megvallani, hogy miért volt ön olyan végtelenül rokonszenves nekem. Néha azt hittem, hogy valami jóakaró végzet küldte önt hozzám, hogy legalább a képét, az emlékét tartsa mindig a szemem elé annak, akit soha, egy pillanatra sem tudtam elfelejteni.

Boldogtalanok voltunk mind a ketten. A jegyesem kevéssel az esküvőre kitűzött idő előtt egy pár fülbevalóval lepett meg. Csupa reménység, csupa repeső öröm volt, amikor a fülembe akasztotta első »közös szerzeményünket« ahogy ő nevezte. Többé nem is láttam ilyen boldogan. Másnap délelőtt operációt végzett és inficiálta magát. Egy heti súlyos kínlódás után meghalt.

A sorsnak ilyen kegyetlen ökölcsapása fogadott engem, amikor az első lépést akartam az életbe tenni. Tizenhat éves voltam. És csak hét év múlva tudtam annyira magamhoz térni a gyászból, hogy elfogadhattam a jobbját egy derék, jóravaló embernek, aki megszeretett és aki esküdözött, hogy nem tud nélkülem élni. így lettem Lomnicz Lajos felesége.

Lassankint hozzája szoktam, mert jó, egyszerű és őszinte ember volt. Most sem neheztelek reá. Tudom, hogy ő semminek sem az oka. Még csak nem is hibáztathatom azért, amit velem az életem végén tett. Ezt én megérdemeltem tőle, mert valahányszor megcsókolt, sohasem gondoltam rá, hanem egy másik arc bukkant föl előttem, amelyet sem a halál, sem az idő nem tudott előttem elhalványítani. Lássa, lássa, ilyen titkokat cipelnek magukkal az asszonyok életük végéig és magukkal akarják vinni a sírba is, amennyire lehetséges.

Ezért arra kérem, uram, hogy amint elolvasta a levelemet, dobja rögtön a tűzbe, hogy a férjem ne is sejtse sohasem. A mellékletet fölhasználhatja tetszése szerint. Én sohasem mertem kiváltani és a záloglevelet mindig megújítottam. Azt hiszem, a fülbevalók gyémántja azóta háromszoros értékére emelkedett úgy, hogy a kiváltásával nem jár rosszul. Önnek talán több szerencsét fog hozni, mint nekem. És ezt tiszta szívemből kívánom önnek ebben a pillanatban, amikor számot adok magamnak életemről és mindenkinek, akit szerettem, búcsúüzenetet küldök.

Ne felejtse el soha az ön hálás és szerető

Lomnicz Juliskáját.«

Pál megnézte a levél dátumát. Egy héttel azelőtt írta ezt a levelét Lomniczné olyan időben, amikor az orvosi tanácskozás még nem mondott le egészen életéről. Ő már készült a halálra.

- Szegény asszony! - sóhajtott Pál -- azok közé tartozott, akiknek nincs sok keresnivalójuk a földön. Mindenkinek becsületesen megfizetett és komolyan hitt az ígéret, az eskü és az erkölcs szentségében. Együgyű kis barátnőm, isten veled. Neked igazán könnyű lesz a föld ...

Pál még benézett a tizenhetes beteghez is, aki egykedvűen cigarettázott és egy Ohnet regényt olvasott, amelyet már ezer meg ezer piszkos, beteg ujj rongyolt szét.

- Milyen szép ez a »Lise Fleuron«! - kiáltotta lelkes elragadtatással, mikor Pál belépett hozzá és mindebben nem lett volna semmi különös, ha másnap reggel nem kellett volna az operáló asztalra kerülnie súlyos, májrákja miatt.

És Pált - maga sem tudta miért - egyszerre csömör fogta el a kórháztól és el akart menekülni oda, ahol a zord valóságok helyett egy festett, hazug világ kínálkozik. Erre néha nagyobb szüksége van az embernek mint az igazira.

Egy félóra múlva már a Mulató nézőterén ült és jóféle francia pezsgőt öntött lapos kristálypohárba. Ezen a napon állást is kapott, örökölt is Lomnicznétól és ezekhez az apró örömökhöz csak a pezsgő kellett, hogy a lelkét könnyebbé, vidámabbá tegye. Egyedül volt és így százszorosan élvezett mindent. Különösen a kínai színészeket.

A zenekarból halk fuvalmak ébredeztek, tarka, egzotikus zene, amely elvágyakozott messzire, napkeleti sóvárgással. Aztán harsonák zúgtak föl hosszan, vontatottan és elhalkultak a méla hegedűszóra. A gong titokzatosan bongott, mintha ájtatosságra hívná a boncokat. És a »csu-ko-ku«, a hadi dob a szíveket verte föl rövid, tompa, izgalmas perregésével.

És bevonultak a pályabírák tarka selyemruhájukban, amikre sárkányok és darvak voltak hímezve és leültek, hogy végignézzék a hajnali párbajt.

Pál élénken maga elé képzelte ezt a pillanatot, amikor a nap flamingópiros arcával először bukkan föl a Sárga Tenger alvó vizeiből és meg pillantja a kínai partot, aznap az első emberi tájat, feketéllő szederfáival, csilingelő pagodáival. Két ferdeszemű legendás dalia állt egymással szemben, hogy napkeltekor megvívjon egy őszibarack színű hercegkisasszonyért.

Az egyik a kemény, vad harcos, akinek az anyja talán Koan Tival, a háború szörnyetegarcú istenével álmodott. A másik a finom, fiatal dalia, akinek a bőre olyan sima volt, mint az orchidea szirma. Üdvözölték egymást, ahogy ellenfelek szokták tenni a vívóporondon. Aztán szót váltottak, komoly, nemes kínai szavakat, amelyek európai fül számára úgy hangzanak, mintha felnőttek a gyermekek szopránján beszélgetnének.

Néhány pillanatig csend volt, aztán szapora lépésű kulik érkeztek és hozták a vállukon a menyasszonyi hintót, amely olyan díszes volt, mintha a mesebeli paradicsommadár fészke volna és denevérekkel, a boldogság szimbólumaival és őszibarackkal, a hosszú életűség emblémájával volt díszítve.

A menyasszonyt pedig drága, lágy, virágos kínai selymek borították amelyek úgy simulnak egymásra, mint az összeillő szerelmesek. Sápadt volt az izgalomtól, mint a halotti gyolcs és csak mandulavágású szeme lobogott sötéten az egyenesre festett szemöldök alatt. És kis madárarca egészen elveszett a hatalmas, magas menyasszonyi főkötő fordított lantalakja alatt, amelyet bronzsárkányok és főnixek, a királyhalász madár tollai, igazgyöngyök, szines selyemből való pomponok és kockák ékesítettek.

Előretipegett a menyasszony és kaftánja alól kivillant bő selyemnadrágja, amely karcsú bokájáig sem ért, úgy, hogy szabadon maradt a lába, a szépségek szépsége, a csöpp kis korcs, amely olyan furcsává tette mintha falábon járna.

Először a vad harcoshoz tipegett és amikor üdvözölte, látni lehetett hogy keskeny keze kisujján tizenöt centiméterre nőtt jól ápolt agátkörme. Amikor pedig az ifjú dalia felé repesett, kigyulladt szeme sötét golyója, amely némán is szerelmet vallott, győzelemért imádkozott anélkül, hogy megmoccant volna szemöldökének egyenes nyila.

Aztán a kínai hercegkisasszony visszatipegett a helyére és a két férfi kurta kopját ragadott föl. Némán folyt köztük a harc, csak a fegyvereik csattogtak és a ferde szemű kisasszonynak a pillája sem rebbent. Az ifjú dalia fürge, ügyes volt, de a másiknak a kopjája vadabb, gyilkosabb és egy sikoltással a fiatalabbik, a szebbik összerogyott némán, úgyszólván belesimult a halálba. A kulik megfogták, kivitték és a szín egyszerre kiürült. Csak a győztes maradt ott és menyasszonyi trónusán a kínai hercegnő.

A vad, marcona harcos megállt és várt. A világért sem nézett volna hátra. Pedig a kisasszony már fölkelt helyéről és tipegni kezdett. És körbe tipegett a vad harcos körül, mint ahogy a madár körültáncolja a tarka, rátarti hímet.

Aztán lehajtotta fejét a kínai kisasszony, mintegy megadta magát. A győztesnek az arca pedig egyre mosolygóbb, egyre diadalittasabb lett. Végre elkapta és magához ölelte a gyönge, törékeny nőt, aki fejet hajtott az erősebb joga előtt.

És amint ölelte a kínai kisasszonyt, látni lehetett, hogyan merevedett meg a leány dereka, hogyan hullt alá a karja, hogyan esett össze és roppant meg szépséges termete. Pedig csak egy pici »Chin-Shi-So«-tőrrel nyitott egy pici kis kaput szerelmes szívén. És ahogy ott meghalt, csöndesen, rángás nélkül, természetesen, mintegy szerényen belépve az örök csend túlságosan halk előszobájába ... abban fenség és előkelő nemesség volt.

Szodoma alig tudott fölocsúdni. Ez a kínai lovagi dráma mélyen megrendítette.

A copfos vándorkomédiások valósággal elbűvölték. Elhitte nekik, hogy azok az emberek, akik hosszú hajfonatot hordanak és túlságosan nagyra növesztik a körmüket, leányaiknak pedig már gyermekkorukban megcsonkítják a lábát, egészen más, sokkal különb emberek, mint ahogy a természet megalkotta őket. És ebben volt valami felemelő, megható, nagyszerű emberi gőg és nagyratörés érzése.

Pál nem is tudott tovább a nézőtéren maradni. Úgy érezte, hogy a kínai darab után minden más kirázná abból a hangulatból, amihez csak nagyon-nagyon ritkán jut az ember, hogy egy fejjel magasabb tud lenni saját magánál.